Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

Lukrécia az uszodában


Egyetlen, azért nem teljesen elhanyagolható különbségre azért érdemes felhívni a figyelmet: Rómában, i. e. 509-ben a fia bűncselekményétől felháborodott rómaiak azon nyomban elűzték az utolsó római királyt, Tarquinius Suberbust. Viszont Kiss Lászlót, akit jogerősen elítéltek azért, hogy két társával együtt az uszodában „partiba dobott” egy tizennyolc éves lányt, büntetése letöltése után hagytak edzősködni, és csak most, legalább két emberöltő érte utol a társadalom felháborodása. Jellemző a magyar sajtó felületességére, hogy az újságírók minden további nélkül elfogadták, hogy az áldozat időközben meghalt. Holott nagyonis él, Takáts Zsuzsannának hívják. Kiss időközben ügyvédje társaságában virágcsokrot vitt a televíziónak nyilatkozó, rokonszenves idős hölgynek, aki megbocsátott neki. De mindez nem befolyásolja a női jogok elszánt védelmezőit, akik flashmobot szerveznek, több mint fél évszázad elteltével precedensügyet faragnak az egykori válogatott úszók szexuális bűncselekményéből.

Szögezzük le: nincs mentség arra, amit ötvenöt éve Kiss László tett a társaival együtt. Az általuk közösen végrehajtott erőszak igazolására, illetve mentegetésére szolgáló egyik érvek egyikére sem lehet hivatkozni. Ezek az érvek, mint ismeretes, háromfélék lehetnek. A „hímsoviniszták” először is azt szoktak állítani, hogy „az áldozat hamisan vádaskodik, valójában semmi sem történt”. Ez itt bizonyosan nem áll helyt,  az ügyben lefolytatott eljárásból kitűnt, hogy az elkövetők beismerték tettüket. Második, szokásos érv: „Az áldozat is akarta,  örömét lelte benne”. Ezt a szemléletet tükrözte Aczél Endre Facebook bejegyzése, mely súlyos következménnyel járt a számára. Eszerint az „úszólány szeretett kefélni”. Innen már csak egy lépés az a képtelenség, hogy az erőszak izgató a nők számára, illetve ellenállhatott volna, ha akarja. (Jellemző módon egy kereskedelmi tévé műsorban egy veterán vizilabdás ezt is felvetette, ami élénk elutasítást váltott ki a nézőkből.) Végül van egy harmadik érv is, mely jellemző módon a „harmadik világban” terjedt el, vagyis hogy t.i. „az áldozat megérdemelte”, mert „túl kihívóan öltözködött”, illetve „éjjel egyedül járt az utcán”.

El lehet tűnődni azon, hogy a sportág akkori vezetői miként hagyhatták edzősködni Kiss Lászlót, azután, hogy bizonyítottan szexuális erőszakot követett el. Elmélkedni lehet azon, hogy az élsportban – nálunk is, ugyanúgy, mint a határainkon túl – miért hallgatnak el, illetve  söpörnek mindent a « szőnyeg alá », rendelnek mindent alá a sikernek, a vágyva vágyott olimpiai győzelemnek.

Számomra azonban fontosabb a kérdés : mi az oka a hazai közvélemény ennyi év után bekövetkező felháborodásának ? Miért nem « évült el » ötvenöt év után a Kiss László és társai által elkövetett szexuális erőszak ? Miért van ügy  újbóli felmerülése óta, azaz már több mint egy hónapja, napirenden ? Miként lehetséges, hogy ha a hihetetlenül eredményes úszóedző mondjuk erős felindulásában megölt volna valakit, vagyis egy emberi élet kioltása száradna a lelkén, réges-rég megbocsátottak volna neki ? Akkor bizonyára úgy tekintenének rá, mint aki ugyan egyszer megbotlott, de példás életvitelével azóta réges-rég jóvá tette a bűnét. És ha Kiss László fél évszázada együttműködött volna a politikai rendőrséggel, és emberek tucatjainak törte volna derékba a pályáját ? Akkor is ilyen ádázul gyülölnék azért, amit egykor tett ?

Az úszóedző kései, elhúzódó kálváriájának legfőbb oka, hogy időközben megváltozott a szexuális erőszak megitélése: a bűncselekmény, amit ugyan mindig, a hatvanas években is büntettek, ma más megítélés alá esik, mint akkor. Tért hódított a feminista szemlélet, mely az erőszakot, illetve az erőszakkal való fenyegetést a női sors elkerülhetetlen velejárójának, a fériak részéről megnyilvánuló elnyomás megnyilvánulásának tartja, a házasságon belüli szexuális kényszerrel, a kizsákmányolással és a reproduktív kizsákmányolással (a gyermekszülésre való kényszerítéssel) együtt. Egy másik feminista teória szerint a nemi erőszak « nem kevesebb, mint tudatosan vagy tudattalanul végrehajtott megfélemlítés, melynek révén minden nőt terrorizálnak ».

Ezeknek az elméleteknek a képviselői előszeretettel mutatnak rá a szexuális erőszak, illetve a nők által elszenvedett mindenemű visszaélésre, akár fél évszázaddal az események után is, melyek a férfiak alapvetően elnyomó, bestiális természetét bizonyítják. Az Egyesült Államokban, ahol a feminizmusnak köztudottan erősek a pozíciói, tévéműsorokban nyolcvanon túli öregasszonyok emlegették fel, hogy több, mint hatvan éve miféle abuzusokat szenvedtek a családjukban, és nevezték meg a zaklatóikat, akik persze ennyi idő után már semmire sem emlékeztek... Vagyis ott, a tengeren túl még az utólag bizonyíthatatlan szexuális jellegű bűncselekmények sem évülnek el. Még mindig bizonyítékul szolgálnak a nők elnyomására, és a férfiak aljas természetére. Ilyen viszonyok között  hogyan térhetne napirendre a nyugati trendet követő magyar közvélemény egy ötvenöt évvel ezelőtt elkövetett, dokumentált szexuális bűncselekmény fölött ? 

Az ötvenöt éves históriát közvetve napirendjen tartják a nyugat-európai migránsok szexuális devianciájáról szóló hírek is. Hiszen, ha a köztiszteletben álló úszóedzőről is efféle dolgok derülnek ki, ki vehetné zokon, hogy a kölni pályaudvar előtt, és másutt észak-afrikaiak erőszakoskodtak a német lányokkal? Hiszen a férfiak ugyebár mind egyformák... Engem csak az lep meg, hogy gyakran ugyanazok keresnek mentséget az „archaikus kultúrában szocializálódott” bevándorlók agresszív viselkedésére az európai nőkkel szemben, akik az európai férfiak menthetetlen eltévelyedését akár évtizedek távolából is felemlegetik.

A meggyalázott Lukrécia, ahogy erről Livius és Ovidius megemlékezett, másnap elmondta férjének és családjának, mi történt vele, majd tőrt húzott elő, és nyilvánosan öngyilkos lett lett, hogy jóvá tegye a becsületén esett sérelmet. Kiss Lászlóék áldozata nem emelt magára kezet, hanem feljelentést tett a rendőrségen. Ugyanúgy, mint a szilveszterkor zaklatott német lányok és asszonyok, akiknek a sérelmeit a hatóság eleinte komolyan sem vette, pedig legalább annyi részvétre és ügybuzgalomra tarthattak volna igényt, amennyit a magyar rendőrség 1961-ben tanusított Kiss Lászlóék áldozata esetében.