Mi tagadás, jól jön a megtépázott tekintélyű külügyi apparátusnak a szolgálat, amit Szijjártó – viszonzás reményében – fiatal osztrák kollégájának, a 27 éves Sebastian Kurz-nak felajánlott. Kérdés persze, hogy a gyakorlatban van-e esély a sikerre, ugyanis a magyar követség Tripoliban található. A fővárost jelenleg a „Líbia Hajnala” nevű milícia tartja megszállva, és az óriási területű, ritkán lakott és káoszba süllyedt országban két parlament és két kormány működik. Tripolit az iszlamista Általános Nemzeti Kongresszus (ÁNK) uralja, mely Omár el-Hászit tartja miniszterelnöknek. Nem tudni, hogy ő pontosan hol tanácskozik tizenkilenc miniszterével, ugyanis a népképviseletnek és a minisztériumoknak otthont adó épületeket a polgárháború során kifosztották és felgyújtották. Ugyanakkor a törvényesen megválasztott líbiai parlament és az átmeneti kormány Abdalláh asz-Száni vezetésével a második világháborúból ismert Tobrukba, az egyiptomi határ mellé települt át, és külföldi katonai segítséget kért a líbiai belpolitikai válság rendezéséhez. Figyelemre méltó körülmény, hogy mivel Tobrukban nincsenek megfelelő épületek a képviselők elhelyezéséhez, a politikusok egy tengeri kompon üléseznek, melyet valamelyik görög hajótársaságtól bérelnek. Ugyanakkor sokan a Bengáziban berendezkedő Halifa Haftár tábornoktól és seregétől várják, hogy úrrá lesz a polgárháborús anarchián.
Nem tudni, hogy a Tripoliban maradt magyar diplomaták melyik hatalmi központtal lépnek kapcsolatba az osztrák túsz kiszabadítása érdekében, tekintettel arra, hogy a mintegy hatmillós országban több, mint 1400 fegyveres törzsi milícia működik, és az Al-Ghani olajmezőt megtámadó dzsihadistáknak, a túszaikat előszeretettel lefejező Iszlám Állam harcosainak egyik parlamenthez sincs köze. Már az is csodaszámba megy, hogy a tripoli magyar követség még működik, és valamelyik ellenőrizhetetlen fegyveres csoport nem foglalta le magának.
A jobb sorsra érdemes, olajban gazdag Líbiáról olvasva, melyhez a Magyarországot néhány évtizede még szoros kapcsolatok fűzték, eszembe jutott: megvan-e még a „Magyar út” Bengáziban, melyet Losonczi Pál, az elnöki tanács elnöke adott át ünnepélyesen, 1975-es líbiai látogatása során? A 2011-ben csúfos véget ért, de évtizedekig teljhatalmú Moammer Kadhafi elnök, a „Líbiai Arab Szocialista Népi Állam” vezetője akkoriban többször is járt Magyarországon, a magyarok vasútvonalat terveztek, kórházat építettek, mérnökök, szakmunkások, orvosok és egészségügyi dolgozók ezrei dolgoztak ott. A magyar-líbiai kapcsolatok olyan kiterjedtnek és megalapozottnak tűntek, hogy Martonyi János, az Orbán-kormány külügyminisztere 2011 decemberében, a Kadhafit megdöntő forradalom és külföldi intervenció után is Tripoliba látogatott, abban a reményben, hogy újjá lehet éleszteni őket.
Most úgy tűnik, Magyarország részéről minden gazdasági és politikai erőfeszítés hiábavaló volt. Az „arab tavasz” Líbiában is rémálomba fordult, ugyanúgy, mint Szíriában vagy Jemenben, nem szólva Irakról, ahol az Iszlám Állam kis híján a fővárost, Bagdadot is elfoglalta. Líbia jelenleg súlyos fenyegetést jelent az Európai Unió számára. Kikötőiből százezrével indulnak Itália felé az észak-afrikai menekültek zsúfolt, ócska teherhajókon. Legénységük Szicília partjai felé kormányozza, majd magára hagyja őket, és a szerencsétlen emberek, amennyiben nem fulladnak a tengerbe, partot érnek. Az Európai Unió pedig úgy viselkedik, mint a fejét a homokba dugó strucc. Napjainkig sem szabályozta központilag a követendő bánásmódot a területére érkezett, egyértelműen sem politikainak, sem pedig gazdaságinak nem nevezhető menekültekkel. Az EU, minden állásfoglalás és közös program elől kitérve, arra az államra bízza befogadásukat, melynek először a területére lépnek. Olaszország, Líbia egykori gyarmatosítója olyan problémával került szembe, melynek megoldása meghaladja az erejét.
2011 tavaszán és nyarán az EU tagországainak, Nagy-Britanniának, Franciaországnak és Olaszországnak a légiereje beavatkozott a líbiai polgárháborúba. Ezzel az utolsó pillanatban megakadályozta, hogy a hosszabb ideje dühöngő őrültként viselkedő Kadhafi – akit Reagan amerikai elnök 1986-ban, miután kiderült szerepe a Pan Am utasszállító repülőgépének felrobbantásában, a „Közel-Kelet veszett kutyájának” nevezett – honfitársainak százezreit mészároltassa le zsoldoshadseregével. Napjainkban, amikor az események a lehető legrosszabbra fordultak az észak-afrikai országban, olyannyira, hogy már a kőolajtermelés is a töredékére zuhant vissza, egyesek felteszik a kérdést: nem volt-e hiba az EU fellépése? Nem lett volna-e jobb hagyni, hogy a diktátor legyilkoltassa országa népességének jó részét? Hiszen a költséges nyugati katonai intervenció csak az Iszlám Állam térnyerését segítette elő, és menekültáradatot indított el, valahogy úgy, ahogy azt végnapjaiban maga Kadhafi is megjósolta…
Az arab világ tragikus fordulatokkal teli sorsának alakulásáért nem hogy általában véve a nyugatot, de az egykori „gyarmatosítókat” sem lehet felelőssé tenni. Ahogy persze Izraelt és a „világzsidóságot” sem. Sajnos, a válságok „bele vannak kódolva” a Maghreb-országok társadalmaiba és az iszlámba, az uralkodó vallásba, ami ezen a tájon időtlen idők óta lehetetlenné teszi az élet- és vagyonbiztonság megszilárdulását, egyáltalán, bármiféle politikai stabilitás kialakulását. Bízzunk azért, hogy idővel mégiscsak jobbra fordulnak a dolgok Líbiában, és legalább azt az osztrák túszt nem fejezik le a dzsihadisták, akin a magyar Külügyminisztérium megpróbál segíteni.