Tölgyessy Péter az elmúlt években tett megnyilatkozásai során óvatosabb és józanabb álláspontra helyezkedett az Orbán-rendszer kritikáját illetően, a Partizánnak adott legutóbbi interjújában most mégis azt a kormányellenes narratívát képviselte, ami a jól ismert ellenzéki toposzokból tevődött össze. Noha saját maga is többször óva intett a túlzottan leegyszerűsítő magyarázatoktól, az interjú során mégis önellentmondásba keveredett, vagy tényszerűen hamis állítást tett olyan témák kapcsán, mint a korrupció, a gazdasági pangás, a külpolitikai elszigetelődés, vagy a hatalmi túlkapások, amelyek okkal képezik kritika tárgyát. Noha Tölgyessy korábban is a tranzitológia képviselőjeként tűnt fel, legutóbbi szereplésében különösen szembetűnővé vált, hogy gondolkodását a nyugati mércéknek és normáknak való reflektálatlan megfelelési kényszer jellemzi. Ennek ellenére paradox módon mégis úgy kritizálja a magyarországi eseményeket, hogy egy olyan idealizált Nyugat képéhez ragaszkodik és hasonlítja Magyarországot, amely jó ideje már nem létezik. Főképp azért, mert a „liberális demokrácia védelmében” – vagyis az uralkodó elit hatalmon maradása érdekében – éppen a nyugati államok, politikusok, intézmények alkalmazzák a Tölgyessy által kifogásolt eszközöket, például a politikai ellenfelek ellehetetlenítése terén, amivel nemcsak veszélyes precedenst teremtettek, de a saját demokratikus rendszerüket, sőt az abba vetett hitet is erodálták.

EURÓPA LEJTMENETBEN

Noha Tölgyessy elismeri, hogy Európában sehol nem volt számottevő GDP-növekedés az elmúlt években – amit a globális események következményének tart –, addig Magyarország esetében mégis a korrupció nagyságrendjével magyarázza azt. Az az állítása, hogy Magyarországon „hat éve nincs gazdasági növekedés”, tényszerűen nem igaz, hiszen 2018-ban 5,6, 2019-ben pedig 5,1 százalékkal nőtt a reál GDP, a COVID-19 járvánnyal együtt járó zsugorodás, majd visszapattanás után 2021-ben 7,2, 2022-ben pedig 4,3 százalékot tett ki a növekedés mértéke. 2023-ban valóban csökkent a GDP, ahogyan Németországban, Ausztriában, Svédországban, Finnországban, Észtországban, Írországban és Csehországban is, 2024-ben pedig ismételten lassú növekedés következett be, amíg az osztrákok, lettek, észtek, finnek, németek technikai recesszióban ragadtak – ahogyan minderre az Eurostat adatai is rávilágítanak. Tölgyessy hiába utal arra, hogy a magyarországi viszonyok valamiféle unikális jelleggel bírnak a rossz kormányzás miatt, logikája alapján jogosan vethetjük fel, hogy ezek szerint a fentiekben felsorolt országokban még súlyosabb korrupció tombol, ahol a politikai elitek az állampolgárok csökkenő életszínvonala mellett gazdagodtak tovább.

Mindezek mellett a magyar gazdaság úgy volt képes talpon maradni, hogy a német gazdasággal való túlzott összefonódásunk következtében az Olaf Scholz vezette szociáldemokrata–zöld–liberális koalíció katasztrofális gazdaságpolitikájának hosszú árnyéka hazánkra is rávetült. A németek önsorsrontása tehát a magyar növekedési kilátásokat is megtorpedózta, ami mellett ráadásul adódik egy olyan tudatosan megtervezett és koordinált kampány is, amely kifejezetten céljának tekinti a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megbuktatását. Mégpedig az, hogy az uniós forrásoknak egy jelentős részét jogi köntösbe bújtatott politikai okokra hivatkozva évek óta jogtalanul tartja vissza Brüsszel.

Az EU 2021–2027-re szóló hosszú távú költségvetéséből Magyarországnak 50 milliárd eurónyi forrás jár, aminek közel felét az Európai Parlament ideológiavezérelt okokból mindeddig visszatartotta, ezáltal hazánk komoly beruházásokat, fejlesztéseket és felújításokat kénytelen késleltetni. Ezen pénzügyi zsarolás az utóbbi egy évben a korábbiaknál is hatásosabb eszközként kapcsolódott össze a brüsszeli hatalmi centrum azon vágyálmával, hogy Orbán Viktort és rendszerét megbuktassák külföldről – ahogyan azt a Tisza Párt EP-képviselője, Kollár Kinga is világosan kimondta.

Tölgyessy szerint a jövőben „elképesztő ütést jelentene Magyarországnak”, ha az uniós támogatásokat nem, vagy csak részben kapná meg hazánk, amivel szemben kifogásokat nem fogalmaz meg, a politikai zsarolásnak ezen formáját kvázi legitimálva. Ezzel szemben a magyar kormánynál a kelet-európai és ázsiai modell átvételét látja abban, hogy az „közjogi eszközökkel próbálja szankcionálni politikai ellenfeleit”. Noha ezen eszközöket valóban egyre gyakrabban alkalmazzák a politikában, ám nem Magyarországon, hanem éppenséggel olyan állítólagosan fejlett demokráciákban és a jogállam fellegváraiban láthattuk ezt alakot ölteni az elmúlt hónapokban, mint Franciaország, vagy Németország.

KONCEPCIÓS PEREK NYUGATON

Franciaországban Richard Ferrand, Emmanuel Macron egyik legközelebbi szövetségese, az Alkotmánytanács elnöke hozott egy olyan döntést, amely szerint nem kell jogerős ítéletnek születnie ahhoz, hogy – a köztársasági elnöki pozícióra minden korábbinál esélyesebb – Marine Le Pen ne indulhasson az elnökválasztáson 2027-ben. Ferrand 2016 és 2017 között Emmanuel Macron pártjának főtitkára, később frakcióvezetője és a francia nemzetgyűlés elnöke volt 2018 és 2022 között, 2023-ban pedig még amellett lobbizott, hogy Macron az elnöki posztért való harmadszori újraindulása érdekében a francia alkotmányt módosítani kell. Röviden tehát Macron bizalmasa lehetetlenítette el közjogi eszközökkel az elnök és környezete legfőbb politikai ellenfelét.

Németországban szintén évek óta dolgoznak azon jogi környezet kialakításán, amely lehetővé teszi az Alternatíva Németországért (AfD) betiltását, ez a törekvés pedig új lendületet kapott a párt egyre növekvő, immár stabilan 25 százalék körüli népszerűsége és választási sikerei után. A Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatal (BfV) 2018–2024 közötti vezetője, Thomas Haldenwang 2021 elején lehetővé tette, hogy a párt a „feltételezett jobboldali szélsőséges csoportok közé” kerüljön, ezzel lehetőséget adva a hírszerző szolgálatoknak, hogy a pártot országszerte megfigyeljék. Miután Haldenwang lemondott pozíciójáról, hogy a CDU jelöltjeként (!) mérettesse meg magát a 2025 februári választáson, május elején a lejárt mandátumú Belügyminisztérium alá tartozó Alkotmányvédelmi Hivatal egy 1 100 oldalas jelentés alapján a pártot „igazoltan jobboldali szélsőségesnek” minősítette. A jelentés tartalmához az AfD politikusai nem fértek hozzá, míg a kézivezérelt német média újságírói igen.

Miután a párt jogi lépéseket tett a döntés ellen, az Alkotmányvédelmi Hivatal kénytelen volt visszavonni a párt szélsőségesként való besorolását addig, míg a kölni közigazgatási bíróság nem dönt. A BfV politikai semlegességéről és elfogulatlanságáról sokat elmond az is, hogy a hivatal éveken át „jobboldali szélsőségesként” figyelte meg Hans-Georg Maaßent, aki 2012 és 2018 között még a hivatal elnöke volt, ám miután Angela Merkellel és Friedrich Merzzel való konfliktusa miatt távozott a CDU-ból, hirtelen oly mértékben gyanússá vált a tevékenysége, hogy megfigyelése és lehallgatása indokolttá vált.

Tölgyessy valamilyen oknál fogva ezeknek, a nyugati elitek által alkalmazott, bármilyen magyarországi esetnél sokkal súlyosabb, politikai ellenfeleket megbélyegző és szankcionáló közjogi eszközöknek nem tulajdonít jelentőséget közel két órás interjúja során.

A kül- és geopolitikai kérdéseket illetően szintén több olyan kijelentést tesz, amelyek nem állják ki a valóság próbáját. Németországnál maradva: az interjúalany szerint „egy új dinamikus német kormány van, amitől elvárják, hogy újra vezetője legyen Németországnak”. Ehhez képest Friedrich Merzet még saját koalíciójának tagjai sem választották meg első körben kancellárnak, amit legalább Tölgyessy is elismer, ám arról már nem ejt szót, hogy az AfD és a Linke februári választáson való megerősödése miatt addig nem hívták össze az új parlamentet, amíg a régi Bundestag égisze alatt meg nem szavaztatták a CDU/CSU, az SPD és a zöldek támogatásával az ország eladósodását lehetővé tevő alaptörvény-módosítást. Ismét okkal merül fel a kérdés, hogy a magyar kormányt is hasonló megértés fogadná-e, ha az új választások eredményét figyelmen kívül hagyva és a megfelelő parlamenti többséget nélkülözve alkotmánymódosítást hajtana végre az új kormány beiktatása előtt? Mindenesetre a fentiek kellően tükrözik azt, hogy egy, már a megalakulásakor recsegő-ropogó, pusztán hatalomtechnikai alkukon alapuló kabinet energiáit leginkább a koalíció egyben tartása fogja felégetni.

A Scholz-kormányhoz viszonyítva talán egy kevésbé enervált vezetésre számíthatunk, de a belső instabilitásból adódóan dinamizmusról aligha beszélhetünk a német kormány kapcsán, ami nemcsak az európai, de a transzatlanti viszonyokban már most érezteti hatását. Többek között ezért sem várható, hogy a Merz-kabinet éles konfrontációt vállal Magyarországgal szemben, ahogyan azt Tölgyessy pedzegette az interjú során.

ELHOMÁLYOSULT KÜLPOLITIKAI LÁTÁSMÓD

Noha Tölgyessy több külpolitikai eseményt is megpróbál összefűzni, és ezáltal egy madártávlatot felvillantani, következtetései a legtöbb esetben nem tényeken, hanem vágyakon alapulnak. Lássunk néhány példát ezek közül: a magyar külpolitikai mozgástér közel sem olyan szűk, mint ahogyan azt lefestette, és állításával ellentétben az EU-t sem egyesítette Ukrajna euroatlanti csatlakozásának ügye.

Egyrészről 11 európai országban, például Magyarországon, Szlovákiában, Csehországban és az EU két legnépesebb tagállamában, vagyis Németországban és Franciaországban sem támogatja a lakosság többsége Ukrajna gyorsított csatlakozását, másrészről pedig az európai országok többségének élén levő, ingatag lábakon álló koalíciók sok esetben már így is szembementek a lakosság többségének akaratával, éppen ennek köszönhető legitimációs válságuk. Ráadásul hiába a tesznek harcias kijelentéseket a Tettrekészek Koalíciójának tagjai, a valóság rendre szembejön: Luke Pollard, a fegyveres erőkért felelős brit védelmi államtitkár például hamar nyilvánvalóvá tette, hogy „Nagy-Britannia nem telepít békefenntartó csapatokat Ukrajnába az Egyesült Államok biztonsági garanciái nélkül”.

Tölgyessy azon kijelentése, hogy „Ukrajna felértékelődött” szintén nem öregedett túl jól, hiszen azóta egyrészről Washington bejelentette, hogy csökkenti a Kijevnek juttatott katonai támogatások összegét, másrészről pedig a Közel-Keleten eszkalálódó izraeli–iráni konfliktus szintén az ukrán front háttérbe szorulásához fog vezetni. Amennyiben Izrael kétfrontos háborúba keveredik a Hamász mellett Iránnal is, akkor nemcsak kevesebb figyelem, de a mostaninál is szűkösebb pénzügyi, katonai és logisztikai támogatás juthat Ukrajnának amerikai részről. Hiába állítja tehát azt Tölgyessy, hogy miután Brüsszel közelebb van, mint Washington, és mindez inkább mozgástérszűkölést jelent Magyarország számára Trump megválasztása ellenére is, az EU saját gyengesége miatt továbbra is rászorul az amerikai védernyőre.

Tölgyessy Péternek abban viszont tökéletesen igaza van – és ezt a Partizánban minden alkalommal el is mondja –, hogy Magyarország a politikai súlyánál és földrajzi méreténél jóval nagyobb befolyással rendelkezik, ami Orbán Viktornak köszönhető. Ennek gyökerei éppen abban keresendők, hogy a közös érdekek mentén, pragmatikus alapon kész együttműködni bárkivel, míg a magyar érdekek sérülése esetén nem fél konfrontációt vállalni. A műsor vége felé Tölgyessy úgy fogalmaz, hogy „Orbán Viktor felajánlja az ország szívét az orosz és kínai hatalomnak”, aminek a komolysága igencsak megkérdőjelezhető annak tükrében, hogy még az EU Bizottság adatai szerint is a tagállamok közel harmada Magyarországnál többet kereskedik Kínával, köztük Németország, Franciaország, Belgium, Hollandia, és Svédország. A közvetlen kínai tőkebefektetések terén a németek, franciák, britek szintén nem panaszkodhatnak, 2000 és 2023 között a kontinensre érkező FDI-nek több mint 50 százaléka ezen három országba irányult. Úgy tűnik tehát, hogy a kínai tőke csak akkor válik politikai kockázattá, amikor az nem Nyugatra, hanem Magyarországra érkezik, munkahelyeket teremt és az ország fejlődését szolgálja. Ami pedig az orosz kérdést illeti: egy mondatban ismét érdemes megemlékezni arról, hogy a nyíltan ukránpárti olasz, francia és spanyol kormány hasonló volumenben importált gázt Oroszországtól 2024-ben és „finanszírozta ezáltal Putyin Ukrajna elleni háborúját” – ahogyan azon a haladó sajtó rendre mesterkélten háborog –, mint az emiatt oroszbarátnak címkézett Magyarország.

Hazánk azért kerül rendszeresen a kritikák kereszttüzébe az orosz és kínai kérdést illetően, mert a nyugatiak szemében kis országként veszi a bátorságot ahhoz, hogy a saját érdekeit meri képviselni, ráadásul egyre nagyobb sikerrel. Ezzel párhuzamosan pedig olyan szuverenitásvédő politikát folytat, amely világszerte követendő példává vált, ahogyan arra legutóbb a Patrióták párizsi nagygyűlése is rávilágított.

Tölgyessy Péter saját maga esett abba a hibába, amelyet korábban éppen ő illetett mindig erős kritikával: a vágyainak teret engedve hagyta elhomályosulni meglátásait.