„Kommunista az, aki olvasta Marx és Lenin műveit,

antikommunista az, aki meg is értette őket.”

Ronald Reagan

A kommunizmus Nyugaton idea, Keleten valóság. 2019 februárjában a kisföldalattiról leszállva egy elegánsan, lazán öltözött francia turista segítséget kért a járókelőktől, hogy a „szocializmus szobrai” merre találhatóak Budapesten. A városszéli Szoborparkba eligazító választ meg sem várva, a Hősök terénél található megállóból kijőve, lelkesen szemlélte az elé táruló páratlan látványt, a széles horizontot, a historizáló szobrok méltóságát. Nem hitte el, hogy nem a régóta külvárosba száműzött szocreál szobrokat látja, s azt gondolta, hogy Magyarországon még mindig főhelyen állnak a kommunista alkotások, amelyek ráadásul ilyen nívósak voltak… 

A marxizmus tipikusan nyugati eszme, a francia felvilágosodásból eredő ideológia, annak a modernizációs projektnek a része, amely a 18. század vége óta foglyul ejtette Nyugat-Európát. A marxizmus nem más, mint az Aufklärung racionalista, szekuláris progressziójának radikális változata, a maga teleologikus, materialista történelemszemléletével és mechanikus gazdasági–társadalmi „törvényszerűségeivel” (amelyekben mindig az „alap” élvez elsőbbséget a „fölépítménnyel” szemben). Több évszázados távlatból ma már úgy látszik, hogy a Nyugat két dolgot ajánlott a világnak: Európa keleti felének a kommunizmust, a világ többi részének pedig a gyarmatosítást. 

Marx és Engels Párizsban találkoztak először, a Kommunista kiáltványt Brüsszelben írták és 1848 februárjában Londonban nyomtatták ki – a felvilágosodásnak, az alkotmányos liberalizmusnak és a gyarmatosításból hízó ipari kapitalizmusnak ez a három város volt a fellegvára. A Tőke háttérkutatásait Marx a jól felszerelt londoni könyvtárakban végezte, az első kötetet barátja, Engels szerkesztette és adta ki Hamburgban. Az Első Internacionálé (1864–76) székhelye London volt, s Philadelphiában szűnt meg, kongresszusait többek között Genfben, Lausanne-ban, Brüsszelben, Bázelben és Hágában tartotta. A Második Internacionálé (1889–1916) tanácskozásainak színhelyei többek között Párizs, Zürich, London, Amszterdam és Koppenhága voltak. Lenin, miután oroszországi száműzetéséből 1901-ben szabadult, végigjárta Európa metropoliszait és végül Zürichben telepedett le, mígnem a német katonai hírszerzés 1917 áprilisában vissza nem juttatta Pétervárra. Az – Oroszországban, de nem Nyugat-Európában – illegálisnak számító kommunisták lapja, az Iszkra Münchenben jelent meg orosz nyelven, az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt, amelyből később kisarjadt a bolsevizmus, első két kongresszusát 1903 során Brüsszelben és Londonban tartották. A marxista elmélet és a kommunista gyakorlat lassan araszolt kelet felé, majd 1917-től, ill. 1945-től kezdve egészen 1989/91-ig ott ütötte fel táborát. 

Cinikus folyamat, hogy a Kommunista kiáltvány eszméit megvalósító Lenint száz évvel ezelőtt nyugatról keletre exportálták, ám az eszme most visszatér szülőföldjére és harminc évvel a közép- és kelet-európai rendszerváltoztatások után ott keres – és úgy látszik, talál is – magának talajt. Míg Marx szerint a kapitalizmus meghaladásához – logikus módon – a legfejlettebb tőkés centrumországokban kerül majd sor, hiszen a gazdaság összpontosulása és a proletariátus kizsákmányolása ott megy végbe leghamarabb; addig Lenin 1916-os revíziója szerint „a szocializmus nem győzhet egyidejűleg valamennyi országban. Először egyetlen vagy néhány országban fog győzni, a többi bizonyos ideig még burzsoá vagy a burzsoá rendig még el sem jutott ország marad.” (Lenin Művei. 23. kötet, Bp. 1951. 77. oldal). Az áttörés tehát a periférián következik be, ahol a legfejletlenebb a tőkés rendszer – ez az ún. „leggyengébb láncszem” teória. Nos, középtávon Leninnek volt igaza, de lehet, hogy hosszútávon mégiscsak Marx bizonyul prófétának! 

A kommunizmus áldozatainak február 25-ei emléknapján Schmidt Mária úgy fogalmazott, hogy „ma is léteznek kommunista gyökerű pártok Európában. Pontosítok! Nem egyszerűen léteznek, hanem a törvények által igazolt résztvevői az európai uniós közéletnek […] nem egyszerűen tagadják a kommunizmus bűneit, hanem a kommunizmushoz kísértetiesen hasonlító eszmerendszerrel és módszerekkel igyekeznek egyneműsíteni Európa polgárait”. A helyzet valóban úgy áll, hogy a kommunizmus történeti tapasztalata híján lévő Nyugat-Európában a marxizmus eszméje és annak gyakorlata még mindig „szép eszme, amelyet rosszul valósítottak meg”. Pedig a történelem tapasztalata egyértelmű: amint a 19. századi fajelmélet logikusan Auschwitzhoz vezetett, úgy a kommunizmus – szintén a 19. századi haladáshitből és szcientizmusból táplálkozó teóriája – törvényszerűen torkollott a Gulágba. A „létező szocializmuson” kívül nincs másik – Sztálin pedig csak azt csinálta, amit Lenintől tanult. A kommunizmust csak és kizárólag azokban az országokban vezették be (megszállással, választási csalással, államcsínnyel, kollektivizálással és terrorral), amelyeket elfoglalt a Vörös Hadsereg. Vagyis szovjet megszállás nélkül nincs kommunizmus, sem kommunizmus nélkül szovjet megszállás. Demokratikus kommunizmus nem létezik: Nyugaton soha nem győzött parlamenti választásokon egyetlen kommunista párt sem, amint Európa középső és keleti részén sem. 

Azon országok többségében, amelyekben mindkét totalitarizmust elszenvedték és Hitler hadserege után megszállta őket Sztáliné is, egyaránt tiltott a nemzetiszocialista és a kommunista szimbólumok használata (Bulgária, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Ukrajna – az előbbi kivételével ezen országokat a Wehrmacht után a Vörös Hadsereg szállta meg). A kommunista önkényuralmi jelképeket ezenkívül Európában tiltják még a Moldovai Köztársaságban, a totalitárius rendszerek pozitív színben való feltüntetése büntetendő Csehországban, idehaza pedig törvénybe ütközik e rezsimek bűneinek tagadása. Németországban, Ausztriában és Franciaországban (valamint Oroszországban) csak a nácik által használt jelképek használata tilos. 

Emlékezetes eset volt, ráadásul a nyugati és keleti hozzáállás eltérését kiválóan demonstrálta, amikor a Magyarországon – történelmi tapasztalatokból kifolyólag és az áldozatok méltósága miatt – tiltott vörös csillag hordásáért kiszabott büntetést az Emberi Jogok Európai Bíróságán sikeresen támadták meg. Az itthon 2004–2005-ben kiszabott büntetést 2008-ban felülvizsgálta a strasbourgi fórum, és azt a döntést hozta, hogy a nemzetállami törvény alkalmazása jogellenes volt, mert a kommunista jelkép viselésének tiltása sérti a szólásszabadságot. Ironikus, hogy a kommunista rendszerek hazai szimpatizánsa – amint Sztálin mondta volna – „a burzsoá tőkés rendszer osztálybíróságához” fordult, hogy Nyugatról szolgáltassanak igazságot neki azért a sérelemért, amely Keleten érte. (Hogy a horogkereszttel és az SS-jelvénnyel kapcsolatban is ilyen toleránsak lennének-e Strasbourgban, az az ítélet indoklásából nem derült ki, de őszintén reméljük, hogy nem.) 

A politikai elit összetételének is komoly szerepe van abban, hogy Nyugat-Európában másként állnak a marxizmushoz és a kommunizmushoz, s annak emlékezetéhez, mint azokban az országokban, ahol ezeket kénytelenek voltak elszenvedni. Míg a közép-európai országokban a politikai vezetés a ’89-esek kezében van (Orbán Viktor politikai pályája 1989. június 16-ai beszédével indult, a lengyel miniszterelnök, Mateusz Morawiecki a Harcoló Szolidaritás egyik alapítójának a fia), addig Nyugaton a ’68-asok dominálnak. Sok egykori soixante-huitard egyenesen a fennálló politikai rendszer támaszává vált, mint például Daniel Cohn-Bendit zöldpárti EP-képviselő és Joschka Fischer egykori német külügyminiszter. Utóbbi tipikus példája annak, hogy az újbaloldali internacionalizmust miként lehet a globalizáció fegyveres segítségére siető liberális intervencionalizmusra cserélni, és a Palesztin Felszabadítási Front 1969-es algériai értekezletétől eljutni a Jugoszlávia elleni 1999-es NATO-bombázásban való részvételig (amely egyébként a német légierő első éles, támadó bevetése volt a II. világháború óta). Az egykori „Vörös Dany” a kétezres évek elejére szelídült a nyugat-európai zöldliberális politikusok tankönyvi példájává, aki legalizálná az abortuszt, a marihuánát, az azonos neműek házasságát és hevesen támogatja a bevándorlást, valamint az európai integráció mélyítését. – Nekik sok szempontból nézeteiken nem is kellett sokat változtatniuk. 

Az európai politika nagy nemzedékének képviselői közül Javier Solana volt NATO-főtitkár, Tony Blair volt munkáspárti brit miniszterelnök és az Európai Bizottság egykori néppárti elnöke, José Manuel Barroso egyaránt maoistaként kezdte fiatal korában. Az eurokrata elitet tökéletesen megtestesítő Jean-Claude Juncker avatta fel Marx születésének 200. évfordulóján a Kínától kapott hatalmas Marx-szobrot Trierben, a francia–német határ közelében. A brit Munkáspárt elnöke, Jeremy Corbyn, aki a pártot gyökereihez (értsd: Marxhoz) akarja visszavezetni, a ’80-as években lelkesen látogatta meg a Szovjetuniót. Vezetésével hovatovább a brit baloldal mérsékeltjei a marxisták lettek. Londonban május elsején olyan külsőségek között tartanak felvonulásokat, amelyek Magyarországon 1989 óta nem ismertek – az új nyugati koreográfia ugyanaz, mint a régi keleti: vörösdrapériás dísztribün, piros zászlóerdő, ötágú csillagok és táblákon hordozott harcias jelszavak. Mintha a Nyugat lemaradt volna a Kelethez képest és ideológiai second handként az ott levetett politikai ruhákat hordja tovább. Az Egyesült Államokban újra versenybe száll az elnökségért a „demokratikus szocialista” Bernie Sanders, a Demokrata Párt új üdvöskéje pedig a magát szocialistának valló Alexandria Ocasio-Cortez.

A 2014 folyamán megválasztott Európai Parlamentben (EP) jelenleg is működik olyan frakció, amely jelentős részben szélsőbaloldali pártokból áll. Az Egységes Európai Baloldal/Északi Zöld Baloldal (GUE/NGL) képviselőcsoportjában 52-en foglalnak helyet, az uniós törvényhozás mandátumainak 7 százalékát adva. A frakció 90 százaléka kimondottan kommunista, szocialista és marxista elveket vall. A kifejezetten ilyen eszméket képviselő pártok összesen 11 országhoz tartoznak, amelyek közül csak egy közép-európai akad, a többi dél-, nyugat- és észak-európai illetőségű. A GUE/NGL 52 mandátumából mindössze háromnak a birtokosa tartozik Cseh- és Morvaország Kommunista Pártjához (KSČM). A többiek többek között a ciprusi Dolgozó Nép Haladó Pártjának (AKEL), a francia Baloldali Front nevű pártszövetségnek (melynek résztvevője az Engedetlen Franciaország mellett a Francia Kommunista Párt is), a hollandiai – maoista gyökerű – Szocialista Pártnak, a németországi (poszt)kommunista Die Linke-nek, az olaszországi Másik Európa szövetségnek (melynek többek között része az Kommunista Újraalapítás Pártja is), a portugál Baloldali Blokknak, a spanyolországi Egyesült Baloldalnak (itt tagságot visel mások mellett a Spanyol Kommunista Párt és a Forradalmi Munkáspárt), a svédországi Baloldali Pártnak, továbbá kisebb dán és görög formációknak a tagjai. 

De ezek csak a nevükben szélsőbaloldali vagy egyenesen kommunista pártok! Az EP-ben számos más, trockista, maoista eredetű, kommunista gyökerű vagy ebbéli hovatartozásával kapcsolatban legalább véleményes észak/nyugat-európai párt foglal helyet. Judith Sargentini Baloldali Zöldek pártja például ’89-es megalakulásakor magába olvasztotta a Holland Kommunista Pártot. A kommunizmus nem vész el, csak átalakul: a Magyarország elleni uniós jelentéséről elhíresült képviselőnő határozottan bevándorlásbarát és föderációpárti, vegetáriánus és Strasbourgban az LMBT-frakcióközi munkacsoport tagja. Sargentini jelentésében annak ellenére vádolta abszurd módon a magyar kormányt antiszemitizmussal, hogy Benjámín Netanjáhú izraeli kormányfő szerint „az antiszemitizmus elleni fellépéséért igen sokat tett a magyar miniszterelnök”. Ezért pikáns, hogy a Baloldali Zöldek nemrégiben csatlakozott az Izrael elleni nemzetközi bojkott-mozgalomhoz. A BDS-kezdeményezés kizárólag a baloldalon népszerű: a Szocialista Internacionálé testületileg csatlakozott hozzá, a francia Baloldali Párt szintén résztvevője. Miután a nyugati baloldal antiszemitizmusa az Izrael-ellenesség, ezen már senki sem csodálkozik. 

Amennyiben a nyíltan szélsőbaloldali pártokhoz hozzászámoljuk az ilyen eredetű vagy ezzel kacérkodó vagy a kommunizmus iránt nosztalgiát érző pártokat is, akkor azt találjuk, hogy az EP 751 tagja között nagyságrendileg 150 kommunistabarát képviselő ül – azaz a teljes plénum ötöde! 

Érdemes azt is megvizsgálni, hogy az egyes nemzeti parlamentekben mekkora a kommunista és marxista pártok aránya. Itt szándékosan nem számítjuk azokat a – például magyar, litván, lengyel és moldovai – posztkommunista pártokat, amelyek 1989 előtt a hatalom kizárólagos birtokosai voltak, majd átalakultak és demokratikus baloldali vagy szociáldemokrata pártokká váltak. Közép- és Kelet-Európában csak egyetlen – nevében is – kommunista párt szerepel a parlamentben, Cseh- és Morvaország Kommunista Pártja (15 mandátum, az összes helyek 7,5 százaléka), amely – igencsak feltételesen – kívülről támogatja a centrumpopulista ANO és a szocdemek nagykoalícióját. 

Ehhez képest Európa kommunizmust sohasem próbált felében három olyan ország is van, amelynek kormánytöbbségét kommunista képviselők is adják, egyben pedig a hatalom részesei! A spanyol és a portugál baloldali kormány parlamenti többségéhez egyaránt szükséges a kommunista pártok vagy más nevet viselő, de ugyanúgy szélsőbaloldali frakciók támogatása, amelyek a lisszaboni törvényhozásban együttesen a helyek 15 százalékát birtokolják. Svédországban a szociáldemokrata–zöld koalíciót szintén kívülről támogatja a Baloldali Párt, amely 1921-ben Kommunisták Svédországi Pártja néven jött létre (parlamenti helyeinek aránya 8%). Görögországban a szélsőbaloldali pártok egyaránt részei a kormányon lévő Syriza-pártszövetségnek és a baloldali ellenzéknek – ez utóbbiak közé tartozik a Görög Kommunista Párt. 

A párizsi nemzetgyűlésben helyet foglal a már említett, Mélenchon-féle radikális baloldali Engedetlen Franciaország és a Francia Kommunista Párt; a brüsszeli képviselőházban a nyíltan marxista–leninista (a 2014-es Nemzetközi Kommunista Szeminárium házigazdájaként is funkcionáló) Belga Munkáspárt; a Bundestagban a helyek tizedét birtokló Die Linke; a dublini parlamentben pedig két frakció, amelyek egyike trockista, a másik „csak” szocialista (hozzájuk összesen a képviselők 6 százaléka tartozik). Norvégiában két olyan párt is tagja a parlamentnek, amelyek kommunistaként jöttek létre (Munkáspárt – 29%, Szocialista Baloldali Párt – 6,5%), az egyetlen képviselővel rendelkező, 2007-ben alapított Vörös Párt viszont jelenleg is bevallottan kommunista. Cipruson az ellenzékben lévő Dolgozó Nép Haladó Pártja a parlamenti helyek nem kevesebb, mint 29 százalékával rendelkezik. Utóbbi ugyanúgy tagja a Kommunista és Munkáspártok Nemzetközi Találkozója néven működő kommunista internacionálénak, mint a parlamenti helyek 8 százalékával bíró, kormánytámogató Portugál Kommunista Párt, az athéni parlament helyeinek 5 százalékával rendelkező ellenzéki Görög Kommunista Párt, Cseh- és Morvaország Kommunista Pártja és a harmadik legnagyobb spanyol párt, a Podemos ernyője alatt tevékenykedő és ilyen minőségben a törvényhozása is bekerült spanyol, vagy a parlamenten kívüli brit, dán, finn és ír testvérpártok. 

Európa csak akkor lehet erős, egységes és együttműködő földrész, ha nyugati fele, vagy tágabban értve azok, akik nem szenvedték el a kommunizmust, tekintettel lesznek azokra, akik igen; és méltányosan, tisztelettel és megértéssel fordulnak azok felé, akik a közös Európát romboló, megosztó és gyengítő totalitarizmusok mindegyikét megtapasztalták és az azzal kapcsolatos tanulságokat át tudják adni – mindannyiunk okulására.