Az 1989/90-es rendszerváltoztatáskor, bármekkora is volt az erre irányuló akarat, nem sikerült teljes mértékben szakítani a pártállami múlttal. A gazdasági és politikai struktúrákban – a tájékoztatásban, az intézményrendszerekben, a kapcsolati hálóban – ettől kezdve még húsz évig jelen volt a kommunizmus öröksége. A posztkommunizmus legmakacsabb formája a nyelv szerkezetében öröklődik tovább, méghozzá napjainkig. Éppen ezért szótárcserére van szükség, a megtévesztő szavak és fogalmak múzeumba helyezésére. Öt olyan állandósult szókapcsolat következik, amelyeket dekonstruálnunk kell ahhoz, hogy az általuk eltakart történeti valóság és a használatukhoz fűződő megtévesztő szándék láthatóvá váljon.

Az I. világháborút a központi hatalmak militarizmusa okozta

A nyugati antanthatalmak háborús propagandája mindvégig úgy állította be a központi hatalmakat, mint militarista államokat, amelyek a béke ellenségei. Kezdettől fogva úgy keretezték a háborút, mint amelyben a francia–angolszász demokráciák küzdenek a felvilágosodás és az emberiesség oldalán a „porosz militarizmussal” és az „osztrák–magyar autokráciával”. Az Egyesült Államok 1917. áprilisi hadba lépése után az antantpropaganda még hatékonyabban terjesztette a „kultúra ellen hadat viselő német hunok” és a központi hatalmak militarizmusának üzenetét. Ez a narratíva érvényesül száz éve. (Tegyük hozzá: az antant oldalán harcolt a valóban tekintélyuralmi cári Oroszország és az a Belgium, amely közép-afrikai mészárlásairól híresült el, a Nagy-Britannia részéről az ellenséges búr falvak lakosságának Dél-Afrikában felállított internálótáborairól nem is beszélve.) A párizsi békekonferencián utólag igazolták e narratívát, amikor a vesztes országok békediktátumaiban kimondták, hogy kizárólag ők„a veszteségek és károk okozói, [ilyenformán pedig] felelősek mindazokért a veszteségekért és károkért, amelyeket a Szövetséges és Társult Kormányok, valamint polgáraik a rájuk kényszerített háború következményeképpen elszenvedtek”. A számok azonban azt mutatják, hogy az antanthoz tartozó államok háborúztak folyamatosan: 1815 és 1914 között Nagy-Britannia 64 alkalommal szállt hadba (ezen háborúk, expedíciók és gyarmati „pacifikációk” majd’ fele 1873 után zajlott); ebben a száz évben az Amerikai Egyesült Államok 33, Oroszország pedig 15 alkalommal fogott fegyvert, jórészt terjeszkedési vágyból és a meghódított területek őslakossága ellen. Míg Franciaország 1870-től az I. világháború kitöréséig 37 fegyveres konfliktusban vállalt szerepet, addig a Német Császárság 1871 és 1914 között csak hét alkalommal. Az Osztrák–Magyar Monarchia 1867-es fennállásától kezdve csupán két ízben hadakozott, mégpedig Bosznia-Hercegovina nem túl nagy véráldozatokkal járó elfoglalásakor. 

Az I. világháborút megelőző ötven–száz évben tehát éppenséggel az antanthoz csatlakozó országok viseltek legtöbbször hadat, a Német Császárság és szövetségese, az Osztrák–Magyar Monarchia viszont a két legkevesebbszer fegyvert ragadó nagyhatalom volt a világon.

1918–1919-es forradalmak

A 19. század közepén, amikor Marx és Engels megújította a munkásmozgalom gondolkodását, felmerült részükről az 1789-es francia forradalom és az 1848/49-es forradalmi hullám befejezetlensége, pontosabban a polgári forradalomnál való megállása. Az 1871-es párizsi kommün viszont más volt, hiszen az 1870-es francia vereség utáni forradalmi változásokat a munkásosztály hajtotta végre (Marx: A polgárháború Franciaországban. 1871). Ettől kezdve éles politikai kérdésként vetődött fel, hogy a liberális-demokratikus, azaz polgári forradalom energiáit kihasználva a proletariátus hogyan válhat a forradalom alanyává, és viheti tovább a forradalmat, immár saját követelései megvalósítása felé? A „permanens forradalom” teóriáját végül Trockij dolgozta ki. 1922-ben kiadott 1905 című könyvében az elbukott orosz forradalmat elemezte, mint írta: „csak az egyesült európai szocialista proletariátus tudja az időleges forradalmi hegemóniát a szocialista diktatúra előhangjává változtatni. Ez a folyamatos forradalom biztosítja az orosz proletariátus fennmaradását”. A kommunista konszenzus szerint a polgári demokratikus forradalom „átnövését” a szocialista forradalomba a proletárdiktatúra hivatott biztosítani. Ennek megfelelően Lenin Áprilisi téziseinek második pontja így szólt: „A mai oroszországi helyzet átmenet a forradalom első szakaszából, amely a proletariátus kellő tudatosságának és szervezettségének hiányában a burzsoázia kezébe adta a hatalmat, annak második szakaszába, amely a proletariátusnak és a parasztság legszegényebb rétegeinek kezébe kell, hogy adja a hatalmat.” Az 1917. november 7-ei bolsevik puccs meg is döntötte az Ideiglenes Kormányt és a Lenin-frakciónak (névleg a befolyása alatt álló szovjeteknek) adta át a hatalmat, amely diktatúrát kiépítve és hosszas polgárháborút vívva, 1922-ben létrehozta a Szovjetuniót. A teleologikus kommunista történetírás 1917-et mindvégig „orosz forradalmakként” írta le, nem törődve azzal, hogy forradalomhoz hasonló jelenség a pravoszláv időszámítás szerint februárban zajlott le (demokratikus köztársaságot teremtve), októberben azonban államcsíny történt, minden forradalmi aktus nélkül. Mégis, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum és az MTA Történettudományi Intézete tavaly szeptember végén még mindig ezzel a címmel hirdette meg konferenciáját: „Az 1917-es oroszországi forradalmak hatásai az első világháború Magyarországán”. Az 1945 után uralkodó marxista–leninista narratívában szovjet mintára az 1918 októberi „őszirózsás forradalmat” és az 1919. március 21-i bolsevik puccsot „összeolvasták”. Hajdu Tibor a Tanácsköztársaság 60. évfordulójára kiadott könyvében (A polgári demokratikus forradalomtól a proletárforradalomig) történetpolitikai ívet is húzott a két eseményen át, a Kádár-rendszer apologétája, Nemes Dezső pedig Forradalmak és Tanácsköztársaság Magyarországon 1918–1919 (1979) címmel írt könyvet. 

Az igazolható történeti tény mindezzel szemben az, hogy 1918 októberében zavaros viszonyok alakultak ki Magyarországon, József főherceg kinevezte Károlyi Mihályt kormányfőnek, aki szűk öthavi uralom után egyszerűen átadta a hatalmat Kun Bélának, aki 133 napig terrorisztikusan gyakorolta azt. Így „1918–19-es forradalmakról” beszélni nemcsak történelemhamisítás, hanem egy olyan szovjet narratíva átvétele, amely még az 1917-es orosz viszonyok között sem volt igaz.

Molotov–Ribbentrop-paktum

Az I. világháborút lezáró Versailles-i békerendszer két vesztese, Németország és Szovjet-Oroszország egymásra találása csak idő kérdése volt. Az egyiket megalázták és felelőssé tették a világháború kirobbantásáért, a másikat antant-intervenciónak vetették alá, majd el sem ismerték és cordon sanitaire-rel vették körül. A náci Németország és a kommunista Szovjetunió közeledése az 1930-as évek végén kölcsönös megnemtámadási szerződés megkötéséhez vezetett, amelyet Hitler képviseletében Joachim von Ribbentrop, a Harmadik Birodalom külügyminisztere, Sztálin képviseletében pedig Vjacseszlav M. Molotov külügyi népbiztos szignált. A megállapodás titkos záradéka a német és szovjet-orosz érdekszférák elhatárolásáról szólt, amikor is egyszerűen szólva Közép- és Kelet-Európát fölosztották egymás között. 1939. augusztus 23. és 1941. június 22. között, ameddig a szerződés érvényben volt, a két nagyhatalom összesen tizenhat alkalommal indított háborút más államok (de nem egymás!) ellen, amelyek közül az egyik, Lengyelország elpusztítása – és ezzel a II. világháború kirobbantása – közös művük volt. Azaz huszonkét hónap alatt tizenöt országot támadtak és/vagy foglaltak el – amikor Hitler Nyugat-Európa ellen fordult, Sztálin tartotta neki a hátát, amikor pedig a Generalisszimusz Európa északkeleti részére vetette magát, a Führer nézett félre. Németország a szerződés megkötése és a Barbarossa-terv végrehajtása között előbb, 1939. szeptember elsejével kezdődően lerohanta Lengyelországot, majd 1940 áprilisában elfoglalta Dániát, májusban pedig a Benelux-államokat s ezzel egy időben meghódította Norvégiát is, aztán júniusban alig három hét alatt elfoglalta Franciaországot és bombázta Nagy-Britanniát, végül 1941 áprilisában megsemmisítette Jugoszláviát és befejezte a Görögország elleni (még az olaszok által elkezdett) háborút. A Szovjetunió tizenhat nap kivárás után csatlakozott Hitler Lengyelország elleni hadjáratához, aztán 1939–40 telén – kitűzött hadicéljához képest sikertelen – háborút indított Finnország ellen, majd 1940. június–augusztusában megszállta a három balti országot s még azon a nyáron elvette Romániától Besszarábiát (a mai Moldovai Köztársaság területét). Németország és a Szovjetunió majd’ fele annyi ideig volt egymás szívélyes szövetségese 1939–41-ben, mint halálos ellensége 1941 és 1945 között. 

Az ún. „Molotov–Ribbentrop-paktumon” kívül nem ismerünk olyan nagyhatalmi megállapodást a történelemben, amely két állam- vagy kormányfő, pláne diktátor neve helyett azok külügyi képviselőinek nevéből képezné egyezményük elnevezését. Ezért a „Molotov–Ribbentrop-paktum” helyett Hitler–Sztálin-szövetségről kellene beszélnünk, amellyel azt is hitelesen kifejezhetnénk, hogy a két totalitárius rendszer nem állt olyan távol egymástól, amely érdekegyezség ráadásul leginkább a közép- és kelet-európai népek szabadsága ellenében jött létre köztük.

Reformkommunisták szerepe 1956-ban

A progresszív narratíva szerint a történelemben a forradalmakat szellemi előkészítő munka előzi meg, amelyet rendre az értelmiség végez. Ezt a hosszú eszmei hagyományt folytatja az a gondolat, mely szerint az 1956-os forradalmat a reformkommunisták, pontosabban a Petőfi Kör diskurzusai készítették elő, és a „másként kommunista” értelmiségi erők az októberi–novemberi eseményekben is jelentős szerepet játszottak (Eörsi István: The Petöfi-circle. 1995, Nagy Balázs: Sorsdöntő idők – A Petőfi Körben és a forradalomban. 2007, Standeisky Éva: A Petőfi Kör: értelmiségi viták 1956 nyarán. História, 2006/6–7). Ennek határozott cáfolata természetesen nem jelenti, hogy azt állítanánk, a vitakörből ne csatlakoztak volna többen a forradalomhoz, vagy ne szenvedték volna el a kádári megtorlást (mint Hegedüs B. András és Tánczos Gábor), de hogy a „petőfisek” előkészítették, főképp kirobbantották volna a forradalmat, az erősen vitatható. A Petőfi Kör 1956. március és október közötti vitái rendszeren belüli diskurzusok voltak, igazi tét és eredmény nélkül – állampárt által engedélyezett vitafórum volt, a lényeges politikai változások követelésének nélkülözésével. Nem véletlen, hogy a hét kötetben kiadott vitajegyzőkönyvek (A Petőfi Kör vitái: hiteles jegyzőkönyvek alapján. 1989–1994) egyikében sem fordul elő a forradalmat elindító, egymással szorosan összefüggő két radikális politikai követelés: a szovjet csapatok kivonása és az egypártrendszerű diktatúra megdöntése. 1956. október 23-tól kezdődően, amikor a diáktüntetésből forradalom, népfelkelés és szabadságharc lett, nem hosszas beszélgetésekkel akarták megreformálni a rendszert, hanem fegyverrel a kézben, eltörölni azt. Pálóczi Horváth György ekkoriban egyenesen azt írta, hogy „nem népes értekezleteken történt döntés, senki sem várt utasításra. Amikor ütött az óra, Budapest csatatérré lett, élet-halál harc közben szerveződött egy világváros felkelése.” 1956 egyik fontos változása ráadásul éppen az volt, hogy nem az értelmiség vezette a népet, hanem fordítva. Ezt Németh László fogalmazta meg kitűnően: „A történelemben igen ritka dolog esett itt meg […] gyökeresen megváltoztatta nemzet és író viszonyát. […] ebben az új helyzetben nem a nemzetnek kell a Petőfi tűzoszlopaként előtte járó költőt követnie, hanem a költőnek a nemzetet.” A felkelők hovatartozása világosan megrajzolja a forradalmi harc társadalmi karakterét: a többségében fiatal felkelők jelentős része ipari tanuló és középiskolás volt, a 18. életévüket betöltők közül sokan sorállományú közkatonák, betanított és segédmunkások vagy ifjúmunkások voltak, a huszonévesek között találunk egyetemistát, de náluk is több üzemi dolgozót. Az 1956-ban Budapesten életét vesztő 1945 fő több mint fele volt munkás, az 1956 és 1961 között perben hozott ítélet folytán kivégzett 229 fő kétharmada is közéjük tartozott. A fontosabb felkelőközpontok vezetői között akadt vasbetonszerelő (Angyal István), lakatos (Bárány János), műszerész (Nickelsburg László), segédmunkás (Csizmadi Ferenc) és fuvarozó (Szabó János). 

A Petőfi Kör egyetlen szovjet harckocsit sem semmisített meg – a „pesti srácok” és lányok negyvenet. Az ún. „reformkommunisták” szerepével kapcsolatos legenda csupán az értelmiség megrendült társadalmi pozíciójának visszaszerzését és a baloldali–liberális intelligencia eszmei felmenői jóhírének terjesztését szolgálja, 1956 valódi társadalmi és politikai jelentőségét viszont meghamisítja. Az 1956-os forradalom és szabadságharc forradalom volt és szabadságharc, s mint ilyen, népfelkelésként zajlott, ahol a magyar nemzet közvetítők nélkül fogalmazta meg és hajtotta végre akaratát.

Nagy Imre, a forradalom miniszterelnöke

Az 1956-os forradalom és szabadságharc (valamint emlékezetének) neuralgikus pontja Nagy Imre szerepe. A magyar kommunista politikus – egykori illegális, majd emigráns pártmunkás (ilyen minőségben a bolsevik párt tagja), földművelésügyi miniszter, aztán Rákosi vetélytársa és egyúttal begyűjtési minisztere, 1953–55 között és 1956-ban a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke, végül a kádári megtorlás áldozata – kétségtelenül mérsékeltebbnek számított moszkovita társaihoz képest. Stílusában elütött tőlük, már korán „renegátnak” számított, első miniszterelnöksége pedig a Rákosi-diktatúrához viszonyítva valóban reformokat eredményezett (kitelepítések és internálás megszüntetése, az ÁVH belügy alá rendelése, beszolgáltatás mértékének csökkentése, részleges amnesztia, a téeszből való kilépés engedélyezése). A forradalmat leverő Kádár-csoport benne találta meg a forradalom „jobbra tolódásának” bűnbakját, akit felelőssé lehet tenni azért, hogy a „Rákosi-klikk elleni jogos kritikát a párton kívülre, az utcára vitte, amelybe a reakciós elemek is bekapcsolódtak. […] Felbátorította a reakció erőit, és [ezzel] jelentős mértékben hozzájárult az ellenforradalom kirobbantásához.” A Fehér könyvek kvázi ötödik kötete (Nagy Imre és bűntársai ellenforradalmi összeesküvése. 1958) is – amelyet az egykori kormányfő szégyenletes koncepciós pere és gyalázatos kivégzése után adtak ki – ezt a hamis konstrukciót hirdette. Ezzel szemben szerveződött meg az ’56-os baloldali emigráció és az annak narratíváját továbbvivő hazai balliberális értelmiség vele kapcsolatos elképzelése (A per. Nagy Imre és társai 1958. 1989, Méray Tibor: Nagy Imre élete és halála. 1978, Rainer M. János: Nagy Imre – Politikai életrajz. I–II. 1996–99), amelyben a kommunista miniszterelnököt (szintén!) a forradalom vezetőjévé avatták. Nagy Imre, mint a „forradalom miniszterelnökének” kanonizálásában élen jár az OSZK 1956-os Intézetének vezetője, Rainer M. János. Az ő vélekedése szerint „Nagy Imre kormányfőként azonosult a forradalommal”, sőt egyenesen a „pesti srácok” és Nagy Imre emlékezetpolitikai szembeállítására vállalkozik, mondván: „Ha volt szimbolikus figurája 1956-nak, az csak Nagy Imre lehetett, nem Pongrátz Gergely, sem más.” A forradalom és szabadságharc 60. évfordulóján pedig kijelentette, hogy „a forradalomnak nem volt vezetője, de vannak szimbolikus arcai, és a legjobban kivehető nyilvánvalóan Nagy Imre”.Nagy Imre 1956-os (továbbá azelőtti) szerepével kapcsolatban egy sor olyan súlyos kérdés merül fel, amely cáfolja azt az állítást, hogy a forradalom vezetője lett volna; de ahhoz, hogy sorsát és a forradalom örökségét vállalta és hősként halt meg, kétség nem fér. 1956. október 23-án este a tüntetők az Országház elé vonultak (az ekkor párt- és politikai funkció nélküli) Nagy Imrét követelve, aki azonban „Elvtársak!” kezdetű, lecsendesítő beszédével csalódást okozott nekik. Abban valóban konszenzus uralkodott, hogy – jobb híján – ő legyen Hegedüs András helyett a miniszterelnök, ám október 24-étől nevezetes 28-ai beszédéig Nagy Imre nem önálló szereplő volt, hanem a továbbra is egyeduralkodó, Gerő Ernő helyett immár Kádár János vezette MDP miniszterelnöke. Ezekben a napokban a forradalom elleni karhatalmi erőszakalkalmazás, a statárium bevezetése és további szovjet csapatok behívása fűződik nevéhez. Miután 28-án a forradalmi követelések némelyikének elfogadását bejelentette, Nagy Imre egyre csak futott a forradalom után. A Nemzetőrség elismerése, a szovjet csapatok kivonásának kérelmezése, a semlegesség bejelentése és koalíciós kormányának megalakítása – amelyek persze eredmények voltak – mind-mind késlekedéssel történt, miközben valójában a forradalom pártoktól és kormánytól független szervei (felkelőközpontok, munkástanácsok, forradalmi bizottságok, nemzeti tanácsok) birtokolták a hatalmat. Miután a moszkvai pártközpont látta, hogy terveivel ellentétben Nagy Imre sem képes uralma alatt tartani a folyamatokat, október legvégén eltávolítása és a beavatkozás mellett döntött. A november 4-ei intervenció idején elhangzó, drámai Nagy Imre-beszéd sajnos valótlanságot állított: a kormány nem volt a helyén (minisztertanácsi ülés nem volt, a kormánytagok nem is tartózkodtak a Parlamentben), és miután a Nemzetőrségnek és a Néphadseregnek Nagy Imre kifejezetten nem engedélyezte az ellenállást, a „harcban álló csapatokat” kizárólag a felkelők és az önkéntesen hozzájuk csatlakozó katonák jelentették. Általános közérzületet tükröz, hogy Illyés Gyula naplója szerint 1956-ban legfeljebb az lehetett volna az ország kormányfője, aki egyedül végig mer menni a budapesti körúton. 

A korabeli politikai elit közvélemény számára leginkább elfogadható alakjaként – egy ideig – Nagy Imre a magyar sztálinisták és a helyzet pacifikálásában reménykedő szovjet pártvezetés számára is kompromisszumot jelentett. A forradalom azonban, amely az utcán, fegyverek bábáskodásával született, a késlekedő politikai elit nélkül és annak ellenére haladt a maga útján. Nagy Imre a forradalom alatt volt miniszterelnök, de nem volt a forradalom miniszterelnöke. 1956 egyébként is vezér nélküli felkelés és központ nélküli forradalom volt – éppen ez adta azt a lényegét, amelyet Hannah Arendt-től Raymond Aronon át Bill Lomaxig annyian méltattak.

(Képek forrása: itt és itt és itt)