A kulcskérdés az 1938. március 13. után hazánkba érkező osztrák zsidók esetében, ugyanúgy, mint az 1939 őszén a magyar határt átlépő lengyel menekülteknél ugyanaz volt: a hatóságok menekültnek, vagy idegennek minősítik-e őket. Ez csak látszólag volt terminológiai kérdés, a menekültekre ugyanis az 1907-es hágai egyezmény vonatkozott, viszont az országok a területükön tartózkodó idegen állampolgárságúnak tekintett személyekkel saját belátásuk szerint járhattak el. A Külügyminisztérium álláspontja nem kedvezett a menekülteknek. Bobrik Arnó bécsi magyar ügyvivőt 1938. március 14-én szigorúan bizalmas táviratban utasította Apor Gábor báró, a külügyminisztérium osztályvezetője: „Osztrák állampolgárokat csak a m. kir. külképviseleti hatóságok hozzájárulásával lehet az ország területére bebocsátani. Politikai menekültek külön belügyminiszteri engedéllyel léptethetők be, s ugyanilyen elbírálás alá esnek a legitimisták. Az osztrák zsidó állampolgárt sem az osztrák, sem egyéb határon bebocsátani nem szabad, kivéve, ha itteni lakhatási engedély birtokában van, ill. ha beutazásához fontos magyar gazdasági érdekek fűződnek.”
Mind a menekültügy, mind pedig az idegenrendészet gazdája a Belügyminisztérium volt, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy az utóbbi végrehajtására a harmincas években kiépült a KEOKH (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság) önálló intézményhálózata, melynek élén 1938 júliusától a könyörtelen Pásztóy Ámon állt.
A KEOKH kezdettől fogva „bejelentette igényét” az osztrák zsidó menekültekre, azaz internálni akarta őket. Ezek az emberek már az Anschluss napján, 1938. március 13-én elmenekültek zsidóüldözés elől, mely a náci csapatok bevonulás nyomán azonnal fellángolt. Ekkor Kittse (Köpcsény), Fraenkirchen (Fertboldogasszony), Lakenbach (Lakompak) és Rechnitz (Rononc) zsidó lakossága, több száz fő keresett menedéket a határon túl, részben Csehszlovákiában, részben Magyarországon. Őket még több hullám követte, pontos számukat nem ismerjük.
Az üldözöttek, akiket senki nem akart befogadni Rajkánál, ahol három ország találkozik, a part menti rekettyésben és a dunai zátonyon, a senki földjén tanyáztak. A magyar csendőrök adtak kenyeret nekik, s végül a magyar hatóságok engedték meg, hogy egy francia vontatóhajó kikössön és felvegye őket. Előzőleg „Lónyay grófné oroszvári kastélyában zsidó családokat fogadott, és őket rituális koszttal látta el”. „Amikor magyar pénzügyőrök észrevették, hogy emberek vannak egy dunai homokszigeten, s kiderült, hogy Köpcsényről kihajtott zsidókról van szó, Dévény polgármestere s egyik munkatársa azonnal befogadta lakásába a szerencsétlen embereket, és lépéseket tettek megmentésükre”, írta a zsidók iránti rokonszenvvel nem vádolható Új Magyarság.
Az Egyenlőség 1938. április 21-i számában megjelent tudósítás címe: „A magyar hatóságok Rajkánál megengedték, hogy a bolygó zsidók francia hajóra szálljanak.” A cikk alcíme: „Ötven zsidó a Duna szigetén és a Senki erdejében”. „A zsidók csónakos átszállítását a köpcsényi SS és SA tagjai csinálták. Dévényi hatóságok és a pozsonyi zsidók segíteni igyekeztek, de a prágai belügyminisztérium elutasította az intervenciót, mondván: »Igen súlyos állampolitikai szempontokból nem adhatnak letelepedési engedélyt a száműzötteknek«. A csehszlovák hatóságok vasárnap este kilenckor autóbusszal visszaszállították őket Oroszvár határállomásra. Utána Ligetfalu, Oroszvár és Köpcsény közötti hármas határon a Popper-uradalom közelében lévő kis erdőbe, a Senki erdejébe kényszerítették őket… Április 20-án a magyar hatóságok könyörülő jó szíve végül segített szerencsétleneken. Egy francia vontatóhajó kikötött Rajka állomáson és ott őket hajóra tették. A hajót a pozsonyi zsidóság felszerelte élelmiszerekkel, ágyneművel.”
Más burgenlandi zsidó menekültek, akik nem kellettek Csehszlovákiának, hónapokig egy dunai uszályon laktak, és csak öt hónapi hányattatás után (!) érkeztek meg Budapestre. A Zsidó Kórház egyik épületében, a Szabolcs utcában helyezték el őket. Az Egyenlőség 1938. szeptember 22-i cikke szerint „a magyar hatóságok iránt végtelen köszönetet mondanak és éreznek. A szegény hazátlanok ügyét igazi magyar úri gondolkodással kezelték, ami lehetővé tette az ügy csendes likvidálását.”
Az „ügy csendes likvidálása” pontosan visszaadja a korabeli magyar bánásmód lényegét. A Belügyminisztériumnak, személy szerint Keresztes-Fischer Ferencnek, és az elnöki osztály vezetőjének, O’sváth Lászlónak sikerült elérniük, hogy a KEOKH ne lépjen akcióba, ne internálja a menekülteket, és amennyiben családi, rokoni úton befogadják őket, az idegenrendészet ne foglalkozzon velük. A budapesti zsidó hitközség ellátta a menekülteket élelemmel, ruhával, és amennyiben rendelkeztek a külföldre való utazást lehetővé tevő vízummal, vagy a Palesztinában való letelepülésükhöz szükséges „certifikáttal”, segítette a továbbutazásukat. A rendőrség szemet hunyt, a hatóságok ekkor még nem írták elő a szigorú bánásmódot. Az osztrák zsidó menekültek legnagyobb része tovább utazhatott, feltéve persze, hogy talált országot, mely befogadta. Vagyis 1938 tavaszán és nyarán a Belügyminisztérium a körülményekhez képest emberségesen járt el.