ÚJ SZÁZAD

„Század kialszik s új század lobban” – áll Ady A befalazott diákjában, melyben a költőpróféta önmagát ábrázolta a címben jelzett módon, amint „Erdély ősi szögében / Titkos, nagy kőház” boltozata alatt egyre csak „vár, hogy sír a zár / S hogy fölenged az átok”. Hasonló érzésünk lehetett a 20–21. század várva várt, de egyre csak késlekedő fordulójával kapcsolatban is. A hosszú ’90-es évek, amely 1989-től egészen 2001-ig tartott, eleve prolongálta a 20. század magunk mögött hagyását és a 21. század küszöbének átlépését, merthogy Nyugat-szerte úgy tűnt, hogy a hidegháború végeztének az a tanulsága, hogy a győzteseknek semmiben nem kell változniuk s minden maradhat a régiben. Amint Jean Baudrillard már 1984-ben elhangzott, Nem lesz 2000 című beszédében megérezte, a történelem pusztán események szimulációvá vált, és előbb „a szocializmusnak kell a történelem végénél statisztálnia”, aztán eljő az idő, mikor „a századvég üres strandként terpeszkedik előttünk”. A 21. század elodázásában jelentős része volt a liberalizmus 20. század végi ideológiai győzteskompenzációjának. 2025-től kezdve azonban a nyugati világ is kénytelen belépni az új századba, amely rögtön hasadást is okozott az Atlanti-óceán két partja között. Az Egyesült Államok azonnal az idő élére ugrott és kreatív versenybe szállt a globális Dél képviselőivel, az Óvilág azonban menthetetlenül a régi világban ragadt. Ebben a helyzetben kell merészen fürkésznünk az eljövendőt, azaz a század felderengő, sőt itt-ott már kivehető körvonalait. Először a 20. század vezéreszméjét, azaz a liberalizmust kell meghaladnunk, amihez most már nem elegendő a 19. század óta ismeretes antiliberalizmus, hanem az illiberális és posztliberális „pozitív kritika” (Dominique Venner) után új paradigmával kell előállni.

POSZTLIBERÁLIS BOLYGÓ

Ha meg kellene mondani, hogy mi az a grandiózus kép, ami a legjobban jellemzi korunkat, akkor A majmok bolygója zárójelenete lehetne, ami egyetlen roppant, mitikus erővel bíró szekvenciába sűríti érzéseinket. Az 1968-ban bemutatott, mára klasszikussá vált amerikai sci-fi utolsó pár percének döbbenetes képsora filmművészeti és szellemtörténeti szempontból is úttörőnek számított.

A majmok bolygója fantáziájának érvényét és képi erejét mi sem bizonyítja jobban, minthogy az 1968-as ősváltozatot 1970–73-ban még négy – egyre rosszabb kritikákat kapó, de nézhető – folytatás követte, aztán 2001-ben Tim Burton rendezésében remake készült belőle, 2011 és 2024 között pedig négyrészes reboot. Az eredeti filmet Franklin J. Schaffner rendezte, akinek korábbi munkái (The Stripper. 1963, Pillangó. 1973) szintén filmklasszikussá váltak. Jellemző az is, hogy emlékezetes filmpremierek tekintetében az 1968-as évet február 8-án éppen ez az alkotás nyitotta, és úgy maradt az év egyik legnagyobb játékfilmes szenzációja, hogy április második napján debütált Kubrick 2001: Űrodüsszeiája, aztán június közepén mutatták be a Roman Polansky-rendezte Rosemary gyermekét, október elsején vetítették először George Romerótól Az élőhalottak éjszakáját, Olaszországban karácsony előtt pár nappal pedig Sergio Leone alapművét, a Volt egyszer egy vadnyugatot. Az év során további, közismert filmek készültek: A könnyűlovasság támadása, A nap szépe, Akasszátok őket magasabbra, Farkasok órája (Bergman!), Ha…, Kéksapkások, Kémek a sasfészekben, Rómeó és Júlia.

A film Pierre Bouelle francia író 1963-ban kiadott regénye alapján készült; másik ismert műve az 1952-ben megjelent Híd a Kwai folyón, amit szintén nagy sikerrel vittek vászonra. Alaptörténete szerint egy űrutazással együtt időutazást is végrehajtó földi űrhajó ismeretlen bolygón landol, ahol a majmok képezik az uralkodó fajt, akik a földi emberiséghez hasonló és körülbelül a könyv íródásának megfelelő technikai színvonalán álló társadalmat alkotnak, míg az emberek a vadság állapotában élnek. A könyvben úgy végződik a sztori, hogy a párizsi űrhajósok közül életben maradt, eredetileg melléjük beosztott újságíró, Ulysse Mérou egy majmok építette űrhajón el tudja hagyni az általa Sorornak elnevezett bolygót, mégpedig egy ott megismert nővel és közös kisfiúkkal együtt. Az amerikai filmben ezzel szemben a maga mellé vett helyi Novával távozik a 19. század végi körülmények között élő majmok városából, ám a tengerparton belebotlik a Szabadságszobor romjaiba – a Charlton Heston által eljátszott George Taylor kapitánynak ekkor esik le, hogy mindvégig a Földön volt, ugyanis az űrben időutazást hajtott végre. Mindezt baljósan megelőlegzi, hogy a parton a majomrégészek egy barlangot találnak, amelyben az ő társadalmuknál fejlettebb emberi civilizáció nyomaira bukkannak, majd berobbantják, nehogy kiderüljön.

A könyvhöz képesti változtatás a forgatókönyvírónak, Rod Serlingnek köszönhető, akire igencsak jellemző volt az efféle hátborzongató, csavaros megoldások alkalmazása, amelyet korábban, 1959–64 között már bizonyított az igen népszerű Alkonyzóna című televíziós horrorsorozat általa jegyzet 92 részében. Tőle ered tehát a nyugtalanító zárókép, amely a megelőző másfélórás filmidő egészét megkérdőjelezi. A Kennedy-támogató antikommunista, a polgárjogi és pacifista törekvésekkel szimpatizáló forgatókönyvíró – igen finoman – két korabeli feszítő kérdés parabolájává tette a filmet (faji ellentétek, nukleáris fenyegetés), mint ahogy az év során készült másik két játékfilm is áthallásos volt: az Űrodüsszeia a technológiai fejlődés perspektívája, Az élőhalottak éjszakája pedig a vietnami háború kapcsán. Mindehhez jó tudni, hogy 1968 az amerikai közélet számára nem a diáklázadást jelentette, amely ott 1964-ben már elkezdődött, hanem a Tet-offenzíva sokkját, a Martin Luther King és Robert Kennedy elleni merényletet, valamint a chicagói demokrata konvenció alatti tömegtüntetést.

De vissza a filmhez! Miután a kamera fokozatosan tárja fel a kizárólag a Földön előforduló, emberkéz emelte, ikonikus építmény maradványait, csak az óceán egykedvű, örök zúgásának atmoszféráját halljuk. „Hazaértem… itthon vagyok, itthon is voltam. Végül mégiscsak megtettétek. Őrültek, felrobbantottátok. Átkozottak! Átkozott pokolfajzatok!” – ordítja a fövenyen térdelve a rémisztő felismerésből ocsúdó Taylor, mögötte a mit sem értő, csodaszép Novával. Mire sejtelmes zenei aláfestéssel a kamera befejezi a hosszú beállítást, Taylor és a néző egyedül marad. 2025-ben mi vagyunk Taylor.

A zavarba ejtő, filmbéli felismerés ma is a reveláció erejével hat: az egykor a Hudson folyó torkolatában dicsőségesen álló, félig földbe süllyedt, rozsdamarta Szabadságszobor látképe azt fejezi ki, hogy valami egyszer és mindenkorra véget ért, visszatérés pedig nincsen. A Szabadságszobor ráadásul a liberális demokrácia amerikai öntőformáját is eszünkbe juttatja. Hasonló érzésünk lehet, ha napjaink korszellemét faggatjuk: ma ugyanis a liberalizmus után élünk. A 21. század első negyedének ormán állva, és innen körbe tekintve, olyan kifejezések ötlenek fel bennünk egymás után, mint az antiliberalizmus, az illiberalizmus vagy újabban a posztliberalizmus, amelyek mind-mind azt fejezik ki, hogy a liberalizmust magunk mögött hagytuk. Igen ám, de mi következik most, azaz mi jön a liberalizmus után?

LIBERÁLIS HEGEMÓNIA

Az, ami véget ért, nem különálló politikai, gazdasági vagy kulturális hozzáállás volt, hanem egy filozófiai, politikai, gazdasági és a nemzetközi kapcsolatokban is tetten érhető komplexum. Ezzel kapcsolatban egy önálló paradigmáról kell beszélnünk, ami nem egyszerűen politikai ideológia, gazdasági felfogás vagy külügyi hozzáállás volt, hanem sajátos emberkép, antropológiai-ontológiai álláspont, azaz mindenestül értendő világfilozófia. Jól megkülönböztethető ágazatai a következőkkel érhetőek tette: 1) gazdasági értelemben neoliberalizmust jelentett, azaz privatizációt, deregulációt és piacliberalizációt, 2) társadalomszervezési vetületén a liberális demokrácia gyakorlatát kellett érteni, 3) a nemzetközi kapcsolatok tekintetében egyenesen úgy is hívták, hogy „Liberális Nemzetközi Rend” (John Ikenberry), amely „szabályokon alapul”, amiket persze a világ leghatalmasabb, sőt egyedüli hatalma, az Egyesült Államok diktált, végül 4) kulturális napirend dolgában globális progresszív törekvésnek hatott.

Ezek közül legkorábban a neoliberális gazdaságpolitika gyakorlata kezdődött el, egészen pontosan az 1970-es évek végén, bizonyára nem függetlenül attól, hogy a liberalizmus ismeretelmélete és emberképe mindig is az individuumból indult ki, ebből következőleg a racionális-utilitárius homo economicus szemén keresztül nézett önmagára, a másikra, az élővilágra, a térre és az időre. A neoliberalizmus elmélete igen korán készen állt, mégpedig egyfelől az 1929–33-as nagy gazdasági világválságot kezelő keynesiánus programok ellenében kritikát megfogalmazódó, Walter Lippmann körüli társaság révén, amely elvetette a gazdaságban érvényesülő állami intervenciót, mert a piac szabadságát a társadalom szabadságával kötötte össze, másfelől pedig az ordoliberális osztrák iskola révén, amelynek főbb gondolkodói Ludwig von Mises és a hatása alatt álló Friedrich von Hayek voltak, akik az Egyesült Államokba és Nagy-Britanniába emigrálva elméleti alapot adtak a piaci logika korlátlan érvényesítési szándékának. Az 1960-as évek európai neoliberális iskolája, amely von Hayek professzorsága révén a Freiburgi Egyetemen bontakozott ki, egy-két évtizeddel később Amerikából indult gyakorlati útra, mégpedig Milton Friedman vezetésével a Chicagói Egyetemről; ők ketten személyesen is együttműködtek a Mont Pèlerin Társaság nemzetközi neoliberális hálózatában.

A ’70-es évek olajáremelkedése és az egymással együtt járó infláció és munkanélküliség révén előálló gazdasági válságra az angolszász világban az állam leépítésével, a gazdasági szektor magánosításával és a piac szabadjára engedésével reagáltak. Ezt leginkább a tory Margaret Thatcher testesítette meg, aki nagyon emlékezetes módon egyszer ki is jelentette, hogy mindennek „nincs alternatívája”, azaz angolul there is no alternative. A brit TINA-politika volt a legkönyörtelenebb. A módszert előtte Latin-Amerikában letesztelték: nyíltan von Hayek piacfilozófiája alapján fogalmazta meg gyakorlati gazdasági programját Friedman, melyet tanítványai a CIA által végrehajtott 1973-as chilei puccs után a dél-amerikai országban próbáltak ki. A neoliberalizmus alaptermészetét kitűnően jellemzi, hogy ki hajtotta végre ugyanazt: Chilében Pinochet, nálunk az SZDSZ.

A hidegháború végeztével az Egyesült Államokkal együtt a liberális paradigma is győzedelmeskedett és az egyedül érvényes világmagyarázó elvként tűnt föl. Ezt fogalmazta meg a maga keresetlen módján a japán–amerikai Francis Fukuyama. 1989-ben a neokonzervatívok vezető lapjában A történelem vége cím alatt azt írta, hogy a 20. század kollektivista ideológiáit a két világháborúban, majd a hidegborúban végleg legyőzte az amerikai rend, amely alatt a szabadpiaci kapitalizmus és a liberális demokrácia szerelemházasságát értette. 1992-ben tézisét egész könyvé bővítette, ez volt A történelem vége és az utolsó ember. Ebben afféle liberális hegeliánusként úgy értelmezte (félre) a világ folyását, hogy a globális szabadság – melynek megtestesítője az amerikai liberális demokrácia volna – terjedése előtt immár nem áll semmilyen akadály, így a nagy összecsapások és megrázkódtatások, valamint ezek története, vagyis maga a történelem, szépen csendesen végéhez ér. Saját szavaival élve, miután „teljesen kimerült minden életképes alternatíva a nyugati liberalizmussal szemben. […] Amit most megélünk […] a történelemnek, mint olyannak a vége: […] a nyugati liberális demokráciának, mint végső kormányzati formának az általános bevezetése.” Mindez nem volt annyira eredeti, hiszen Fukuyama az orosz–francia Alexandre Kojève Hegel-kutató – nem mellesleg szovjet ügynök – érvelését amerikanizálta, aki úgy is, mint a francia gazdasági minisztérium megbízásából az Európai Gazdasági Közösségen dolgozó hivatalnok, a semleges technokrácia világuralmában hitt.

A félreértések elkerülése végett jegyezzük meg, hogy Fukuyama maga egyébként a republikánus adminisztrációkat támogató konzervatívokhoz tartozott: a 1979-től 1989-ig felváltva dolgozott a RAND Corporation-nél és a külügyminisztérium tervező részlegénél, 2001 és 2004 között pedig Bush elnök biopolitikai tanácsadója volt. Mint aktív neokonzervatív, az összes amerikai háborút támogatta, mígnem kiábrándult barátaiból, szó szerint azt mondva, hogy míg amazok Leninként viselkedtek, addig ő legföljebb Marx gyanánt szerepelt…

Az elmélet Anthony Giddens angol szociológus, a London School of Economics igazgatójának 1994-es, illetve 1998-as könyvein alapult, az előbbi címe Túl jobbon és balon – A radikális politika jövője, az utóbbié A harmadik út – A szociáldemokrácia megújulása volt. Giddens a baloldal két útja, azaz a forradalom és a reform százötven éves ellentmondását úgy oldotta fel, hogy egyszerűen a turbókapitalizmushoz való őszinte csatlakozást javasolta övéinek. A munkáspárti Tony Blair meg is fogadta a tanácsot, és ott folytatta, ahol Thatcher abbahagyta; el is keresztelték Tory Blairnek s jelezve a pártokon átívelő kontinuitást, utódját, a konzervatív David Cameront pedig Blameronnak gúnyolták. Giddens hivatalos kormánytanácsadó lett, a királynő lovaggá ütötte, bárói címet és felsőházi tagságot kapott – nem egy tipikus szocialista karrierút, bár szocializmusról többé szó sem esett, annál inkább a „reflexív modernitáshoz” való rugalmas, kénytelen-kelletlen alkalmazkodásról.

A korszak balközép nyugati politikusai mind az őáltala mutatott utat járták: Clinton és az Új Demokraták, Schröder és a Neue Mitte, Olaszországban Romano Prodi és Matteo Renzi, a portugál Antonio Gutteres és a spanyol José Luis Zapatero, a lengyel Leszek Miller és Aleksander Kwaśniewski, nálunk pedig 2004 és 2009 között Gyurcsány Ferenc, aki olyan komolyan vette a dolgot, hogy a vele készült interjúkötet is a Giddens professzor úrnak pedig azt válaszolom… címet kapta 2006-ban. Demos Magyarország Alapítvány néven agytröszt alakult a „harmadikutas szociáldemokrácia” eszméinek hirdetésére, ennek vezetője, Dessewffy Tibor szociológus úgy nyilatkozott, hogy „Gyurcsány Ferencet úgy ismertem meg, mint az általam tanított Giddens-könyvek kiadóját és fordíttatóját”. A pénz az MSZP-s vezetésű Miniszterelnöki Hivataltól, az ötlet külföldről jött: a név megegyezik az angol Demos-éval, a példakép a Tony Blair munkáját segítő Policy Network volt.

A neoliberalizmus számos korabeli népszerűsítője közül érdemes kiemelni a New York Times sztárújságíróját, Thomas Friedmant, ő fogalmazta meg 1996-ban azt a közismert bárgyúságot, hogy „két ország, amelyben van McDonald’s, soha nem fog háborúzni egymással”, lévén mindkettőt hiánytalanul integrálta magába a globális neoliberális rendszer. Akik nem így tesznek, azok ellen viszont legitim az erőszak: Friedman is lelkesen támogatta Jugoszlávia bombázását és az iraki rezsimváltást. A globalizmus és a tradicionalizmus feszültségéről szóló, A Lexus és az olajfa (1999) című könyvének megjelenése után közvetlenül elkezdődő szerbiai bombázás idején szét is verték a gyorsétteremlánc belgrádi épületét. Baklövéseire jellemző, hogy a fejlődő országoknak szuverenitásukért cserébe a globális gazdasági integráció „arany kényszerzubbonyának” fölvételét javasolta, ami alapján élénken üdvözölte, hogy kétezerben Kína felvételt nyert a WTO-ba, hiszen ez alapján majd elindul a liberális demokrácia útján…

ILLIBERÁLIS ALTERNATÍVA

Alternatíva mindvégig volt, ráadásul egyre erősödő hullámokban. Egy évvel a 2008-as gazdasági válság előtt Ivan Krastev bolgár politológus esszét tett közzé A liberális konszenzus furcsa halála címmel, amelyben azt írta, hogy Közép- és Kelet-Európában érezhetően nő a feszültség a nyugati liberalizmus és a helyi demokrácia között, ugyanis az itteniek az 1989/90 utáni felemás posztkommunizmusból és az Európai Unióban tapasztalható liberális demokráciából egyaránt elegük van. Megállapítása szerint térségünkben „illiberális populista forradalom” zajlik, ami Nyugat-szerte jelentkezni fog. Krastev kifejezetten a visegrádi országokról, Romániáról és Bulgáriáról beszélt, és igaza lett.

A kétezres évek végén és a 2010-es évek elején a választók elégedetlenségét főleg dél-európai balos pártok csatornázták be: ez volt a görög Syriza, az olasz Öt Csillag Mozgalom, a spanyol Podemos és az Elégedetlen Franciaország időleges sikereinek időszaka. A 2010-es évek közepén azonban fokozatosan a jobboldali populizmus került előtérbe, amely egy újabb hullámmal a 2020-as években is folytatódik. A baloldali populizmushoz képest a jobboldali populizmus sikerének kulcsa nem más, mint hogy a liberális demokráciát nem csak a demokrácia oldaláról támadja, hanem liberálisösszetevőjében is, azaz teljeskörű alternatívát kínál vele szemben.

Aztán 2016-ben két jelentős esemény történt: a Brexit-népszavazás sikere és Donald Trump amerikai elnökké választása. Aztán következett 2017, amikor Marine Le Pen második lett a francia elnökválasztáson, 2018-ban a Lega és az Öt Csillag populista koalíciója került kormányra, 2019-ben pedig újrázott a lengyel Jog és Igazságosság. Bár 2019 és 2024 között a washingtoni és brüsszeli elit Nyugat-szerte még vissza tudott vágni, de azóta fordult az atlanti szél: Trump második elnöki ciklusa mellett több jobboldali populista párt is kormányra került Hollandiában, Olaszországban és Szlovákiában, vagy a hatalom előszobájába érkezett, mint az AfD, az FPÖ és a Nemzeti Tömörülés. Krastev igazát éppen Magyarország bizonyítja legjobban, hiszen nálunk a nemzeti-demokratikus erők 2010 óta egymás után négyszer szereztek kétharmados felhatalmazást. 2014 nyarán hatalmas, egy egész évtizeden keresztül tartó politikai vihart kavart, hogy a tusnádfürdői Bálványosi Szabadegyetemen Orbán Viktor a következőt mondta: „Az az új állam, amit Magyarországon építünk, illiberális állam, nem liberális állam. Nem tagadja a liberalizmus alapvető értékeit, mint a szabadság, de nem teszi ezt az ideológiát az államszerveződés központi elemévé, hanem egy attól eltérő, sajátos nemzeti megközelítést alkalmaz.”

Ebből is látszik, hogy alternatíva világos megfogalmazásához először is le kell szögeznünk, hogy a hidegháború vége óta eltelt negyedszázadban uralkodó szervezési elv, amely a nyugati világban az állam, a társadalom, a gazdaság és a politika világát egyaránt meghatározta, nem vezetett sem sikeres, sem versenyképes közösségekhez. Új alapra kell tehát helyezni a működést, mégpedig olyanra, amely az egyén helyett a közösségre épít. E felfogás szerint az állam a nemzet biztonságát garantáló szervezet, a társadalmat a nemzeti kohézió tartja össze, a gazdaság a közjó érdekében működik, a politikai döntések pedig a többség akaratát tükrözik. A legjobb európai gondolkodók mindig is tudták, hogy az alapvetően elitista (egykor arisztokratikus, majd technokratikus, manapság jurisztokratikus) liberalizmus és a tömegek döntésének legitimációján nyugvó demokrácia között mély ellentét van.

RÉGI-ÚJ JÖVŐ

A liberalizmus végsősoron a saját kardjába dőlt – így szól Patrick J. Deneen megállapítása, amely a Trump-elnökség mögötti, főként J. D. Vance alelnök által képviselt neotradicionalista konszenzus magja. A szerző 2018-ban megjelent A liberalizmus kudarca című könyvében úgy véli, hogy a liberalizmust saját sikere vitte sírba, mert felszámolta továbbfejlődésének feltételeit, hiszen ellentmondások sorát hozta létre, mint például amilyen az autonóm egyén és a globális függőségek, az individualizmus és a közösségi kohézió, a racionalizmus és az értelmes élet között feszül, vagy éppen a liberális demokrácia alapszerkezetét feszíti szét a szabadság kibontakozása és az egyenlőség növekedése révén. Újabb könyve, a 2023-as Rezsimváltás, melynek alcíme a „posztliberális jövő” tervét ígéri, arra alapoz, hogy a globális neoliberalizmusnak az újraiparosítással és a protekcionizmussal végleg bealkonyult, a jövő pedig azoké a populistáké, akik a „közjó konzervativizmusát” valósítják meg, és úgy házasítják össze az értékkonzervativizmust és a jóléti államot, hogy a korábbi liberális elitet egy újjal váltják fel (aristopopulism).

Az amerikai környezetben hangzatos, egyes európai, bátorító áthallásokra is érzékeny posztliberális menetrend számunkra nem jelenthet újdonságot, hiszen a 19. század végi magyar antiliberalizmus, mindenekelőtt Asbóth János révén, maradandó érvénnyel leszögezte, hogy az uralkodó liberalizmus az egyénközpontúság és az ökonomizmus miatt nem tudja biztosítani a nemzeti kohéziót, márpedig ha valami megőrzésre méltó, akkor éppen a nemzet az. A nacionalizmus korába lépve ez a réges-régi gondolat most az újdonság erejével hat. Bárhogy is legyen, a nemdemokratikus liberalizmus helyébe most a nemliberális demokrácia lép, bizonyítva, hogy amint demokrácia nélkül volt liberalizmus, úgy liberalizmus nélkül is lesz demokrácia. Eközben kiderül az is, hogy a liberális politikai antropológia és a neoliberális gazdaságpolitika ikerparadigmája csak együtt haladható meg, azaz nem lehet kilépni úgy az egyik keretéből, hogy a másikat el ne hagynánk. A választás egyértelmű: a régi világban egypólusú világrend, globalizmus, szabadkereskedelem és kozmopolitizmus, az újban viszont multipolaritás, szuverén nemzetállamiság, protekcionizmus és nemzeti kohézió.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Perry Anderson: Regime Change in the West? The London Review of Books, 2025/6.

Asbóth János: Magyar conservativ politika. Légrády, Bp. 1875.

Jean Baudrillard: Nem lesz 2000 [1984] (ford. Mahler Zoltán) 2000, 1991/december

Patrick J. Deneen: A liberalizmus kudarca [2018] ford. Kisantal Tamás, Libri, Bp. 2021.

Patrick J. Deneen: Rezsimváltás – A posztliberális jövő felé [2023] ford. Beke Ádám, Libri, Bp. 2023.

Thomas L. Friedman: The Lexus and the Olive Tree: Understanding Globalization. Farrar, Straus and Giroux, New York, 1999.

Francis Fukuyama: A történelem vége? [1989] (ford. Zalai Edvin) Világosság, 1990/1.

Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember [1992] ford. Somogyi Pál László, Európa, Bp. 1994.

Anthony Giddens: A harmadik út. A szociáldemokrácia megújulása. ford. Battyán Katalin, Agóra Marketing Kft. Bp. 1999.

Giddens professzor úrnak pedig azt válaszolom… Gyurcsány Ferenccel beszélget Rádai Eszter. szerk. Bognár Róbert, Mozgó Világ, Bp. 2006.

John Ikenberry: The Future of the Liberal International Order. Foreign Affairs, 2011/május–június

Ivan Krastev: The Strange Death of Liberal Consensus. Journal of Democracy, 2007/október

Blake Smith: Just Another Liberalism? Hedgehog Review, 2025/tavasz