November legvégén jelent meg a Kommentár folyóirat Kommentár Könyvek című könyvsorozatának második tagjaként kis, kétszázoldalas könyvem, a Konzervatív forradalom (Kommentár Alapítvány, Bp. 2023). Az alábbiakban a kötet előszava olvasható, rövidített és szerkesztett formában.

A NAGY SZINTÉZIS

A végső szintézis az, amely anélkül emeli magasabb szintre az ellentétet, hogy megszüntetné a szembenálló feleket, sőt magát a szembenállásukat. Nem feloldás, hanem túllépés. Ilyen a „konzervatív forradalom” is, amely nem valamiféle oximoron, azaz egymást kizáró fogalmak összekapcsolása, de nem is contradictio in adiecto, vagyis önellentmondás, hanem a konzervativizmus és a forradalom által együttesen alkotott új, dinamikus minőség. Nem egyszerűen forradalmi konzervativizmus vagy csupán konzerváló forradalom, hanem a szintézisek szintézise: KONZERVATÍV FORRADALOM.

A konzervatív forradalmat – sem magát a szókapcsolatot, sem politikafilozófiai tartalmát, sem pedig a konkrét politikai irányzatot – nem fogjuk megérteni, ha úgy véljük, a forradalom csupán egy szinonima arra, ami még nem volt, de akkor se, ha a konzervativizmust végzetesen kiüresedett, tartalmatlanná vált kifejezésként használjuk. Ha így járnánk el, akkor előbbi annyit jelentene, hogy valami új, utóbbi pedig csak azért akarna megőrizni valamit, mert az régi. Ezzel semmi szín alatt nem elégedhetünk meg! A konzervatív forradalom szókapcsolatának első tagja csak akkor érvényes, ha a konzervativizmust „antropológiai magatartásnak” (Panajotis Kondylis) fogjuk föl, s nem csupán az éppen aktuális fennálló rend megőrzőjének, esetleg a megelőző status quo visszaállítójának. A második tagnak pedig úgy van értelme, ha forradalom alatt fordulatot értünk, nem fölfordulást. A konzervatív forradalom nem ragaszkodik csupán azért valamihez, mert az a múltból származik, de nem is ünnepeli nyakló nélkül az újdonságokat. Nem csoda tehát, ha zavarba ejtő már maga a kifejezés is, és akkor még nem szóltunk arról, hogy a konzervatív forradalom célja egyszerre ősrégi és vadonatúj, e kettőt ráadásul egymás feltételeként kezeli. A megújulás forradalmáról, radikális újrakezdésről van szó. Röviden szólva, a konzervatív forradalom „ősin új” (Németh László) jelenség.

A konzervatív forradalom mint megőrző, azaz konzervatív s mint forradalmi, vagyis újrakezdő jelenség számos jelentésrétegben ölt testet. Végképp hermeneutikus értelmű, hiszen időhöz, térhez, értelmezéshez, sőt értelmezőhöz kötődik. Jól érzékelhető különbség van általánosságban beszélni konzervatív forradalomról, esetleg mint politikai filozófiai alapállásról, netalántán értelmiségi mozgalomról és egy adott politikai pozícióról, amely konkrét állami-társadalmi megvalósításhoz vezet. Így még az is könnyen megeshet, hogy úgy beszélünk konzervatív forradalomról, hogy a jelzős szerkezet alá gyűjtött eszmék és emberek, gondolatok és tettek nem állnak strukturális kapcsolatban, legfeljebb taktikai egybeesés van közöttük, esetleg csupán analógiák. Mégis, a mindenkori konzervatív forradalmak alapattitűdje jól meghatározható. Gianbattista Vico kolosszális történelmi tablója szerint „nincs visszatérés, csak újrakezdés”, amit ráadásul a felvilágosodás teleologikus haladáshitével is szembeszegezett. Heidegger pedig kifejezetten forradalmi-konzervatív perspektívát nyitott, amikor azt írta: „Annál eredendőbben megtörténik valami, minél eredendőbben újrakezdjük.” Ennek értelmében Csuka Olga szerint „valamit megőrizni azt jelenti, hogy eredendően újrakezdeni”.

RÉGI-ÚJ

A konzervatív forradalom tartalmának meghatározását nehezíti, hogy különböző absztrakciós szinteken, eltérő normatív mélységben és fogalmi szélességben oly sok mindenre használják. Konzervatív forradalomnak neveznek bármilyen hagyományhoz való visszakanyarodást, egy megelőző örökség újrafelfedezését, valamely tradíció újjáéledését vagy nagyarányú jobboldali választási győzelmet. Ezért beszélnek Meidzsi-restaurációról, amely valójában hagyományelvű modernizáció volt, vagy Reagan revolutionről, mint ami átalakította Amerikát. Ennek megfelelően egyaránt hívták már konzervatív forradalomnak a ’80-as évek Reagan–Thatcher párosának kormányzati cselekvését, a ’90-es évek diadalittas amerikai neokonzervatív hullámát, aztán az ezredforduló után George W. Bush, Sarkozy és Berlusconi győzelmeit, majd a 2010-es évek „populista lázadását”, végül az egymás után a negyedik kétharmados parlamenti felhatalmazással végződő Fidesz–KDNP-győzelmet. Az ilyen esetekben mindig olyan politikai jelenség áll a szóhasználat középpontjában, amely valamit visszafordít, de még inkább visszatér, újrafelfedez, reaktivál.

A rövid vagy akár középtávú politikai trendfordulóknál távlatosabb, hosszú távú társadalmi-kulturális folyamat, főként egy tradicionalista fordulat értelmében, szintén ki szokta érdemelni a konzervatív forradalom elnevezést. Értve ez alatt egy lassabb, csendesebb, de gyökeres (vissza)változást. Van, amikor 1968 ellenében, a kommunizmussal szemben, a nemzet nevében vagy a kereszt jegyében, ám mindenkor értékrendi alapon. Ilyen az életforma ellenforradalma és általánosan véve a konzervatív értékek visszatérése akár vallásos ébredés formájában, akár a gyermekvállalási kedv növekedésével, akár azzal, hogy a magyarok az EU-s átlagnál kétszer nagyobb arányban kötnek házasságot. Egy ilyen kulturális változásról szól William S. Lind 2019-ben megjelent találó, Retrókultúra című könyve, amely nem egyszerűen az előző század közepe óta eltelt évtizedek sokrétű, a nemeket, a családformát, a vallásosságot és a tekintélyt érintő, sőt a modern élet minden területén (építészet, étkezés, formatervezés, öltözködés, művészet) bekövetkező változásait fordítaná vissza, tehát nem ellenforradalmat céloz, hanem mai formák között teremtené újra azt, ami egykor volt. Ez nem a „kár, hogy a régi jó dolgokból nem maradt semmi” terméketlen sopánkodása, hanem a visszaállítás elhatározó döntése.

Az ilyen hosszú távú értékrendi átalakulások politikai következményei sem maradnak el, amint a politikai döntéshozatal is tudja formálni a társadalom kulturális-normatív hozzáállását. Például miután 2009-ben Magyarországon a jobboldali orientáció stabilizálódott, és 2010 óta növekvő tendenciát mutat, mára uniós átlagban a magyar társadalom a legjobboldalibb: nálunk a válaszadók 55-60 százaléka sorolja önmagát a jobboldalra. Az eddigieket összefoglalva tehát formális és tartalmi értelemben akkor beszélhetünk konzervatív forradalomról, ha a korábbi alakzatok újrafelfedezése és a régi értékek visszatérése tapasztalható. Nincs nagyobb forradalom a kezdetekhez való visszatérésnél, az eredet visszaállításánál.

Szélesebbre nyitva az értelmezést, konzervatívan forradalmi jelenségként értékelték egykor a mítoszkutatást (Eliade, Jung, Merezskovszkij), de neveztek már konzervatív forradalomnak a festészetben (klasszicizálás, naiv művészet, primitivizmus, Grant Wood), költészetben (T. S. Eliot, Ezra Pound), filozófiában (Benjamin, Heidegger, Wittgenstein), szépirodalomban (Knut Hamsun, Thomas Mann), klasszikus zenében (Bartók, Brahms, Schönberg) és a filmművészetben (Ingmar Bergman) is minden olyan irányzatot, ami bármilyen értelemben visszanyúlt a hagyományokhoz, s tette ezt meglepő módon és erőteljes formában. Felületesebb nézőpontból szemlélve pedig forradalmian konzervatív jelenségnek számít egy-egy középkorban játszódó fantasy vagy a steam punk-képregények, a posztapokaliptikus sci-fik (roncs)társadalomképe, a straight edge-mozgalom és a népzenei elemekkel vegyített punkrock, aztán művelődési területen az elfeledett szerzők újraolvasása és új keletű népszerűsége (Nyírő, Tormay, Wass), de akár a klasszikus „kis fekete” koktélruha ismételt divatba jötte, a noir műfaj másodvirágzása, a fekete-fehér fotózás és a túrázás. Végül már annyira parttalanná válik a kifejezés, hogy bármilyen retróhullám és vintage-esztétika annak számít, az 1920-as évek tematikájú buliktól kezdve a hippidivat 2020-as évekbeli utánérzéséig, egészen az art noveau-utánzatok és bakelitlemezek iránti növekvő vásárlókedvig bezárólag. Bárhogy is legyen, a „konzervatív forradalom” szókapcsolat jól kifejezi azt az alapvető kultúrmorfológiai összefüggést, mely szerint a kulturális termékek ciklikusan vissza-visszatérnek, a régi tartalmat folyton új köntösbe öltöztetve.

De ha ennél szűkebben is vonjuk meg az értelmezés határait, a filmek azért még a segítségünkre lehetnek. A valódi konzervatív forradalom esztétikai tartománya jól felismerhető például a brit brutalista építészet kulisszái között játszódó erőszak-fantáziában (Mechanikus narancs. 1971) vagy éppen a modernitás utáni/nélküli körülmények között visszatérő késő középkori társadalomkép színre vitelében (A pap. 2011). Ami pedig szerkezetében hasonlít, az az ezredforduló utáni remake-reneszánsz, egészen pontosan a ’70-es, ’80-as évek horrorfilmjeinek újraforgatása (A texasi láncfűrészes mészárlás, Az utolsó ház balra, Halloween, Sziklák szeme), merthogy ezek adaptálva őrzik meg az eredeti kópia sztoriját. Hasonlóan azokhoz az autógyártókhoz, amik a klasszikus formákat terveztetik újra és át (Chrysler Cruiser, Ford Mustang, Mini Cooper, Volkswagen New Beetle). Aztán tovább, mert az olyan művészeti hibridek, mint a mágikus realizmus és az archeofuturizmus magától értetődően fejezik ki azt a kategóriát, amelyet az N’Wind című baltikumi folyóirat sámánisztikus örökséget aktualizáló lapszáma (Modern Nordic Rituals, 2016/augusztus–szeptember) úgy határozott meg, hogy „a jövő megalkotása mindig a múlt feltárását jelenti, olykor a legősibb mélységéig”. Megerősítve annak tézisét, hogy „a történelem az őstörténetből táplálkozik” (Németh Lászlót). Ismét kissé tágítva a kört, de még nem elmosva a jelentést, tegyük hozzá: az ábrázolóművészetben, építészetben és prózai elbeszélésben bármi, ami neo előtaggal rendelkezik s valaminek az újrafelfedezését jelenti (neoexpresszionizmus, neogót stílus, neonoir, neoromantika), sikerrel pályázhat a forradalmi-konzervatív elnevezésre.

IDŐPOLITIKA

Kezdünk közeledni a lényeghez! A konzervatív forradalom időpolitikája megkérdőjelezi a haladás posztulátumát, nem kevesebb tehát, mint a modern „értékek átértékelése” (Nietzsche), akár előre, akár hátrafelé – premodern, vagy éppen ellenkezőleg, posztmodern irányban, de még inkább e kettőt egyszerre érvényesítve! Egy olyan drámai történetfilozófiai fordulópontról van szó, amely egyfelől tagadja a modernitás globális progresszív projektjét, mint egyetemes küldetést és mint haladáselvű folyamatot is, másfelől pedig mindkét irányból megkérdőjelezi, mégpedig az előtte érvényes rend iránti nosztalgia és az utána való tekintés formájában egyaránt. Mindig is voltak, akik ezt keresték; az 1913-ban kelt Rayonisták és futuristák kiáltványában például meglepő módon egyszerre olvassuk azt, hogy „a modern idők egész stílusa lenyűgöző”, de vegyük tudomásul, hogy „a jövő mögöttünk” van, s térjünk vissza hagyományainkhoz (közli: Mikhail Larionov–Natalya Goncharova: Rayonists and Futurists. A Manifesto [1913] = Russian Art of the Avant-Garde. Theory and Criticism 1902–1934. szerk. és ford. John E. Bowlt, Viking Press, New York, 1976. 88–90). Mi ez, ha nem az eljövendő ősidő, Arthur Moeller van den Bruck éppen száz évvel ezelőtti szavaival élve, „előrefelé visszakapcsolódás”? Ismét esztétikai tartományban keresgélve olyasmi, mint a szépszomorú, derűsen komor idealista realizmus.

A modernitás kései pecsétőre, Jürgen Habermas úgy katalogizálta az univerzális-progresszív konszenzus ellen két oldalról készülődőket, hogy rögtön háromféle konzervativizmust határozott meg. Szerinte létezik az ifjúkonzervatívok antimodernizmusa, az ókonzervatívok premodernizmusa és az újkonzervatívok posztmodernizmusa. Vegyük sorra ezeket! Először is itt vannak a 1) nietzscheánus ifjúkonzervatívok (Bataille, Derrida, Foucault), akik „modernisztikus attitűdökkel alapoznak meg megbékéletlen antimodernizmust”, aztán a „kulturális modernséget gyanakodva figyelő”, modernitás előtti pozíciókat élesztgető 2) ókonzervatív szerzők következnek (Hans Jonas, Leo Strauss), végül a modern tudományt a modern kultúra ellen szegező 3) újkonzervatívok jönnek (Gottfried Benn, Carl Schmitt, Wittgenstein). Mindhárom csoport a „modernizmust bíráló áramlatként” bélyegeztetik meg, hiszen Habermas nyelvhasználatában mindenki konzervatív, aki bármilyen okból – jobbról-balról, egy előtte volt vagy éppen egy utána kezdődő pozícióból – elutasítja a „felvilágosodás projektumát”. Legnagyobb félelme éppen emiatt „a posztmodernek és a premodernek szövetsége” és „a premodernek csipetnyi sójával »feldobott« antimodernizmus”. (Jürgen Habermas: Egy befejezetlen projektum – a modern kor [1980] ford. Nyizsnyánszky Ferenc = A posztmodern állapot. szerk. Bujalos István, Századvég, Bp. 1993. 175–177.)

Armin Mohler is felfigyelt rá, hogy „a posztmodernek a konzervatív forradalom – törvénytelen, kiszámíthatatlan, ugyanakkor kétségtelen – gyermekei”. De az is megállapítást nyert, hogy „a konzervatív forradalom paradox módon közös nyelvet beszél a posztmodernnel”, négy ponton egészen biztosan, ezek az antiuniverzalizmus, a valóság sokféleségének elfogadása, a racionalista absztrakciók elutasítása és a szubjektivizmus (Alessando Campi: Modernità delle Rivoluzione conservatrice. Futuro Presente, 1996/8). Annál is inkább igaz ez, mert a modernitás posztmodern kritikája epizodikusan ugyan, de visszaidézi a premodern bírálók megállapításait, amint a premodernek is meg-megelőlegezték egyik-másik posztmodern megállapítást. Az hommage és az anticipálás tehát adott, de a nagy szintézis még hiányzik.

E nagy áthidaláshoz legközelebb Jean Baudrillard jutott, aki hatvannyolcas strukturalistából lett a globalizáció nemliberális kritikusa, amit kortársai jobboldali fordulatként tartottak számon nála. Baudrillard a kétirányú meghaladás elvét már 1976-ban megfogalmazta, amikor úgy vélte, hogy a modernitás egyik tipikus történelmi projektje, azaz „a marxizmus csak korlátozott kispolgári kritika”, s helyette egy olyan forradalmi stratégiát javasolt, mely „perspektívát pre- vagy posztmarxizmussal vádolhatják” ugyan, akkor is igaz marad, hogy „a marxizmus csak a tőke kiábrándult horizontja – minden, ami megelőzi vagy követi, radikálisabb nála” (Jean Baudrillard: When Bataille Attacked the Metaphysical Principle of Economy [1976] [ford. D. J. Miller] Canadian Journal of Political and Social Theory, 1987. 60). A szintén ekkor megjelent Szimbolikus csere és halál című könyvét Douglas Kellner úgy értékeli, hogy benne szerzője „megszabadítja magát a modernitástól és ennek társadalmi rendjén kívül keresi a forradalmi pozíciót”, Graham Mackenzie pedig egész életművét a „konzervatív radikalizmus” címszóval jellemzi. Igaz lehet, hogy „csak egy radikálisan konzervatív ember lehet valódi forradalmár” (Régis Debray).

ELŐRE A MÚLTBA!

Mindenestül visszatérni a modernség elé persze aligha lehetséges, rajta túlhaladni meg felettébb lélegzetelállító vállalkozás volna. A problémánk tehát továbbra is az, hogy a premodern nem eléggé Új, a posztmodern pedig nem kellően Régi; itt a modernitás előtti és egy modernség utáni világ szintézisére volna szükség, amely képes a modernt megszüntetve megőrizni. Ahogyan Guillaume Faye fogalmazott izgalmas, Archeofuturizmus című, 1998-ban írott művében: „Nem a mostani állapotokat kell konzerválnunk, vagy visszatérnünk a múlthoz, ami elbukott, hanem fel kell fedeznünk legrégebbi gyökereinket. Tartózkodnunk kell a hátrapillantgatástól, ami restaurációt és reakciós álláspontot jelentene, ehelyett az archaikus, ősi értékekhez kell visszatérnünk. Modernizmus helyett futurizmus, a múltnak való alárendelődés helyett archaizmus. A modernitás elbukott, követői az igazán reakciósok” (Arktos, London, 2010. 13–15).

Ebből is látható, hogy a konzervatív forradalom nem egy jelenlegi helyzet megőrzésében érdekelt, hanem új kezdetet akar indítani, mégpedig azzal, hogy visszatérést hirdet az eredethez, amely a status quóra nézve valóban forradalmat jelent. A Vissza a jövőbe! legendás filmcímét megfordítva és az eredetre vonatkoztatva: előre a múltba!

Megjelent: Békés Márton: Konzervatív forradalom. Kommentár Alapítvány, Bp. 2023. 7–19. oldal.