Miközben zajlik a világrendszerváltás, melynek nyomán a több civilizációt, népet, nemzetet és államot hordozó földgolyó ennek megfelelő módon tagolódik nagyterekre és rendeződik pólusok köré, Európa éppen ezzel ellentétes irányban mozog: sokféleség helyett egyféleség, szubszidiaritás helyett centralizáció jellemzi. Mindeközben a kontinens mondhatni őseredeti észak–déli törésvonalára újult erővel vetül rá az utolsó félezer évben meghatározó kelet–nyugati megosztottság, ami a gyarmatosító és nemgyarmatosító országok különbségétől kezdve a Vasfüggöny nyomvonalán át a régi és új uniós országok közötti egyenetlenségig jól végigkövethető. Újabb, az előbbiektől nem független s éppen napjainkban tovább mélyülő probléma, hogy míg a nyugati országok 1968 óta fokozódó mértékben látszanak lemondani nemzetként-államként való megszerveződésükről, addig Európa középső része 1989 után éppen ezt szeretné megerősíteni. Az önazonosság megőrzéséhez és régiónk fejlődéséhez elkerülhetetlennek látszik, hogy Közép-Európa eltávolodjon az egyoldalú – kultúrában, gazdasági kapcsolatokban és politikai orientációban egyaránt érezhető – nyugatiasságtól és visszataláljon önmagához. Valódi európai rendszerváltás volna ez, amely harmincöt éve egyre csak késlekedik.

KÖZÉPSŐ EURÓPA

Közép-Európa történelmi rejtély és kulturális talány, de mindenekelőtt életérzés. Nem tudjuk, pontosan hol fekszik, de ha Közép-Európában vagyunk, azt érezzük, merthogy otthon érezzük magunkat benne. Közép-Európa nem más, mint Európa közepe, értve ez alatt a földrajzi, történelmi, kulturális és mentális közepet. Közép-Európa egyszerűen azért Európa közepe, mert nem a kontinens északi vagy déli felén, sem pedig nyugati vagy keleti részén fekszik, hanem a kellős közepén található. Határainak felmérése roppant nehéz, jól tesszük, ha tisztes távolságból is kezdjük s úgy szűkítjük a fókuszt. Szóval: Közép-Európa délre esik Európa nordikus-skandináv részéről, noha bizonyos részébe mintegy belelóg, és északra van a mediterrán nagyrégió magterületétől, de tegyük is rögtön hozzá, hogy a Földközi-tenger ovális partvidékén mindenütt megtalálható Mediterráneumból déli részének hála maga is részesül. Az már egyértelműbb, hogy Közép-Európa távol fekszik a kontinens atlanti partvidékétől, amint az is világos, hogy az eurázsiai szteppövezet legnyugatibb foltjai éppen rajta találhatóak. Összetett dolog ez, amely egyben a legjellemzőbb közép-európai tulajdonság.

A földrajzi meghatározás immár politikaibb változata úgy hangzik, hogy Közép-Európa partjait három tenger mossa, úgymint a Balti, az Adriai és a Fekete. Nyugat felől az Elba és az Odera, keletről a Dnyeszter határolja és átfolyik rajta a Duna; fő hegyvonulatai az Alpokhoz, a Kárpátokhoz és a Balkánhoz tartoznak; az európai síkságok közül egyaránt részesül a Germán-alföldből és a Kelet-európai-síkságból, valamint teljesen birtokolja a magyar és a román alföldeket. Éghajlata a kontinens keresztmetszetét adja, felszíne sokrétű, domborzata változatos, élővilága rendkívüli diverzitást mutat. Geomorfológiai szempontból északi fele sík vidék, közepét a Kárpát-medence uralja, déli részét pedig a Balkán-félsziget jelenti. Mindez megjelöli azokat a szavakat, amelyek – Közép-Európa nevéhez hasonlatosan – a geológia és a politika határterületén mozognak: három tenger, Alpok–Adria, Duna-menti, kárpát-medencei, nyugat-balkáni stb. Közép-Európa összességében véve geográfiai, emberföldrajzi, geopolitikai, történelmi és kulturális fogalom.

Éppen ez utóbbi az, amely egyszerre segíti, de meg is nehezíti a róla való pontosabb fogalomalkotást. Közép-Európát ugyanis számos, belső kulturális transzfer hatja át, s éppen ezek azok, amik Európa közepét Közép-Európává teszik. Ennek része a konyhakultúra, a különböző mítosz-variációk, a közös szentek, népszokások, ünnepkörök és a népi vallásosság elemei, az azonos legendák és mesék, a népzenei motívumok, a közös szokások és a kölcsönszavak. Közép-Európa bizonyos szempontból mém, melynek része a szláv, balkáni, magyar és román motívumkincs. Azt körülbelül tudjuk, hogy Közép-Európa, e földrajzi-kulturális spektrumfogalom által jelölt terület, hol kezdődik, de azt, hogy hol végződik, természetéből fakadóan kevésbé.

Mert nézzük csak! Legszűkebben véve létezik olyan, hogy Kis-Közép-Európa, amely nagyjából a Duna-mentét jelöli, biztosan beleesik a Kárpát-medence, illetve az attól északra-nyugatra eső államok – ez volna a Visegrádi Négyek csoportja. Aztán van Közép-Közép-Európa, amelybe a Balkánt is bele kell értenünk, de annak nyugati részét mindenképpen, és szintúgy jelölhetjük politikai integrációs fogalmakkal: ez a V4+ formátum és a Három Tenger Kezdeményezés által lefedett országcsoport. Ha kellően tágan vesszük, de még nem mossuk el határát, akkor összesen tizenhat országot számlálhatunk, északról dél felé és nyugatról keletre haladva, a következők szerint: Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Ausztria, Magyarország, Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Szerbia, Románia, Bulgária, Montenegró és Észak-Macedónia. Érezzük, hogy egy-egy országot ki, másokat viszont bele is lehetne venni (ha például a Baltikum hozzá tartozik, Finnország miért nem, vagy mi a helyzet Moldovával). Mondhatjuk azt is, hogy Közép-Európa ott van, ami Habsburg-jogar alá tartozott 1806-tól kezdve egészen 1918-ig. Az egykori Osztrák–Magyar Monarchia legnagyobb kiterjedése idején hét mai ország teljes területét integrálta (Ausztria, Bosznia-Hercegovina, Csehország, Horvátország, Magyarország, Szlovákia, Szlovénia), valamint további öt egy-egy részét (Lengyelország, Olaszország, Románia, Szerbia, Ukrajna). Tagadhatatlan, hogy az I. világháború nyomán több országban meg is jelent a Monarchia-nosztalgia, bizonyos „Habsburg-metafizikával” (Claudio Magris).

Végezetül, csinálhatunk magunknak egy pánközép-európai fogalmat, amelyet az alakít ki, hogy a régió szabad vegyértékekkel rendelkezik voltaképpen minden égtáj felé, így legtágabban véve akár Számiföldtől a Jón- és Égei-tengerig, aztán a francia Alpoktól az Urálig is elképzelhetjük, ha akarjuk. De ha nem is akarjuk a végtelenségig tágítani Közép-Európa határait, akkor is meg kell jegyeznünk, hogy nyugati irányból Németország keleti része (potenciálisan az egykori öt NDK-tartomány) és Olaszország északkeleti fele hozzá gravitál (Dél-Tirol, Friuli-Venezia Giulia, Velence), keletről ide vehetnék Ukrajna nyugati megyéit, bár a többi, Belarusszal, Oroszországgal és Moldovával, bizonyosan inkább Kelet-Európához tartozik. Dél-Európában Albániára is vonzást gyakorol Közép-Európa, de ez, a többi országgal együtt (Ciprus, Görögország, Koszovó, Törökország) már inkább teljes egészében déli-mediterrán jellegű. Északon Finnország volna elképzelhető közép-európaiként, akárcsak az egykori Poroszország Königsberg-központú balti nyúlványa, az Oroszországhoz tartozó Kalinyingrádi terület.

KÖZÉP-EURÓPA GEOPOLITIKÁJA

A lényeg márpedig itt ténylegesen a fantázia! Közép-Európát ugyanis sokan mások is elképzelték, a benne élők helyett. Ha Közép-Európa önmaga akar maradni/lenni, akkor először is nem szabad Nyugat-Európa keleti perifériájának, vagy Kelet-Európa nyugati szélének tartania magát. Közép-Európa nem más, mint Európa középső része, földrajzi-szellemi közepe, akkor van jól tehát, ha „ez a terület Nyugat és Kelet között Közép-Európa akar lenni” (Németh László). Ez azonban sohasem volt egyszerű feladat.

A tapasztalatok szerint a történelemben csak egy-egy pillanatra adódik lehetőség arra, hogy Közép-Európát ne a mohó német tekintet lássa egybe (Mitteleuropa), miközben ne is a nagyorosz síkság előkertjeként szolgáljon (közelkülföld), ne a legészakibb vilájet, de ne is az orientalista Nyugat hátsókertje legyen, afféle kelet-európai colonyként. Figyelmeztetni kell erre ma is, hiszen Közép-Európa mindig is a rajta területileg-szellemileg kívül eső birodalmak töréspontján állt, sőt nem volt ritka, hogy kettő-három is marakodott rajta.

Közép-Európa külső integrációjának stratégiái – bármelyik égtáj felől is gyakorolták őket – nagyon hasonló módon működtek. A nyugati, keleti, északi és déli külső integrációs kísérletek azonosak voltak abban, hogy térségünket peremvidéknek, esetleg pufferzónának tekintették, így az egymással rivalizáló impériumok, ha másban nem is, Közép-Európa egymás közötti felosztásában időnként meg tudtak egyezni, a 20. században két alkalommal is (1939–41 és 1945–91). A nyugati külső integrációk közé számíthatjuk a Német-római Birodalom évszázadait, Napóleon évtizedes kontinensdomináló kísérletét, a Nagynémet Birodalom 1938 és 1944 közötti hódítását. Az elmúlt másfél-két évtizedben az Európai Unió részéről is érkezik külső integrációs impulzus. Kelet felől első ízben a mongolok jöttek, Kijev 1240-es elfoglalásától a Magyar Királyságból való 1242-es kivonulásukig (tatárjárás), aztán a cári birodalom részéről érkezett kihívás, majd pedig 1944/45-től 1989/91-ig a Szovjetunió integrálta saját világrendszerébe térségünket. Déli irányból Konstantinápoly 1453-as elestétől Buda 1686-os felszabadításáig érvényesült hódító szándék. A legrövidebb ideig északról próbálkoztak, mégpedig a svédek, először az 1655–60-as kis északi háborúban, aztán a Poltavánál végződő 1700–1709 közötti nagy északi háborúban, bár azok súlypontja Kelet-Európára esett.

A példákból látható, hogy a külső integrációs szándék többnyire nyugatról–kelet, illetve keletről–nyugat irányú volt, egy-egy északi, illetve déli behatolással váltakozva, ami mindig az adott birodalmak geopolitikai (katonai, gazdasági) érdekéből fakadt s annak akarta alárendelni Közép-Európát. Ennek tudható be, hogy mind a két világháború között, mind pedig a hidegháború alatt működött olyan külső imperialista érdekeket szolgáló katonai szövetség, amely az éppen aktuális birodalom békéjét volt hivatott szavatolni, előbb kisantant néven, majd a náci szövetségi rendszer formájában, aztán a Varsói Szerződéssel. Jellemző az is, hogy egyes országokat a távoli birodalmi centrum egyszerűen kiszakít a régióból vagy éppenséggel saját enklávét hoz létre benne. Előbbire példa Lengyelország folyamatban lévő nyugati orientálása, utóbbira az USA-protektorátus Koszovó és a Bosznia élére állított ENSZ-főbiztosság esete.

Történelmi példák sora volna felhozható arra, hogy a kívülről érkező megosztó szándék hogyan fordította egymás ellen az itt élő népeket. Mondjuk, hogy miként ösztönözte III. Frigyes német-római császár a délkelet-európai török hódoltság felszámolására készülő Mátyás hátában a cseh–lengyel támadásokat, vagy hogy az első svéd hadjárat idején miként tette ki a protestáns svéd–brandenburgi–erdélyi szövetkezés a katolikus lengyelek és a muszlim törökök–tatárok támadásának II. Rákóczi György fejedelemségét. De a nyugati antant által kifundált trianoni ördöglakat is feltétlenül megemlítendő, hiszen a legrosszabb brit–francia gyarmati praktikák tükröződtek abban, ahogyan a régiónkat földrajzi, történelmi, etnikai, vallási határokra való tekintet nélkül fölosztották, akárha egy közép-európai Sykes–Picot-egyezményt érvényesítettek volna. Trianon a magyarságnak fáj a legjobban, de egy évszázada minden környékbeli nép szenved miatta.

Kicsit még Közép-Európa közepének – nyugatról történő – mesterséges megosztásánál, elválasztásánál és egymásra uszításánál maradva, szögezzük le, hogy ez az imperialista-kolonialista manipuláció a külső, birodalmi centrum érdekeit szolgálja a perifériaként kezelt bennszülött őslakosokkal szemben. Ez érhető tetten a pastukat két részre osztó afganisztáni–pakisztáni határvonal meghúzásánál (Durand-vonal), a Közel-Keletet a mai napig mérgező egykori francia–brit mandátumterület-elosztásnál (Sykes–Picot-egyezmény) és a Trianon-komplexumban. Ezekkel az önkényes határvonalakkal ugyanis olyan etnikai-vallási, közlekedési, gazdasági és ezekből fakadó geopolitikai problémákat idéztek elő, méghozzá tudatosan, amelyek megoldására aztán ők jelentkezhettek be, de legalábbis megakadályozták velük az adott régió önérdekének felismerését és tőlük való függetlenedését. Miután azonban a hajdani birodalmak lehanyatlottak, a paktumok érvénye is megkérdőjeleződik, akárcsak az a varázslat, melynek hatása a mágus halálával odalesz. Már 1989-ben felmerült, hogy valamiképpen „ki lehet-e csempészni ezt a szerencsétlen országegyüttest a jaltai bazárból” (Csurka István).

Kitüntetett időszaknak számított, ha Közép-Európa integrációja belülről történt, azaz saját központ körül szervezték meg, belső értékei és önnön érdekei mentén. Ilyen volt Mátyás birodalma 1458 és 1490 között és az Osztrák–Magyar Monarchia 1867-től 1918-ig, de az 1991-ben létrehozott Visegrádi Hármak, majd négyek kezdeményezése is ebbe az iránya mutatott, főleg a szövetségnek a 2010-es évek második felében való kiteljesedése idején. Ez a belső integráció organikus, koncentrikus és többnyire észak–déli tagoltságú volt, nem véletlen, hogy többször kelet–nyugat irányba építettek be kívülről létrehozott akadályokat (Csehszlovákia, Jugoszlávia), de az sem, hogy a napjainkban formálódó magyar–szlovák–szerb tengely is vertikális infrastrukturális-energetikai összeköttetésben gondolkodik.

KULTURALIZMUS, ETNOPLURALIZMUS, REGIONALIZMUS

Nincs még egy olyan régiója Európának, amely eredendően ennyire sokszínű lenne, értve ez alatt a multietnikus-többvallású összetételt. A legközelebbi ilyen, organikusan kialakult népsokaság a Kaukázusban található. A fentebb Közép-Közép-Európának nevezett 16 országban ugyanennyi hivatalos nyelv létezik, és majdnem minden ország területén él őshonos nemzeti kisebbség, de néprajzi csoportokról is tudunk (dalmát, morva, stájer, vend) s ezen kívül többszáz éve élnek itt cigány közösségek. Jelen van a nyugati és a keleti kereszténység, utóbbin belül a katolikus és a protestáns felekezet, valamint zsidó és muszlim lakosságról is beszélhetünk. Az itt élő népek változatos hátterűek: indoeurópaiak (germánok és szlávok), finnugor, türk és román eredetűek, jellemző a keveredés és a nyelvcsere (vö. a magyar etnogenezissel és a bolgár nép kialakulásával), a történelem során a római, bizánci és középkori örökség egymásra rétegződött, az államiság megteremtése és a modern nemzeti ébredés pedig viszonylag szinkronban ment végbe, sajnos nem egy esetben egymás rovására.

Ez a páratlan geopolitikai fekvés, népi-nemzeti változatosság és azonos kulturális örökség Közép-Európát mély-Európává teszi, a közös történelmi tapasztalatból fakadó hivatás pedig Őseurópából Új Európává avatja. Mert gondoljunk csak bele, hogy az évszázadokig tartó közös közép- és koraújkori, sőt újkori államiság, amely magyar–szlovák–horvát relációban biztosan fennáll, de más népekre is vonatkozik (lengyel–litván, osztrák–cseh–szlovén), vagy a Habsburg-birodalom alatti azonos tapasztalat, nem is beszélve a kommunizmus együtt elszenvedett félévszázadáról, eggyé gyúrták ezeket a nemzeteket. Ezer év alatt mindannyian közép-európaiak lettünk.

Ez a gondolat jóval korábban is felvetődött. Németh László nagyszerűen megtalált metaforát használva Tejtestvérek cím alatt 1932-ben azt írta, hogy „mi Duna-népek […] itt élünk egy sorsközösségben, egymásról mit sem tudva. Igazán itt az ideje, hogy megismerjük tejtestvéreinket”. Ezzel arra utalt, hogy a térséget, amely a középkor során még együtt fejlődött, a koraújkorban nyugat felől megbontották, hiszen érvényesült „a szörnyű következményű elidegenedés: a kelet-európai térbe besugárzó Habsburg-politika pusztítása”, ami évszázadok alatt eltávolította egymástól az itt élő, természetes módon egymásra utalt népeket. Ezt az idegen hatásra bekövetkezett szétfejlődést márpedig meg kell állítani és visszafordítani, ez közös érdek – vallotta. „Közép-Európa nem olyasvalami, ami megvan, hanem olyasvalami, amit meg kell csinálni” – ez már nagyszerű történetpolitikai tablójában, az 1935-ben kiadott Magyarság és Európában áll, amelyben a magyarságnak közép-európai kulturális és külpolitikai orientációt javasolt. Végül 1940-ben Híd a Dráván cím alatt megerősítette, hogy „kelet-európai kis nép vagyunk és sorsunk kitéphetetlen a Németország és Oroszország közé ékelt kis népek sorsából”, éppen ezért a magyarok északi szlávokkal ápolt kapcsolatát a délszlávok és a románok irányába tanácsolta kibővíteni. Nyolcvan-kilencven évvel – egy világháborúval, szovjet megszállással, EU- és NATO-integrációval – később már jóval pozitívabban látjuk a Habsburg-évszázadokat és inkább Európa közepére, mintsem keleti felére helyezzük magunkat; de a nagy kép mit sem módosult.

Egy másik közép-európai, a magát „erdélyinek” tartó, nagyszebeni születésű román Emil Cioran 1956-ban Egy kifulladt civilizációról címmel írt Európáról, annak is a Vasfüggönyön túli feléről, amelyben nem maradt akaraterő és hódítási vágy, ám úgy vélte, hogy a kontinenst nem menthetik meg a keletről és nyugatról érkező megszállók sem, azaz az oroszok és az amerikaiak. A világ egészére utalt, amikor e talányos megjegyzéssel élt: „A jövő planétánk kültelkeié.” Egy évvel később azt a dosztojevszkiji gondolatot vette elő, mely szerint Oroszország az Európától való lemaradását kamatostul be fogja hozni, de Cioran hozzátette, hogy aztán ő maga is a Nyugat útjára lép és elbukik (Oroszország és a szabadság vírusa). Ebben a szövegben írja, hogy a hidegháborús viszonyok között könnyen definiálható Nyugat és Kelet között húzódik egy térség, melyben nagy jövőre hivatott, elnyomott népek élnek. Megfogalmazása szerint Európában „az életerő zónái” nyugatról keletre növekednek s ez mindazokra, akik „a szovjet befolyási szférába tartoznak”, egyaránt igaz. „Ezek a nemzetek korántsem mondták még ki az utolsó szót”, mondja, majd egy oldallal később hozzáteszi: „Európa egyedüli »primitívjeiként« talán ők adnak majd új lenületet.” Szó szerint Délkeletként lokalizálta, amiről beszélt, persze egészen más felhanggal, mint ahogy az a nyugati befektetési tanácsadók és angolszász tudósítók szóhasználatából manapság ismerős lehet (Southeast Europe).

UTOLSÓKBÓL ELSŐK

Az is egy közös kulturális transzfer, hogy mind Németh, mind Cioran ugyanazzal a gondolatmenettel élt, húsz év elteltével. Előbbi 1935-ös könyvében a következőt olvassuk: „A nagy kultúralkotások ott támadnak, ahol egy történelemben fel nem őrölt nép a történelembe beront, körülnéz, tanul, s alkotni kezd. Ők az emberiség »ifjú tehetségei«. […] Európa halálra futotta magát a gazdasági terjeszkedésben, de lánykultúráiban még rengeteg felhasználatlan erő van; ezzel, ha kilihegte magát, valami új kezdődhet.” Cioran pedig úgy fogalmazott 1957-es esszéjében, hogy „a nyugati népek elhasználódtak a szabadságért folytatott harcban, s még inkább a megszerzett szabadságban”, ellenben „az idő hosszú távon kedvez a rabláncra fűzött nemzeteknek, amelyek erőt és reményt gyűjtögetve a jövőben élnek”, és mivel „óriási előnyük, hogy eddig háttérbe szorította őket a történelem”, ők majd „a jövőben kapnak kárpótlás”. Íme, ez volna a lemaradás előnye.

Közép-Európa nem birodalom, sohasem volt az, inkább régimódi unió vagy középkorias liga, kevésbé blokk, jobban konföderáció. Miért volna elképzelhetetlen a világrendszerváltás elkövetkező évtizedében, ha e másféltucatnyi ország a tágabb térségben osztott közös érdekeit egy olyan regionális szervezetben képviselné, amely a népek egyenlőségén, a nemzetek közötti kölcsönös tiszteleten, az egymás belügyeibe való bele nem avatkozáson, de a régión kívülről érkező beavatkozások közös elutasításán, valamint a mindenkinek előnyös gazdasági, kereskedelmi, infrastruktúra-fejlesztési, energetikai, oktatási, tudományos és kulturális együttműködésen alapulna? Adott esetben rotációs alapon viselt féléves elnökséggel, kormányfői egyeztető fórummal (tanács), ágazatilag illetékes bizottsági munkákkal, interparlamentáris munkacsoportokkal, az egyes intézményeket több városba telepítve (köztük Bécs, Belgrád, Budapest, Dubrovnik, Krakkó, Ohrid, Pozsony, Prága, Riga, Szófia, Vilnius).

Öt pont, amely biztosan könnyen azonosulásra talál: 1) közös történelmi tapasztalat és kulturális örökség, 2) keresztény-nemzeti társadalmi talapzatból fakadó kohézió, az állami szuverenitás nagyra becsülése, 3) a regionális gazdasági együttműködés és az infrastrukturális összeköttetés haszna, 4) az illegális migráció megakadályozásának igénye és 5) a régiótól idegen nagyhatalmak háborúiból és erőpróbáiból való kimaradás jól felfogott érdeke.