„Orbán Viktor nem illiberális demokráciát, hanem beteg demokráciát épít” – fogalmazott nemrég Vera Jourová, az Európai Bizottság liberális alelnöke a Spiegelnek adott interjújában. A politikus azonban konkrétumokat nem fogalmazott meg. Miben különbözik a közép- és kelet-európai és a nyugati demokráciafelfogás, és mi okozza ezt a feloldhatatlannak látszó értelmezési ellentétet?

Amikor a ’90-es évek „történelem végi” eufóriája az ezredforduló táján véget ért, rájöttek, hogy a neoliberális kapitalizmus és a liberális demokrácia kettőse nem válik automatikusan egyetemessé, hiába terjed egyre jobban a globalizáció s vele együtt a tőke, az áruk, valamint az emberek forgalma, akár turizmus, akár munkaerőáramlás, akár migráció formájában. A kétezres években a tranzitológia próbált választ adni arra, hogy ennek mi az oka. Arra jutottak, hogy a legtöbb „új demokrácia”, mint amilyen az 1989 utáni közép- és kelet-európai országok is voltak, „megrekedt” a diktatúra és a nyugati típusú demokrácia között. Ennek leírására ötlötték ki az olyan körmönfont fogalmakat, mint a „hibrid rezsim” és a „kompetitív autoriter rendszer”. Ide tartozik a „beteg demokrácia” kifejezése is, amelyről egész könyvet adott ki 2018-ban a magyarországi Helsinki Bizottság, Ellenállás a beteg demokráciákkal szemben Európában címmel, angolul. Számunkra a demokrácia az önrendelkezés, a nemzeti érdekérvényesítés eszköze, tőlünk nyugatra viszont a frankfurti iskolához tartozó Jürgen Habermas szavaival élve a „posztnemzeti állapot” alkotmányos rendjét értik alatta.

Számos olyan esetről tudunk, amikor még Nyugat-Európában is sérült a nyugati értelemben vett demokrácia. Gondoljunk a népszavazás intézményének eltörlésére Hollandiában, a francia sárgamellényes tüntetések leverésére, vagy akár a bevándorlás kapcsán jelentkező antiszemita bűncselekmények növekvő számára. Mégis az uniós bürokraták rendszerint szemet hunynak ezek felett. Mi lehet a logika e mögött?

Mindez 1989-re vezethető vissza. A Vasfüggöny két oldalán a nyugati politikai elit és a kommunizmustól szabaduló népek máshogy képzelték el a jövőt: míg a Nyugat éppen lemondani készült a nemzeti összetartozásról, addig a közép- és kelet-európai térség nemzeti reneszánszát élte. Az elmúlt évtizedben e kiinduló helyzet tért vissza, amikor Magyarország és Lengyelország, nyomukban Szlovákia és Csehország, majd legutóbb Szlovénia és Szerbia visszatalált a nemzeti és demokratikus útra, sőt ezek az országok szövetkeznek is egymással. Ezzel szemben Nyugaton egyre nagyobb ütemben folytatják ott, ahol ’68 következményeként abbahagyták: a nemzeti kereteket és a demokratikus felhatalmazáshoz kötődő intézményeket is gyöngítik. Röviden: a népszuverenitás és a nemzeti szuverenitás összekapcsolásától úgy félnek, mint ördög a tömjénfüsttől.

Jourová és brüsszeli kollégái a „demokráciát”, „európai értékeket”, „szabadságjogokat” kérik számon rajtunk. Európa keleti és nyugati fele teljesen eltérő történelmi utat járt be, így kultúráik és társadalmaik is különbözőek. Van-e mindenki által elfogadott definíciója ezeknek a szavaknak?

A II. világháború után alakult ki Nyugaton az a felfogás, hogy a népszuverenitáshoz kötött testületek – mint a parlamenti többség és az annak alapján álló kormány – mozgáskörét csökkenteni kell, méghozzá olyan szervezetek segítségével, amelyek nincsenek a népakaratnak alávetve. Ilyenek például az alkotmánybíróságok, az Európai Ügyészség, a multinacionális nagyvállalatok, a külföldről finanszírozott média vagy éppen a Soros-hálózat. Ezek a föderális vagy egyenesen globális intézmények gyengítik, szűkítik, aláássák a nemzeti szuverenitást. Az „európai értékek” fogalma alatt ma csupa olyasmit értenek a nyugati centrumokban, legyenek azok bürokratikus és jurisztokratikus központok, mint Brüsszel és Strasbourg, vagy politikaiak és pénzügyiek, mint Berlin, amelyek se nem európaiak, se nem értékek. Az európai értékek ugyanis azok a kollektív normák, amelyek a többezer éves európai szellemi és intézményi fejlődés eredményeként jöttek létre, amikor az ógörög filozófia és a római jogrend, valamint a zsidó–keresztény kultúra szervesen összefonódott. Három város: Athén, Róma és Jeruzsálem jelenti azokat a tartópilléreket, amelyeken ma Budapest és Varsó is áll.

Nemrég Orbán Viktor a Magyar Nemzetben közölt esszéjében újból hitet tett az illiberális demokrácia mellett, amit a liberális kánon azóta is az „autoriter rezsim” szinonimájaként emleget. Ön egy korábbi könyvében (Fordul a szél. 2019) úgy fogalmazott, hogy a mögöttünk hagyott tíz év a „lázadás évtizede” volt, majd azt írta, hogy „megrendült a világrend”. Mire alapozza ezt, és mit gondol, elég nagyok vagyunk-e ahhoz, hogy új definíciókat vezessünk be a világban?

Orbán Viktor 2014-es tusnádfürdői beszéde azért vert akkora hullámokat, mert megkérdőjelezte a liberális demokrácia nyelvi és politikai hegemóniáját, érvényt szerezve Ortega sorainak, mely szerint „lehet valaki nagyon liberális és egyáltalán nem demokrata, valamint nagyon demokrata és egyáltalán nem liberális”. Ez utóbbiak vagyunk mi! Az elmúlt fél évtized arról szólt, hogy ez az államfilozófia, amely egy másik tusnádfürdői beszédét idézve valóban a „régivágású kereszténydemokráciához” áll a legközelebb, a gyakorlatban is működik-e. 2020-ra már elmondható, hogy bár Magyarország továbbra is egy egész világgal áll szemben, a „láthatatlan birodalom” ugyanis ma ugyanúgy fojtogatja, ahogyan tette azt egykor vele a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió, a nemzeti rendszer kitart. Sőt, Trianon után száz évvel a Kárpát-medencében, Közép-Európában és más kontinenseken is akadnak szövetségeseink.

Jourová a magyar sajtóviszonyokra utalva azt mondta, hogy a magyarok nincsenek abban a helyzetben, hogy önálló véleményt alkothassanak. Közben az Európai Bizottság is közzétette az uniós tagállamok jogállami helyzetéről szóló idei jelentését, mely szerint Magyarországon a független médiumok folyamatos támadás alatt állnak, és az információkhoz is nehezebb a hozzáférés. Ön szerint létezik Nyugaton az a sajtószabadság, amit rajtunk számonkérnek?

A magyar sajtópaletta sokkal színesebb, mint a nyugati, idehaza minden politikai véleményhez szabadon hozzá lehet férni, ráadásul sem a politikai korrektség, sem az öncenzúra nem jellemző. A bizottsági állásfoglalások azokra a „tudományos” közleményekre hasonlítanak, amelyekben a brit és francia gyarmatosítók a 19. század folyamán be akarták bizonyítani, hogy az általuk leigázott, kirabolt és megalázott ősi civilizációk primitívebbek, mint az övüké, mert kevesebb bennük a szabadság és despotizmusra hajlanak. Bizonyos szempontból ma mi vagyunk a Nyugat új Keletje.

Ön korábban az Európai Unió elitje és a szuverenista közép-európai kormányok közötti világnézetbeli ellentétet a gyarmatosítók és a bennszülöttpártiak viszonyával állította párhuzamba. Jourová tehát egy öngyarmatosító cseh?

A gyarmatosítók uralma mindig akkor volt a legerősebb, ha nem csak fegyveresen foglaltak el, gazdaságilag zsákmányoltak ki és adminisztratív úton illesztettek birodalmukba egy-egy területet, hanem ha a bennszülöttekkel is elhitették, hogy a kolonizáció jobb erkölcsöket és hatékonyabb politikai rendet jelent. Azok, akik a helyiek közül kiszolgálták ezt, komprádoroknak nevezzük. Ők bonyolították le a gyarmatok kereskedelmét, foglalták el a helyi bürokrácia alsóbb szintjeit, láttak el rendfenntartó feladatokat. Ám ami a legfontosabb: mivel közülük származtak, így a bennszülöttek nyelvén terjesztették a gyarmatosítók értékrendjét. A függetlenné váló Uganda véreskezű diktátora, Idi Amin Dada például kezdetben a brit gyarmati hadseregben szolgált és segédkezett egy felkelés leverésében. Ma már persze más idők járnak: amint a gyarmatrendszer elleni lázadást nem deszant csapatok bevetésével, hanem kötelezettségszegési eljárással büntetik, úgy az öngyarmatosításról sem parafasisakos szolgák gondoskodnak, hanem színtelen-szagtalan eurokraták.

Jourová elismerte, hogy a jelentés elkészítése előtt az Amnesty International Magyarország, a Magyar Helsinki Bizottság és számos más NGO véleményét is kikérte a bizottság. Az uniós intézményekre tehát meglehetősen nagy hatással bírnak ezen szervezetek. Egyáltalán: mit jelentett a civil társadalom történelmi kontextusban, és mit jelent napjainkban?

Civil társadalomnak azokat a nagyon fontos, polgári kezdeményezésre létrejött szervezeteket nevezzük, amelyek se nem államiak, se nem egyháziak. A szóban forgó NGO-k ezzel szemben kívülről irányított, nyomásgyakorló ügynökségek. A civil társadalom az állam támasza, az NGO az ellensége.