Hölgyeim és Uraim!

Európa ma a világ első számú kereskedelmi hatalma, gazdasági teljesítménye szerint pedig a második. Az Európai Unió egymagában a világ bruttó hazai termékének egynegyedét állítja elő. Archeológiai, történeti, irodalmi, zenei, technikai-tudományos értékeit tekintve a földkerekség leggazdagabb térségei közé tartozik. Területén jött létre a filozófia, és a maga eszményeivel és szellemi alkotásaival csaknem 3000 éve táplálja folyamatosan az emberi gondolkodás egyik fontos áramlatát.

Európának szemlátomást megvan minden adottsága ahhoz, hogy igazi hatalomnak ismertesse el magát. Csakhogy egyelőre nem akarja vállalni ezt a történelmi felelősséget. Gazdag erőforrásait a multinacionális nagyvállalatok és a pénzügyi piacok ragadozó ügyleteinek rendelkezésére bocsátja. Beletörődik, hogy társadalmának krémje az Egyesült Államokba távozzék. Védelmét egy Washingtonból irányított szövetségre bízza, és még embrionális állapotban lévő közös diplomáciáját is egy olyan ország diktátumainak rendeli alá, amely alig néhány évvel ezelőtt habozás nélkül bombatámadásokat indított egy európai nép, a szerb nép ellen. Néhány nemzedéknyi idő alatt képes eltékozolni több évezredes identitását, több évszázados civilizációját, és beolvadni a fogyasztói társadalomba és a tömegszórakoztatás világába. Végeredményben pedig keszekuszán igyekszik újraépíteni magát egy olyan Európai Unióban, amely nem hajlandó megvallani igazi értékeit, és amelyet a közönség szemében túlságosan is gyakran egy kísértetpolitikusokból álló Parlament, valamint egy mindenható technokratákból álló Bizottság jelenít meg.

Ha fel akarjuk mérni Európa mai helyzetét, akkor annak az új világrendnek kontextusában kell elhelyeznünk, amely a berlini fal leomlása óta van kiépülőben. A nemzetállamok kora, amely 1648-ban kezdődött a vesztfáliai szerződéssel, 150 éven át tartott. A Bécsi Kongresszus kora 100 éven át. A jaltai megállapodások alig éltek meg többet 40 évnél. Az egyre gyorsuló változások annak a valaminek a megjelenését jelzik, amit Carl Schmitt „a Föld új nomoszának” nevezett. A világ új globális elrendezés révén kerül ismét egyensúlyba. A Föld első nomosza az ókor és a középkor többé-kevésbé autarkikus társadalmainak világa volt. Európát akkor próbálták meg először egyesíteni, éspedig a Római Birodalom révén, majd a pápaság és a Német-Római Birodalom útján. A második nomosz a széttöredezettség korára esik. Az európai országok, amelyeket korábban a vallásháborúk állítottak egymással szembe, a reneszánsztól fogva egymás versenytársai voltak a gyarmatosításban és az Európa fölötti dominancia iránti igényükben. Ezt a korszakot a második világháború, és általában az 1914-től 1945-ig tartó időszak zárta le. A harmadik nomosz a bipoláris világ rendjében testesült meg. A Kelet a Nyugattal, a liberalizmus a kommunizmussal állt szemben, valamint geopolitikai szembenállás jelent meg a szárazföld és a tenger (az európai szárazföldi hatalom, illetve az amerikai tengeri nagyhatalom) között. A berlini fal leomlása óta a negyedik nomosz korát éljük. Ennek jellemzője, hogy a világ nagy civilizációs terekre oszlik, amelyeknek potenciálisan ugyanennyi nagypolitikai tér felel meg. Csakhogy a világnak ez a multipoláris berendezkedése ma még csak virtuálisan létezik. Egyetlen civilizáció, éspedig az Egyesült Államoké képes ugyanis hegemón pozícióra a világhatalom mind a hat jelentős területén: a technológiában, a gazdaságban a pénzügyekben, a hadügyekben, a médiában és a kultúrában. Az amerikaiak célja egyszerű: amennyire lehet késleltetni igyekeznek azt a változást, amely a nyugati univerzumból világméretű pluriverzumot teremt. Ámde a Föld új nomosza a globalizációt is magában foglalja, ezt a néhány évtizede elterjedt fogalmat, amely egy szemünk előtt lejátszódó folyamatot ír le: ennek keretében a kor problémái elvesztik területi jellegüket, és ezzel mintegy egyesül a Föld. A globalizáció nem egyfajta gondolat, nem is valamiféle egyszerű terv, amelynek hordozója valamely politikai család, avagy valamilyen adott ideológia. A valóság egy szeletéről van szó, amelyhez a ma érvényesülő tendenciák többsége hozzájárul. A jelenség kiterjedtsége alapján egyúttal időtartamát is megbecsülhetjük. A globalizáció, hogy nevén nevezzük, ma már a kortárs történelem keretét adja. Ezért aztán a globalizáció elleni állásfoglalásnak nemigen van sok értelme manapság. Rámutathatunk viszont a hatásaira és megkísérelhetjük befolyásolni, milyen formában és milyen tartalommal valósul meg.

A globalizációval nem akárhogy egyesül a Föld. Egyesülése tendenciájában piaci természetű, vagyis a folyamatot az áruk logikája és a nagyobb profit hajszolása mozgatja. És miközben létrejön a világpiac, átalakul az emberek gondolkodásmódja is. A világméretű piac létrejötte az emberek fejében és magatartásában egyaránt szentesíti az árutermelő társadalom értékeinek elsőbbségét. A legtöbb olyan terület is, amely korábban valamilyen mértékben azért kivonta magát a tőke logikájának hatása alól (ilyen a művészet, a kultúra, a sport, az oktatás stb.), ma teljes mértékben integrálódott a piaci logikába. A mai ember uralkodó modellje a haszonelvű ember: termelő, és (főleg) fogyasztó egyénnek határozza meg önmagát, a gazdaság résztvevőjének, aki szüntelen érdekeinek maximális érvényesítésére törekszik. Így aztán a piaci társadalomból piactársadalom lesz. Magától értetődő azonban, hogy az árucsere terjedésével nem tűnik el sem az elidegenedés, sem az előítélet: mert hiszen a piac csak egyetlen keresletet ismer el, éspedig a fizetőképes keresletet.

Mármost milyen hatásokkal jár a globalizáció? A legszembeszökőbb az, hogy egyre jobban terjed és egyre kézzelfoghatóbb az, amit magam úgy nevezek, hogy az azonosság ideológiája, vagyis az a hiedelem, hogy az egyenlőség azonosságot jelent. Ebből következik a világméretű homogenizáció, a magatartások uniformizálódása, az eltérő életmódok eltűnése, egyetlen, mindenkire érvényes „fejlődési” modell elterjedése, stb. Ezt a homogenizálódást, amelynek folytán az emberek világszerte egyre inkább ugyanazokat a termékeket fogyasztják, ugyanazokat az előadásokat tekintik meg, ugyanazokra az információkra hivatkoznak, ugyanolyan modellt képviselő városokban laknak, egy olyan implicit propaganda mozdítja elő, amely igyekszik minden alternatív modellt hitelteleníteni. A politikusok és a média egyaránt minduntalan azt sulykolják belénk, hogy nem minden lehetséges világok legjobbikában élünk ugyan, mindenesetre olyan világban, amely bármennyire tökéletlen is, még mindig jobb minden másnál. Ezzel párhuzamosan olyan ellenőrzési eljárások kezdenek meghonosodni, éspedig szintén világméretekben, amelyekben az egész földkerekségre kiterjedő Panoptikon előképére ismerhetünk: egy olyan társadalom előképe bontakozik ki, amelyben a megfigyelés totálissá válik.

Ugyanakkor érdemes felfigyelni a globalizáció dialektikus jellegére. Mert ebben a dialektikában rejlik a globalizáció fő ellentmondása. Azzal párhuzamosan ugyanis ahogy a globalizáció – korántsem ok nélkül – egy egyoldalúan ránk erőltetett világméretű életmód képét ölti, egyúttal többé-kevésbé világszerte erőteljes identitáspárti ellenállásba is ütközik. Minél messzebbre jut a globalizáció az egységesítésben, annál nagyobb lesz a széttagolás igénye; minél teljesebbé teszi a globálist, annál erősebb lesz a lokális igénye. Minél inkább elvonja az Európai Unió a tagállamok szuverenitását, annál erősebb lesz a vágy a népekben, hogy kiálljanak identitásukért.

A globalizáció másfelől megszünteti az időt és a teret. Az idő megszüntetése abban nyilvánul meg, hogy a villámgyors információs és kommunikációs technológia révén minden információ „zérus idő alatt” terjed el. Ugyanazokat az eseményeket (a 2001 szeptemberének egyesült államokbeli merényleteitől a labdarúgó világbajnokság döntőjén át az Ukrajnában zajló háborúig) egyidőben látják és „élik meg” az egész bolygó tévénézői. Ugyanígy a pénztőke mozgása is azonnali hatállyal teszi meg az útját a Föld egyik végétől a másikig. A tér pedig abban az értelemben szűnik meg, hogy a határok egyre kevesebb akadályt jelentenek, s ily módon egyetlen adott területnek sincs központi jelentősége.

A hidegháború idején merev határvonal választotta el kommunista világot az úgynevezett szabad világtól. Manapság az uralkodó ideológia a határok általános eltörlését tekinti célnak, következésképp azt is, hogy eltűnjenek a népek, amelyeket a határok védenek. A különféle információk, programok, pénzügyi és árumozgások, akárcsak az emberek, egyre kevésbé ütköznek akadályba az országhatárokon, vagy egyenesen egyidőben érnek el mindenhova a földkerekségen. Az országokon belül pedig egyre inkább veszít értelméből a belső és külső megkülönböztetése. Valaha a rendőrség például a belső rend fenntartásán őrködött, a hadsereg pedig nemzetközi konfliktusok esetén jutott szerephez. Jelentőségteljes fejlemény, hogy a rendőrség napjainkban egyre gyakrabban folyamodik katonai módszerekhez, a hadsereg pedig „nemzetközi rendészeti műveletekben” vesz részt. A globalizáció tehát egy olyan világ eljövetelét jelzi, amelyben nincs külvilág. A globalitarizmus, ez a vadonatúj kifejezés egy olyan világ leírására szolgál, amely maga fölött már nem ismer semmit, olyan világméretű uralmat jelöl, amit természeténél fogva semmi sem korlátoz.

A globalizáció eljövetele egyúttal a modernitás végét is jelzi. A berlini fal leomlása, s ezzel visszatérünk a kiindulóponthoz, nem csak a háború utáni kor, vagy a 20. század végét jelezte. Egyúttal megnyitotta a posztmodernitás korát.

A posztmodern világban meghaladottá válik minden olyan politikai forma, amelyet a modernitástól örököltünk. A politikai élet immár nem a pártok versengésében testesül meg. Az úgynevezett lenini modell, amelyben a pártok igyekeztek hatalomra kerülni, hogy aztán megvalósíthassák programjaikat, nagymértékben meghaladottá vált, minthogy a kormányok cselekvési tere napról napra csökken. A nemzetállamok lassanként elvesztik központi szerepüket és legitimitásukat. Központi szerepüket azért, mert immár túlságosan nagyra nőttek, semhogy megfelelhetnének az emberek mindennapi elvárásainak, egyben azonban túlságosan kicsik ahhoz, hogy megbirkózhassanak a világméretűvé vált problémákkal és korlátokkal. Legitimitásuk pedig azért enyészik el, mert a valaha támaszukul szolgáló integrációs intézmények (az iskola, a hadsereg, a szakszervezetek, a pártok stb.) egymás után válságba jutottak, és immár nem köréjük szerveződik a társadalom. A társadalmi kötelékek így hát a hatóságok és az átfogó intézmények mentén szövődnek újra. A globalizáció elválasztja egymástól a jelentést a jeltől, és ennek folytán a politikai életből eltűnnek a jelképek. E fejlemények további jellegzetes tünetei közé tartozik, hogy a képviseleti demokrácia válságba kerül, a választási részvétel aránya csökken, virágzásnak indulnak a különféle populizmusok és új társadalmi mozgalmak.

A globalizált világ mindenekelőtt hálózatok világa. E hálózatokban az emberek preferenciái véleményük, érdeklődési körük mentén helyezkednek el, nagyjából függetlenül attól, hogy mennyire élnek egymáshoz közel. A hálózatok legfőbb jellegzetessége, amely a másfajta szerveződésektől megkülönbözteti őket, abban áll, hogy nincs sem központjuk, sem perifériáik – a hálózat minden pontja központ is, periféria is. Hálózat pedig igen sokféle van: ipari és pénzügyi hálózatok, információs hálózatok, bűnözői, terroristahálózatok stb. Működési módjuk jellegzetessége, hogy nem területhez kötöttek. A nagy multinacionális vállalatok, a nagy ipari társaságok, a kábítószercsempész bűnszövetkezetek, a terrorista csoportok és a maffiák pontosan egy és ugyanazon elv szerint működnek: kiválasztják a tevékenységükhöz legkedvezőbb feltételeket kínáló helyet, és mihelyt másutt jobb feltételeket látnak, nyomban odébbállnak. Ezek a fejlemények azonban másfelől a helyi gyökerű tevékenységekre is lehetőséget adnak. Tökéletesen reménytelen lenne a globális hatalommal szemben egy másik globális hatalmat állítani. Szakítás akkor érhető el, ha a globálissal a lokálist állítják szembe. A nagyon kicsit a nagyon naggyal. A nemzeteket, a népeket a nemzetközi erővel, amely el akarja őket tüntetni. A posztmodern világban új természetű erőviszonyok jönnek létre. Ötven évvel ezelőtt minden hatalom igyekezett akkora fegyverekre szert tenni, sőt, ha lehet nagyobb fegyverekre, mint amilyenek a szembenálló hatalomnak álltak rendelkezésére (ebben állt a hidegháború korára jellemző egyensúly – a félelem egyensúlya). Ma viszont a konfliktusokat a szembenálló felek közötti aszimmetria jellemzi, mint ahogy látványosan kiderült a 2001-es terrormerényletek idején. A posztmodern korban semmi értelme frontálisan felvenni a harcot a globalizációval. Sokkal célravezetőbb autonóm közösségeket építeni és helyileg, közös célok körül, közös értékek alapján szerveződő felszabadított tereket létrehozni. A kor fejleményei tehát kedveznek a helyi cselekvésnek, s ennek révén a társadalom politikai dimenziójának birtokbavételét is elősegítik. A globalizáció mai tartalmának az lenne az egyik leghatékonyabb ellenszere, ha minden szinten sikerülne érvényesíteni a szubszidiaritás elvét, vagyis azt, hogy csak az dőljön el fent, amihez lent nincs meg a szükséges szakértelem.

Az Európa iránt napjainkban tapasztalható bizalmatlanság forrása az európai struktúra tagadhatatlan hiányosságaiban keresendő. Megdöbbentő az ellentmondás az Európai Unió fejlett kereskedelmi és pénzügyi rendszere, illetve a szinte nem létező katonai, politikai és társadalmi Unió között. Az Uniónak ma nincs valódi végrehajtó testülete. Mindenféle kötelezettségeket ír elő a közösségi jog útján, de a jelek szerint képtelen megindokolni, hogy miért. A szubszidiaritás elvének mond ellent, hogy olyan bürokrácia épült ki, amely mindenhatóvá szeretne válni. Európa már azért is bizonytalanságot termel, mert nincs alkotmányozó testülete, amely szakítana az e célt szolgáló kormányközi konferenciák rendszerével, amely a közönség számára tökéletesen áttekinthetetlen. Sok európai polgár hajlamos Európát inkább problémának, semmint megoldásnak tekinteni, minthogy nem képes áttekinteni a hatáskörök és illetékességek rendszerét, aggódva tapasztalja, hogy hazája lemond a szuverenitás elemeiről, miközben ezt nem kompenzálja egyfajta európai szuverenitás, továbbá mindennapi életében érzi magát fenyegetve az egyidejűleg jelentkező demokratikus és társadalmi deficitet látván, illetve mert az az érzése keletkezik, hogy Európa egyre inkább a frankfurti bankárokat, a brüsszeli technokratákat és a hágai bírákat jelenti.

Az európai intézményrendszernek valójában azt vethetjük a szemére, hogy csak a kimeneti oldalon, vagyis a hatékonyság terén, a piaci integráció szabályozási keretében értelmezhető és eleve feltételezhető eredmények alapján keresi a maga legitimációját. Emiatt az integráció dinamikája olyan társadalmilag szabályozatlan, nemzetközi piacgazdaság felé tereli a közösséget, amelynek értéke a monetáris stabilitásban és a vállalatok versenyképességében áll. Márpedig legitimitásra a bemeneti oldalon lenne a leginkább szükség, vagyis az Európai építkezésnek ideális esetben arra kellene törekednie, hogy az integráció résztvevői, amikor csak úgy látják jónak, szabadon kezeljék a rájuk hatással lévő problémákat, és vállalják az e szabadságból következő felelősséget.

Le kell számolni azzal az abszolutista szemlélettel, amely oly régóta csak a liberális demokrácia keretén belül képes elképzelni a demokráciát, holott a dolgok ilyetén alakulása mindenütt uniformizálódáshoz vezet, a magánszférába száműzi a különböző közösségek tagjai közötti lényegbevágó kapcsolatokat, háttérbe szorítja az emberek kézzelfogható kapcsolatrendszerét és bensőséges hovatartozását, miközben a menedzserek és a technokraták Új Osztályának kezében összpontosítja a hatalmat. Mint már Nyikolaj Bergyajev is megjegyezte, az államnak csak annyiban van értelme, amennyiben olyan körülményeket hoz létre, amelyekben az emberek együtt akarnak élni, és amennyiben a politikai közösség minden tagjának lehetővé teszi a részvételt a közéletben, miközben „szavatolja az autonómiák rendjét”. Az a feladat, hogy ismét rátaláljunk azokra a közbülső lépcsőfokokra, amelyeket a több évszázada tartó jakobinizmus eltüntetett, továbbá, hogy ismét életre keltsük a közös értékekre épülő helyi, nemzeti és regionális közélet szintjeit, amelyeket ma létükben fenyeget a névtelen racionalitás, a mindent árunak néző értékrend és a globalizáció.

Azt hiszem, bizonyos értelemben egy másfajta globalizációra lenne szükség. Olyanra, amelynek nem a homogenizálás a célja, nem a piaci szemlélet világméretű elterjesztése, hanem amely a sokféleség fenntartását szolgálja (s amelynek révén olyan világot hagyhatunk utódainkra, amely semmivel sem kevésbé gazdag, mint amelyet magunk örököltünk). Az a másféle globalizáció nagy, önközpontú kontinentális tereket hozna létre, többféle hatalmi centrummal, sokféle önálló néppel, helyi autonómiákkal, nemzeti függetlenséggel, részvételi demokráciával és a szubszidiaritás elvének érvényesítésével.

És most hadd térjek vissza Európára.

Ha egyetlen szóval akarjuk jellemezni a világ, és benne különösen az Európai Unió mai állapotát, az a szó nem lehet más, mint a „válság”.

A mai átmeneti korban Európa politikai, gazdasági, lelki, szellemi és erkölcsi válságban van. Ha megengedik, most sorra venném a válság néhány mélyben rejlő okát.

Alig 20 évvel ezelőtt Európáról még azt gondolták, hogy minden problémára megoldást nyújt. Ma inkább maga is problémának látszik, és hozzá olyannak, amit senki nem képes megoldani. A csalódás hatására csak úgy árad a szemrehányás mindenhonnan. Ha Európa kerül szóba, a leggyakrabban hallható kifejezések a tehetetlenség, a bénultság, a demokratikus deficit, a homály, az átláthatatlan intézményes struktúra, a nemzetekkel szemben alkalmazott tekintélyelvű és büntető jellegű magatartás. Az Európai Bizottságnak felhánytorgatják, hogy egyre csak szaporítja a korlátokat, olyasmibe avatkozik, ami nem az ő dolga, mindenkit megbüntetne, szervezete a kívülállók számára áttekinthetetlen, nincs demokratikus legitimitása, eltörölné a népek és a nemzetek szuverenitását, és voltaképp nem egyéb egy kormányzásra alkalmatlan gépezetnél. A tagállamok többségében legalább 15 éve szabadesésben van az Európai Unióval kapcsolatos pozitív vélemények száma. Franciaországban 2004 és 2013 között 25-ről 41 százalékra ugrott azoknak az aránya, akik szerint „az EU-tagság rossz dolog”. Ma pedig a közvélemény-kutatások szerint a franciák 70%-a azt szeretné, ha „korlátoznák az Európai Unió hatáskörét”.

Tény, hogy az 1990-es évek óta az Európai Unió példátlan legitimitási válságban van. Az is tény, hogy olyan képet nyújt, ami a legcsekélyebb okot sem szolgáltatja a lelkesedésre. Igen ám, de, hogy jutottunk idáig?

Európa „lebontása” az 1990-es évek elején kezdődött, amikor a Maastrichti Szerződés ratifikációjáról szóló viták zajlottak. Európa jövője attól kezdve látszik rendkívül problematikusnak, minthogy sok meggyőződéses európai polgár kezdett kiábrándulni az Unióból. Amikor a globalizáció további aggodalmakat keltett, az emberek rájöttek, hogy „Európa” nem szavatolja jövedelmük nagyobb vásárlóerejét, sem a világkereskedelem jobb szabályozását, sem az üzemek kiszervezésének lassítását, sem a bűnözés visszaszorítását, sem a munkaerőpiac stabilizálását, sem a bevándorlás hatékonyabb ellenőrzését, sőt ellenkezőleg. Az európai integráció sok szempontból nemhogy a globalizációra alkalmazható gyógymódnak nem vált be, nemhogy a világméretű deregulációval szemben nem nyújtott védelmet, hanem éppen a globalizáció egy újabb lépcsőfokát képviselte, egy olyan uralkodó ideológia közvetítőjének bizonyult, amely a demokrácia szigorúan liberális meghatározására, a kollektív identitások tagadására és az elgyökértelenedés általánossá tételére épült.

Az európai építkezés ugyanis kezdettől fogva a józan észnek ellentmondó utat követett. Négy alapvető hiba történt:

1) a kiindulópont a gazdaság és a kereskedelem volt, nem a politika és a kultúra, mert az alapítók azt képzelték, hogy a gazdasági összetartozás automatikusan politikai összetartozásra vezet.

2) Az egységes Európát felülről próbálták létrehozni, nem pedig alulról.

3) Erőltették a gyors bővítést, holott a jelölt országok még nem készültek fel a tagságra, nem álltak készen a szükséges politikai struktúrák.

4) Mindmáig elmaradt Európa határainak kijelölése és az európai integráció végcéljának megfogalmazása.

A második világháború másnapján az európai integráció kezdeményezői azt tekintették bevallott céljuknak, hogy a 20. század két véres háborújában megtépázott Európában megteremtsék a tartós béke feltételeit. Ez a törekvés egybeesett az Európa-központú világrend összeomlásával, de egyúttal Európa két részre szakadásával is: a „szabad” övezet az Egyesült Államok befolyása alá, a közép-kelet-európai térség pedig a Szovjetunió dominanciája alá került. Eközben már kezdetben egymással ellentétes tartalmú tervezetek születtek a jövőről. A Jean Monnet képviselte győztes változat a gazdaság elsőbbségét vallotta, és háttérbe szorította Habsburg Ottó újkaroling elképzelését.

Az Európai Közösségek „alapító atyáinak” rögeszméje volt a gazdaság, és szándékosan mellőzték a kultúrát. Eredeti terveik szerint a tagállamok funkcionalista szemléletű újfajta közösségben forrtak volna össze. Jean Monnet és barátai úgy tervezték, a nemzetgazdaságok oly mértékben fonódnak majd össze, hogy a politikai egyesülés elkerülhetetlenné válik, mert a különállás költségesebbnek bizonyul majd. Más szóval a gazdasági integráció a politikai unió eszköze lett volna – ámde ebből nem lett semmi.

Ne feledjük el, hogy az úgynevezett „Európa” eredeti neve ezért volt „Közös Piac”. Ez a gazdaságcentrikus kezdet természetesen elősegítette az intézmények liberális irányú eltévelyedéséért és egyben a brüsszeli közpolitika jövőbeni gazdasági szemléletét is. A gazdaság túlterjeszkedése nemhogy a politikai Európa eljövetelét nem készítette elő, hanem igen gyors depolitizáltságot eredményezett – leépítette a képviseleti politika régi rendszerét, szentesítette a szakértők hatalmát és olyan technokrata stratégiák alkalmazására vezetett, amelyek nem annyira valamilyen gazdasági logikának, mint amennyire funkcionális imperatívuszoknak engedelmeskedtek.

Az európai intézmények oly sokszor kárhoztatott demokratikus deficitjének oka tehát nyilvánvalóan az volt, hogy az illetékesek a gazdaság mellett foglaltak állást. Az Európai Bizottság mindmáig gyakorlatilag minden ellenőrzés felett áll, az Európai Tanács nem tartozik számadással senkinek, az Európai Központi Bank elnökének kinevezését nem kell jóváhagynia parlamentnek, az Unió Bíróságának bíráit pedig a kormányok saját hatáskörükben választják ki. Ez a tény már önmagában is gyanús fényt vet az Európai Uniónak arra a vádjára, hogy egyes országok nem tartják magukat a „jogállam” elvont elveihez.

A gazdaságcentrikus szemléletből az állampolgárságnak olyan felfogása sarjadt, amelyből immár hiányzott a politikai tartalom. Minthogy az emberi jogok nemzetek feletti ideológiájára épül, amely nincs tekintettel semmiféle meghatározott területi sajátosságra, sem pedig a nemzeti hovatartozásra és a helyi beágyazottságra, ez a fajta állampolgárság-fogalom nem a politikai részvétel képességét tükrözi, hanem azt tartja szem előtt, hogy az egyén miképp tudja élvezni a gazdasági és a társadalmi életben azokat a bizonyos hitbéli jogokat, amelyeket állítólag a létrejövő egységes igazságügyi tér biztosít, az állam szerepe pedig e felfogásban a „gondviselő” képességére szorítkozik, vagyis a közjavak igazgatására és újraelosztására. Nyilvánvaló, hogy az állampolgárságnak ebben a felfogásában nincs érzékelhető különbség egy-egy adott ország polgárai és a külföldiek helyzete között. Ha egyszer kiszivattyúztak a rendszerből minden politikai lényeget, akkor minden fogyasztó, vagy felhasználó előtt megnyílik az állampolgársághoz vezető út. Pontosan erre mutatott rá Dominique Schnapper szociológus, Raymond Aron lánya, amikor kijelentette, hogy az európai integráció, mivelhogy a társadalmi viszonyokból kikapcsolja a politikát, és az áruviszonyt teszi uralkodóvá, „azt kockáztatja, hogy akaratlanul is depolitizálja a demokratikus társadalmakat”, mert „a politika nem annyiból áll csupán, hogy gazdagságot termeljen és osszon el, hanem dolga van az értékekkel és az akarattal is”.

1992-ben aztán a Maastrichti megállapodással az Európai Közösségből Európai Unió lett. A szóhasználat maga is sokat elárul: ami unióba fűz, vagyis egyesít, sokkal kevésbé erős kötelék, mint az, ami közös bennünk. Az új elnevezés, mint René Passet megjegyezte, „azt szentesíti, hogy a szabadkereskedelem imperatívuszáé az elsőbbség, nem a népek közeledéséé”. A mai Európa tehát mindenekelőtt a gazdaság és a piaci logika Európája, mivel a liberális elit jelentős része abban látja Európa szerepét, hogy egyetlen hatalmas ABC-áruház legyen, amely kizárólag a tőke logikájának engedelmeskedik.

A második hiba, mint már említettem, abban állt, hogy Európát felülről építették, vagyis a brüsszeli intézmények felől. Az egészséges logika ennek ellenkezőjét diktálta volna, vagyis az alulról építkezést, amelynek kiindulópontja a lakónegyed, a szomszédság (ahol az emberek beletanulnak az állampolgárságba). Az követné a város, majd az agglomeráció szintje, a régió, majd a nemzet, és csak akkor következne maga Európa. Ez tette volna lehetővé a szubszidiaritás elvének szigorú érvényesítését. A szubszidiaritás azt jelenti, hogy a felső hatóság csakis abban az esetben léphet közbe, ha az alsóbb képtelen rá (ez más szóval az elegendő kompetencia elve). Megköveteli továbbá, mint Johannes Althusius már a 17. század elején felismerte, hogy egyetlen döntés se szülessék felsőbb szinten az alsóbb szintek beleegyezése nélkül. Mármost Brüsszel Európájában a szubszidiaritás elve helyett a „hatékonyság elve” uralkodik, vagyis az a jakobinus felfogás, amely lehetővé teszi, hogy a bürokrácia mindent szabályozzon a maga irányelveivel, vagyis a felsőbb hatóság bármikor közbeléphessen, amikor kedve tartja. Meg is van az eredmény: mindenről a Bizottság dönt, mert hiszen mindenben illetékesnek tekinti magát.

A harmadik hiba a korai, meggondolatlan bővítés volt, amikor pedig előbb a meglévő struktúrákat kellett volna elmélyíteni, és közben Európa-szerte átfogó vitát kellett volna folytatni, hogy meghatározzák az integráció végcélját. A hiba különösen szembeötlő volt a közép- és kelet-európai országok belépése esetében. Egyrészt felhígulás következett be, amelynek eredményeképp csökkent a hatékonyság, minek következtében mindenki meggyőződhetett róla, hogy a 25 vagy 30 tagú Unió egészen egyszerűen kormányozhatatlan. Az erő ugyanis nem csak a mérettől függ. Nemcsak, hogy nem működik a „minél többen vagyunk, annál erősebbek leszünk” elve, hanem éppen az ellenkezője következett be: minél tovább terjeszkedik az Európai Unió anélkül, hogy megreformálná magát, annál nagyobb a garancia a tehetetlenségre. Más szóval egy bizonyos küszöböt átlépve Európa természete megváltozik, és nem működhet tovább úgy, mint korábban.

A gazdasági fejlettségi szintek, a társadalmi viszonyok és a pénzügyi rendszerek közötti eltérések folytán az Európai Unió elsietett bővítése egyúttal lehetővé tette, hogy a bérből és fizetésből élőket a termelés kiszervezésével zsarolják. Márpedig ez volt az euróválság egyik fő oka is, nem véletlen, hogy az egységes pénz bevezetése nemhogy az európai nemzetgazdaságok közelítését nem segítette elő, hanem az elviselhetetlenségig fokozta a gazdagabbak és a kevésbé gazdagok közötti távolságot.

A negyedik hiba az volt, hogy kezdettől fogva elszabotálták a határokról, vagyis a földrajzi és geopolitikai valóságról folyó vitát, csakúgy, mint az európai identitásról és az intézményes fejlődés végcéljáról folyó vitát is. Bizonyos eurokraták szemlátomást féltek attól, hogy az Unió fejlődése túlságosan pontosan megszabott határok közé korlátozódjék. Némelyikük nem is rejti véka alá, hogy az Európai Unióban meghatározatlan kiterjedésű multikulturális együttest és piacot lát – emlékezzünk csak vissza Dominique Strauss-Kahnra, aki „az Északi Sarkövtől a Szaharáig terjedő” Európáról fantáziált. Eszerint az Európai Unió feladata az lenne, hogy valamiképp szüntesse meg a különbséget Európa és a világ egyéb térségei között, s ezzel mindjárt semmisítse meg mindazt, amiből létjogosultságát meríthetné. Márpedig Európa határait meglehetősen pontosan megszabja mind a történelem, mind a földrajz: nyugaton az Atlanti-óceánig terjed, északon a sarkköri térségekig, délen a Boszporuszig, keleten pedig az orosz befolyási övezet határáig. De az, hogy a határokról szóló vita elmaradt, maga is összefügg a végcélról szóló vita hiányával. Ha ugyanis Európa úgy dönt, hogy nagy szabadkereskedelmi övezet kíván lenni, az egészen más határokat feltételez, mint ha önálló hatalommá kívánna válni (az első esetben Törökországot például fel kellene venni, a másodikban viszont nem).

Végül is Európa mindvégig figyelmen kívül hagyta a népeket a nagy építkezésben. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy „az európacsinálóknak” egyetlen nagy, állandó közös vonásuk van: elfojthatatlan bizalmatlansággal viseltetnek a választók, vagyis a nép minden olyan igényével szemben, amely a döntéshozatalban való részvételre irányul. Így esett meg, hogy néhány évvel ezelőtt még alkotmánytervezet is született anélkül, hogy felvetődött volna a kérdés, vajon ki jogosult alkotmányozásra, amikor pedig népszavazás útján kikérték a nép véleményét, mint ahogy Franciaországban és Hollandiában történt 2005-ben, az eredmény láttán (minthogy a „nem” szavazatok győztek) mélységesen meg is bánták a dolgot, és szentül megfogadták, hogy ilyesmivel soha többet nem próbálkoznak meg. Ily módon a „nem” szavazatok semmiféle tanulsággal nem szolgáltak: senkinek sem jutott eszébe, hogy talán akkor másfelé kellene indulni, olyan irányba, amely jobban megfelel a népakaratnak. Ellenkezőleg, az eurokraták olyan gyakorlatias megoldásokon törték a fejüket, amelyek lehetővé tették, hogy egyáltalán ne kelljen számításba venni a figyelmeztetést, amit a választóktól kaptak. Ez a megoldás pedig az úgynevezett „egyszerűsített szerződésben” öltött testet, amelyet a lisszaboni csúcs fogadott el, s amelynek egyetlen tárgya az volt, hogy megkerülje az Európai alkotmánytervezettel szembeni ellenállást, és ugyanazt a tartalmat más ruhába öltöztesse. Szó se róla, ismét sikerült lábbal tiporni a népszuverenitás demokratikus elvét.

Mellesleg jegyezzük meg, hogy az alkotmányozáshoz alkotmányozó hatalomra is szükség van, mivelhogy semmiféle közhatalom (potestas) nem állhat a nép hatalma (auctoritas) vagy annak képviselői helyébe. Egy alkotmányozó gyűlés pedig csak akkor legitim, ha a népszuverenitásra támaszkodik. Mármost az Európai Tanács 2001-es laekeni ülésén létrehozott testület, a Konvent Európa jövőjéről olyan alkotmányszerződést fogalmazott meg, amely nemcsak, hogy nem számolt efféle jóváhagyással, hanem úgy jelent meg, mint ami „radikálisan tagadja a nép, illetve a népek alkotmányozó hatalmát”.

Ebben a tervezetben ugyanakkor semmi sem emlékeztetett egy valódi alkotmányra. Az Alkotmány ugyanis aránylag egyszerű, terjedelmére nézve is meglehetősen korlátozott okmány szokott lenni. Ezzel szemben a szerződéstervezet több mint 800 oldalt tett ki. Az Alkotmány általában beéri azzal, hogy normákat és szabályokat fogalmaz meg, kinyilvánítja az állam alapvető elveit, és megszabja az intézmények működésének tartós kereteit, viszont nem szögez le, nem határoz meg semmiféle sajátos politikát; a politikai vitán felül helyezkedik el, ez ügyben csak annyit tesz, hogy a vitát lehetővé teszi, hiszen a politikai irányválasztás és döntések már a nép hatáskörébe tartoznak. Az alkotmány ugyanígy nem szabja meg véglegesen egy-egy állam katonai szövetségi kapcsolatait, hiszen ezek a helyzet és az események alakulása függvényében változhatnak. Ezzel szemben a szerződés márványba vésett mindenféle gazdasági és védelmi iránymutatást, azzal a céllal, hogy visszafordíthatatlanná tegye ezeket, és kivonja őket a választók hatásköréből.

Az az igazság, hogy az Európai Unió politikai alapjai kezdettől fogva hiányoznak. Még a mai szupranacionális berendezkedés sem nyilvános vitában, vagy demokratikus folyamatban jött létre, hanem az Európai Bíróság döntései révén. A bíróság 1963-ban, majd 1964-ben az Európai Közösség alapszerződéseit az „alkotmányos Charta” rangjára emelte, amiből egyenesen következett, hogy a közösségi jog elsőbbséget élvez a nemzeti joggal szemben. Ezért jelenthette ki hidegvérrel, a legcsekélyebb lelkifurdalás nélkül Jean-Claude Juncker, hogy „az európai szerződésekkel szemben nem születhet demokratikus döntés”.

Így aztán az Európai Unió ahelyett, hogy szembeszállt volna az uralkodó ideológiával, feltétel nélkül magáévá tette. Mintha nem lett volna elég, hogy a közös piacról átálltak az áruközpontú globalizációra, az európai államok az 1993-as koppenhágai tanácsülésen olyan alkotmányos elveket fogalmaztak meg, amelyek a politikai szuverenitás minden formáját eltakarították az útból. A népszuverenitásra épülő demokratikus állam eszményének helyére az egyén szuverenitására épülő „civil társadalomé” került, az egyénnek pedig számos szubjektív joga van, cserébe mit sem kell törődnie a nemzetek és a népek kollektív szabadságával. Az 1957-es Római Szerződésben megfogalmazott Európa még az erők egyesülését testesítette meg. A maastrichti, az amszterdami és a lisszaboni szerződések után a közösség már csak a gyengeségeket egyesítette.

Az európai szuverenitás nyomát immár hiába kutatnánk, a nemzetek szuverenitása pedig a legjobb úton van afelé, hogy puszta emlékké váljon. Más szóval úgy sikerült lebontani a nemzeteket, hogy közben Európa nem épült fel. Ez a paradoxon nem is olyan érthetetlen, ha meggondoljuk, hogy az Európai Unió nemcsak azon igyekezett, hogy a nemzetek helyébe Európát állítsa, hanem közben a politika helyére a gazdaságot állította. Az emberek kormányzásának helyére a dolgok intézését. Az Európai Unió a liberalizmust tette magáévá, az pedig a gazdaság primátusára épül, valamint arra az akaratra, hogy a kormányzás depolitizálása révén megszüntesse a politikát, vagyis olyan körülményeket hozzon létre, amelyek közepette minden valóban politikai döntés helytelennek, ha nem egyenesen lehetetlennek tűnik fel. Az olasz Massimo Cacciari már 25 évvel ezelőtt rámutatott, hogy az európai integráció uralkodó vonása a depolitizálás. A jogállam és az emberi jogok ugyanis önmagukban nem képesek politikát létrehozni. Ami a liberális demokráciát illeti, két olyan kifejezést egyesít, tudniillik a liberalizmust és a demokráciát, amelyek korántsem szinonimái egymásnak, a liberális doktrína ugyanis nem ismeri el a népszuverenitást, hiszen a népekben makacsul csupán egyének összességét látja.

Ahogy François Bayrou fogalmazott, „A szuverenitás kérdése nem a politikai kérdések legelsőbbike. Hanem a politika egyetlen kérdése. Képesek vagyunk-e sorsunkat irányítani, mint állampolgárok és mint nép, vagy sem? Ha a válasz nemleges, nincs és nem is lehet demokrácia”. Az olyan politikai döntés, amelynek nincs demokratikus legitimitása, nem számíthat sem bizalomra, sem engedelmességre. Ellenkezőleg, az a legitim cselekvés, ha megpróbáljuk kivonni magunkat hatálya alól.

Az Európai Unió liberális orientációja erkölcsi válsággal párosul. Európa oly régóta képviseli az univerzalizmust és oly régóta vált ez rögeszméjévé, hogy egyfajta bűntudat és tagadás lett rajta úrrá, amely végül is átalakította a világképét. Európa lett az egyetlen földrész, amely „nyitott akar lenni a nyitottság előtt”, mit sem törődve azzal, hogy ő maga mit nyújthatna a többieknek.

Európa a kezdet kezdetétől fogva az egyetemest igyekezett megfogalmazni, és jobban-rosszban az „egyetemesség civilizációjának” képzelte el magát. Csakhogy emiatt kilátástalan helyzetbe sodorja magát: egyedül Európa próbálkozik egyetemes fogalmakban gondolkodni, az egyetemes azonban, ha ugyan nem csupán a titkolt etnocentrizmust álcázza, azzal a veszéllyel fenyeget, hogy Európa nem fogja tudni magáról, micsoda is voltaképp. Ebből a csapdából egyetlen kiút képzelhető el, nevezetesen az, hogy „az egyetemesség civilizációja” nem „egyetemes civilizáció”. Egy gyakran idézett szép mondással szólva, a szó legjobb értelmében vett egyetemes nem más, mint „a helyi, mínusz a falak”.

Az uralkodó ideológia pedig éppen az „egyetemes civilizáció” és az „egyetemesség civilizációja” közti különbségről nem vesz tudomást. Képviselői önmagáról való tudatlanságra kárhoztatták Európát – és bűnbánatra ítélték, amiért még mindig szabad emlékeznie –, holott az emberjogi vallás egyetemessé tette az Azonos eszméjét. Így hát egy láthatár nélküli humanizmus játssza el a történelem bírájának szerepét, az egyformaságot nevezi ki megváltó eszménynek, és szüntelen pöröl a valahová tartozással, amely különállóvá teszi az embert. Alain Finkielkraut francia esszéistával szólva „eszerint, nehogy bárkit is kirekesszen, Európának meg kell szabadulnia önmagától, ’fel kell bomlania’, és örökségéből az Emberi Jogok Egyetemes igényén kívül semmit sem szabad megőriznie […] Semmik vagyunk – ez az előfeltétele annak, hogy semmi és senki elől ne zárkózzunk el”. „Tartalmi űr, radikális tolerancia” – mondta ugyanebben a szellemben Ulrich Beck szociológus, holott éppen az űr érzetétől lesz az ember mindenre allergiás.

Az európai vezetők egyedül vannak a világon azzal, hogy nem hajlandók egy adott történelem, kultúra és kollektív sors letéteményesének tekinteni magukat. Hatásukra Európa minduntalan azt hajtogatja, hogy múltja nem jelent neki semmit. Tökéletes jelképei mindennek az euróbankjegyek: nem látszik rajtuk más, mint üres szerkezetek, elvont építészeti struktúrák, sehol egy táj, sehol egy arc. Európa általában véve is menekül a történelemtől, de legfőképp a saját történelmétől. Nem engedi, hogy elhangozzék, micsoda is Európa voltaképpen, s még csak fel sem akarja tenni kérdést, hogy mi az identitása, mert attól tart, hogy ezzel még „diszkriminálná” lakosainak egyik vagy másik csoportját. Amikor bizonyos „értékekhez” való ragaszkodását említi, mindjárt azt is hozzáteszi, hogy ezek korántsem az ő saját értékei ám, hanem „egyetemesek”, s minden néptől elvárja, hogy magáénak vallja őket. Amikor az „értékekre” teszi a hangsúlyt, nem pedig az „érdekekre” vagy a célokra, kollektív vakságról tesz tanúbizonyságot. Európának fogalma sincs róla, mihez is akar kezdeni. Különben még a kérdést sem teszi fel, hiszen akkor el kellene ismernie, hogy nem akar semmit. És miért nem akar semmit? Mert önmagáról sem tudja megmondani, de tudni se akarja, hogy micsoda.

Mindez félelmetes következményekkel jár. A bevándorlás ügyében az Európai Unió az erőltetett menetben való befogadás politikáját tette magáévá. A „migránsokat” elvből pusztán elvont egyéneknek tekinti, akik azért érkeztek, hogy más elvont egyénekhez hozzáadódjanak, nem pedig egy-egy kultúra, vallás és szocializációs szokások hordozóinak, akiknek tömeges állandó célú megtelepedése a befogadó országban megoldhatatlan együttélési problémákat okoz és olyasfajta társadalmi patológiákat is, mint amilyen a bűnözés súlyosbodása és a közbiztonság romlása. Az olyan országokat pedig, mint Magyarország és Lengyelország, újabban pedig Olaszország is, amelyek megpróbálták ennek útját állni, továbbá érvényesíteni a népeknek történelmi folytonosságukhoz, valamint a társadalmi újratermelésük fölötti rendelkezéshez való jogát, elítélték, kriminalizálták és autoriter szankciókkal sújtották.

A kereskedelem és az ipar területén ugyancsak a mindenféle különállás elutasítása érvényesült. Mióta a szabadkereskedelem minden akadályát eltávolították, tömegével érkeztek Európába a másutt előállított javak és szolgáltatások, amelyeket a feltörekvő országok társadalmi, adóügyi, környezetvédelmi és egyéb előírásokat felületesen kezelve olcsón, dömpingáron juttattak el Európába, miközben az európai termelőkapacitást egyre nagyobb tömegben Európán kívüli térségekbe szervezték ki, súlyosbítva ezzel az ipar leépítését, a munkanélküliséget és a kereskedelmi mérleg hiányát.

Ami a külpolitikában történik, az a nemzeti szuverenitás fonákja. Az Európai Unió nem politikai egység, nem is lehet tehát közös külpolitikája, legfeljebb arról lehet szó, hogy a nemzeti diplomáciák időlegesen összefognak, és ezt az úgynevezett „közösségi” kompetenciákból származtatott „külpolitikának festik le”. Legyen szó akár az iraki-amerikai intervencióról, akár a líbiai, a mali, a szíriai háborúról, akár Oroszországról, akár a Közel-Keletről, akár Palesztináról, akár Koszovóról, akár, mint legújabban, az ukrajnai háborúról, az európaiak képtelenek közös saját álláspontot kialakítani, és többségük beéri annyival, hogy az amerikai álláspontot teszi magáévá. Minthogy közös érdekeket nem érzékelnek, közös akaratról, közös stratégiáról sem lehet szó. Ráadásul rég elfelejtették, mennyire tragikus volt a történelem és mennyire az erőviszonyok alakították.

Végül szeretném hangsúlyozni, hogy az Európai Unió nemigen szolgált rá elnevezésére. Uniónak, egyesülésének hirdeti magát, de ahelyett, hogy egyesítene, minduntalan megoszt.

Észak és dél között már az is megosztottságot okozott, hogy bevezették a túlértékelt közös fizetőeszközt. Később a tömeges bevándorlás okozta egyre dagadó problémák törést okoztak a népesedés dolgában önállóan dönteni akaró országok, illetve azok között, amelyek többé-kevésbé passzívan beletörődtek, hogy elfogadják a mantrát, miszerint a migrációs beözönlés egyrészt elkerülhetetlen, másrészt nem jár negatív következményekkel a lakosság összetételére és életére nézve. Ugyanez zajlott le még újabban annak kapcsán, hogy az Európai Unió, holott maga is demokratikus legitimitás-hiányban szenved, mégis támogatja az LMBTQ-lobbit, mégpedig úgy, hogy legextravagánsabb követeléseit is beépíti a maga doktrínájába. Legutóbb pedig az Oroszország és Ukrajna közötti háború, de egyben az Egyesült Államok és Oroszország közötti háború kapcsán az Európai Unió magatartása tökéletesen példázta, mi a válasza Európának Hamlet dilemmájára: ha az a kérdés, hogy „lenni, vagy nem lenni?” –az Unió tudatosan azt választja, hogy nem lenni.

Nem térek most ki az ukrajnai háború okaira, arra, hogy mi is tette elkerülhetetlenné ezt a rettenetes tragédiát, attól kezdve, hogy a kijevi hatóságok makacsul elzárkóztak a minszki megállapodások végrehajtásától. Csak annyit jegyeznék meg, hogy egyetlen európai országnak sem fűződött eleve megvédendő nemzeti érdeke az ukrajnai háborúval kapcsolatos állásfoglaláshoz. Ebből pedig igenis egyenesen következik, mivel kellett volna próbálkoznia az Uniónak: közvetítőnek kellett volna ajánlkoznia, meg kellett volna próbálnia kieszközölni a tűzszünetet és helyreállítani a békét, ahelyett, hogy olyan intézkedéseket hozzon, amelyek csak meghosszabbítják a háborút, végül pedig értekezletet kellett volna tető alá hoznia Oroszország és Európa részvételével egy olyan új kollektív biztonsági rendszer kidolgozása céljából, amely minden fél érdekeit tiszteletben tartja. Az Európai Unió ehelyett csatlakozott az Atlanti-óceán túlpartján autoriter módon elrendelt szankciókhoz, holott ezek ellentmondanak az európaiak ipari és energetikai érdekeinek, olyannyira, hogy ők lettek a szankciók első áldozatai. A népeket egyszer sem kérdezték meg a szankciók helyességéről, a szankciók árát viszont ők fogják megfizetni. Nyugat-Európa fogvacogtató télre készül, megkezdődtek a gyárbezárások, miközben az infláció egyre duzzad, amíg csak meg nem indul a recesszió. A szankciók kapcsán Orbán Viktor úgy fogalmazott, hogy „az európai gazdaság tüdőn lőtte magát”. Pontosan ez történt. És az ár javát még csak ezután kell megfizetnünk.

Köszönöm a figyelmet!

A szöveg a XXI. Század Intézet Eötvös József előadások programsorozat keretében hangzott el 2022. október 25-én, Budapesten.