„A mi időnk a születésnek és egy új korszakra való átmenetnek ideje.”
Hegel

Rögtön a 2020-as évek legelején világossá vált, hogy a korábban katonai, gazdasági és kulturális értelemben is egyeduralkodó liberális nemzetközi rend (Liberal International Order) neoliberális elvegyüttesként és a Föld térrendjeként egyaránt hanyatló fázisába lépett. A fennállását garantáló egypólusú világhatalom szerkezetének meggyengüléséről és széteséséről azóta meg is bizonyosodhattunk, és ezzel együtt eltéveszthetetlen jeleit tapasztaljuk a világ történelmi fordulópontjának. A világtörténelem jelenlegi, időben elnyúló és területileg átfogó fordulatát leginkább a nemzetközi berendezkedés megváltozásában érhetjük tetten, ami nemcsak a hatalomelosztás szerkezetében, hanem annak elvei közepette is végbemegy. Röviden ezt nevezzük világrendszerváltásnak, amely egyszerre jelenti a világrendszer megváltozását és a világ rendszerváltását.

SZÁZADOK VILÁGRENDJE

Egy kiforrott világrend nem más, mint a Föld térrendjének egymással összhangban álló anyagi (gazdasági, geopolitikai) és szellemi (ideológiai, kulturális) megvalósulása. A nemzetközi berendezkedés szabályrendszere és a korszellem uralkodó eszméje egymást feltételezik; ezek mentén megy végbe a világtörténelem adott szakasza. Ilyen anyagi-szellemi keretek között zajlott le a modern kor végén a Föld egészének birtokbavétele és a nemzetközi hatalom elosztása. Ennek megfelelően a nagyhatalmi politika elmúlt kétszáz évét két részre oszthatjuk: a napóleoni háborúkat lezáró 1815-ös bécsi kongresszustól az I. világháború 1914-es kitöréséig tartott az első száz év, a Párizs környéki békediktátumok 1919–23 közötti aláírásától a hidegháború végét jelző 1989–91-es átmeneten keresztül egészen a közelmúltig pedig a második.

Az első század az európai tőkefelhalmozás és gazdasági-geopolitikai eszközei (kapitalizmus, gyarmatosítás, szabadkereskedelem, tengerhajózás) mentén teljesedett ki, melynek során az évszázadok óta versengő, gyarmattartó nyugat-európai nagyhatalmak közül végül Nagy-Britannia tett szert elsőbbségre, mégpedig több kontinensre való földrajzi-jogi kiterjedése és a világtengereken gyakorolt katonai-kereskedelmi hegemóniája révén. Az európai nagyhatalmak, beleértve az orosz és az ottomán birodalmat is, valamint az amerikaiak és a japánok 1875 és 1914 között fejezték be a Föld felosztását, szárazföldi területeinek 85 százalékát tartva ellenőrzésük alatt. A globális folyamat végeztével tengerentúli területhányad tekintetében Nagy-Britannia járt az élen, Franciaország követte és öles léptekkel csatlakozott hozzájuk az Egyesült Államok. Az I. világháború kitörésekor a világ összes gyarmati területének háromnegyedét e három nagyhatalom birtokolta, így voltaképpen miattuk bővült az európai belügynek indult lokális konfliktus világháborúvá.

A második száz év hajnalhasadásának 1917 tekinthető, amikor az évek óta testvérháborúban álló, meggyengült, eladósodott és kiszolgáltatott Európa nyugati és keleti peremén egyszerre emelkedett föl a wilsoni USA és a lenini Szovjet-Oroszország. A két szuperhatalom, melyek versengése majdan a 20. század egész második felét meghatározza, nem csak földrajzilag volt Európán kívüli, de történetfilozófiai értelemben is, hiszen mindkettő olyan kontinensméretű forradalmi köztársaság volt, amely már nevében is univerzalisztikus célt megfogalmazó uniónak mondta magát: Amerikai Egyesült Államok és Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége. A második század kezdetének legfontosabb világpolitikai eseménye kétségtelenül a világtengerek fölötti befolyásról szóló 1922-es washingtoni szerződés megkötése volt, amelyben Nagy-Britannia átadta az uralmat az Egyesült Államoknak.

A 20. század első harmadában fölemelkedő két egyetemes misszió a hidegháborúban (1945–1991) mérte össze erejét, melynek során Molnár Tamással könyvének címével szólva, „Európa zárójelbe” került, hiszen az Európában megszülető nemzetközi jog érvényét vesztette, a kontinenst az Európán kívüli nagyhatalmak felosztották egymás között, majd kétpólusú világrendjükből végül az Egyesült Államok került ki győztesen. Versenytársa és partnere, a Szovjetunió széthullása után mintegy negyedszázadon (1991–2016) keresztül tartott az Egyesült Államok globális kísérlete, hogy fortéllyal és fegyverrel megteremtse a Pax Americanát, vagyis beteljesítése az „amerikai évszázadot”, pontosabban amerikaivá tegye a századot. A projekt teoretikusai ekkoriban úgy fogalmaztak, hogy felvirradt az „unipoláris pillanat” (Charles Krauthammer), amikoris „jótékony globális hegemóniát” (William Kristol–Robert Kagan) lehet érvényesíteni az egész földkerekségen.

Amikor az elnöki adminisztrációkon átívelő „terrorellenes háború” megtorpanni látszott, Kína világgazdasági súlypontemelkedése látványossá kezdett válni, az „amerikai álom” pedig már odahaza is elvesztette varázsát, akkor egyszeriben kiderült, hogy az USA az egypólusú világrend hatalmi szerkezetét nem tudja fenntartani, de Világszellem-kormányzó képessége is odalett. A 2010-es évek középső harmadáról van szó, amikor ráadásul egyszerre következett be, hogy Coolidge óta először választottak izolacionalista elnököt Donald Trump személyében, aki ciklusa alatt valóban egyetlen háborút sem indított, és Nagy-Britannia úgy döntött, hogy elhagyja az Európai Uniót. Ez utóbbi esztendő, vagyis 2016 volt a második század alkonyának nyitánya, hiszen angolszász alapítói országai eltántorodtak az éppen általuk létrehozott globális-neoliberális világrendtől.

Bár azóta a régi rend védelmezői – az uniós bürokrácia, az intervencionalista Biden-adminisztráció, a globális pénzügyi elit és intézményei – offenzívában vannak a világszerte és helyi szinte egyaránt jelentkező új erők ellen, ezúttal már nagyobb fordulat érlelődik annál, mintsem hogy visszaállítással vagy éppen előremeneküléssel feltartóztatnák.

A 21. SZÁZAD NOMOSZA

Carl Schmitt 1950-ben írta meg híres művét, amellyel elbúcsúztatta az európai rendet, címe így hangzott: A Föld nomosza a Jus Publicum Europaeum nemzetközi jogában. A bonyolult cím az éppen beálló hidegháborús frontok világrendátalakító hatására reagált s azt jelentette, hogy a bolygó korábbi térrendje, amely az európai államok vesztfáliai konszenzusán nyugodott, egyszer s mindenkorra véget ért. Ez utóbbit jelentette a latin kifejezés (Jus Publicum Europaeum), míg a címadó ógörög fogalom (nomosz) szó szerint a „törvények szellemét” jelenti, ami jóval több szabályrendszernél, inkább a „törvény rendjét” kell értenünk alatta.

Minden világrendnek megvan a maga nomosza, egy-egy világrend éppen a rá jellemző nomosz miatt az, ami. A sorrendben a harmadik század világrendje, közelebbről a 21. század nomosza nem más, mint a Föld területe fölötti ellenőrzés új elve, annak korszerű szabályzása és aktuális megvalósulása. Az új világrend szükségképpen egy új világ rendje: korunkban a korábban jellemző világhegemónia és annak világpolitikai koncepciója véget ér s átadja helyét a Föld új nomoszának. Hogy mi volt a korábbi uralkodó eszme és ebből milyen rendszer született, azt John Mearsheimer legújabb, A nagy téveszme című könyvének magyar kiadásához írott előszavában világosan meghatározza. Mint írja, ez volt a sokáig domináns liberális hegemónia, amely a bel- és a külpolitikában egyaránt megkérdőjelezhetetlen maradt, „és a következőket igényelte: a liberális demokrácia elterjesztése a világban, a gazdasági kölcsönös függőség előmozdítása és egyre több ország szoros integrálása a nemzetközi intézményekbe”. Röviden tehát úgy jellemezhetjük a kétpólusú berendezkedést követő unipoláris világrendet, hogy az amerikai univerzalizmus a globalizáció mentén akart planetáris méretekben érvényesülni, ennek volt eszköze a liberális demokrácia, a szabadkereskedelem és a nemzetközi szervezetek fennhatóságának kiterjesztése.

Másfél évtizede egy ezzel ellentétes folyamatot – deglobalizációt és posztliberalizmust – tapasztalunk, amely úgy a liberális eszméket, mint azok politikai-gazdasági kereteit lebontja; egyfelől a civilizációk és a hozzájuk tartozó kultúrák elkülönülését, valamint a tér ismételt tagolását és a globális hatalom regionális újraelosztását eredményezve. Ennek megfelelően körvonalazódnak a gazdaságföldrajzi és katonapolitikai nagyterek, a regionális együttműködések és az adott nemzetek sajátosságainak megfelelő szuverén demokráciák.

Ahhoz, hogy a világban politika lehessen, egymástól elkülönülő szereplőkre van szükség – ismerte fel Carl Schmitt, aki az 1932-ben letisztázott A politikai fogalmában egyenesen úgy fogalmazott, hogy „a politikai fogalmi ismérvéből az államok világának pluralizmusa következik”. A folyamatban lévő átalakulás most ott tart, hogy az egypólusú világrend megingott és a különböző szereplők koalíciója által formált ellenpólus körvonalazódik, egyelőre „aszimmetrikus bipolaritás” (Andrej Kortunov) gyanánt.

A többpólusú világhoz elengedhetetlen önálló nagyhatalmak több erőszinten is képviseltetik magukat. A világ legnagyobb területű és a világ legnépesebb országa, vagyis az Oroszországi Föderáció és a Kínai Népköztársaság nyíltan az amerikai hegemónia kihívójaként viselkedik, a Global Firepower-index alapján szorosan az Egyesült Államok után következnek katonailag, Kína pedig gazdasága méretét tekintve is. Kettejük közül Oroszország regionális nagyhatalom, Kína viszont globális szereplő, sőt szuperhatalom, amely demográfiailag, iparilag, hozzáadott érték tekintetében és a hitelkihelyezést tekintve is egyre komolyabb versenytárs, amint arról projektjeinek kiterjedése is árulkodik (Ázsiai Infrastrukturális Befektetési Bank, Globális Fejlesztési Kezdeményezés, Övezet és Út [BRI]). A nagyobb regionális hatalmak között feltétlenül számításba kell venni Indiát, amely Dél-Ázsia domináns állama, ami a térség gazdasági termelésének 80 százalékát adja és lakosságszáma öt éven belül megelőzheti Kínáét. A regionális középhatalmak szintjén szintén több szereplő akad, úgy Dél-Amerikában (Brazília), mint a Közel-Keleten (Irán, Szaúd-Arábia) és Elő-Ázsiában (Törökország).

A kihívó hatalmak összekapcsolódására több példát is találunk, kezdve az ukrajnai háború kitörése előtt három héttel formalizált orosz–kínai partnerséggel, melynek alapító dokumentumában olyasmiket olvashatunk, minthogy „napjainkban a világ jelentős változásokon megy keresztül, olyan folyamatok tanúi vagyunk, mint a multipolaritás, a kulturális sokszínűség, valamint a globális kormányzási architektúra és a világrend átalakulása”, hiszen „a hatalom újraelosztására irányuló tendencia alakult ki a világban”, ugyanakkor „egyes szereplők, akik a globális arénában kisebbséget képviselnek, a nemzetközi problémák megoldásában továbbra is az egyoldalú megközelítés és az erőpolitika alkalmazása mellett állnak, sőt beavatkoznak más országok belügyeibe”. Ezzel szemben a közös nyilatkozat leszögezi, hogy „a politikai-társadalmi berendezkedéstől, történelemtől, hagyományoktól és kulturális sajátosságoktól függően minden népnek joga van megválasztani a demokrácia megvalósításának azt a formáját, amely megfelel az adott ország sajátosságának”.

A multipolaritás irányába mutat a BRICS-országok (Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-Afrika) társulása is, amely a Föld szárazföldi területének 26,7 és lakosságának 41 és fél százalékát tömöríti, a világ GDP-jének pedig 26,5 százalékát adja, nemrégiben bejelentette csatlakozási szándékát három kontinens féltucatnyi állama (Algéria, Argentína, Egyiptom, Indonézia, Irán, Szaúd-Arábia, Törökország). Míg a BRICS globális partnerséget jelent, addig számos olyan együttműködési fórum erősödött meg a legutóbbi időkben, amelyek kifejezetten regionális alapon szerveződnek. Ezek már a nagyterek kialakulását prognosztizálják, márpedig a nagyterek a többpólusú berendezkedés geopolitikai talapzatát jelentik.

A nagyterek gazdasági jelentőségét az I. világháború után kezdték értékelni, amikor a háború s még inkább annak – a jelenkorhoz megdöbbentően hasonló – utóhatásai (blokádok, gazdasági háborúk, határok lezárása, szankciók, védővámok) kikezdték az 1914 előtt prosperáló nemzetközi kereskedelmet és az egyes államokat gazdasági önellátásra kényszerítették. Ennek nyomán alakult ki a gondolat, hogy a modern ipari államokat integrált termelési, kereskedelmi és fogyasztási terekbe kell szervezni, amit nagytérgazdaságnak neveztek el. Carl Schmitt ennek geopolitikai változatán gondolkodva adta közre könyvét a II. világháború küszöbén, A nagytérrend nemzetközi joga a téridegen hatalmak intervenciótilalmával cím alatt. A könyv üzenete világos volt: egy olyan nemzetközi berendezkedés, amely a nemzetállamok együttműködésén alapuló gazdasági-politikai nagyterek sokaságából áll, amik kizárják az egymás területén való külső beavatkozás lehetőségét. A nagytérrend-koncepciót egy évtizeddel később is megerősítette, amikor azt írta, hogy „a nagyterek pluralitása” választási lehetőséget jelent a hidegháborús bipolaritással szemben, mégpedig annak távoli reményében, hogy „a dualista-kétpólusú világrendszer helyébe egy pluralista-többpólusú lép”.

A 21. század elmúlt évtizedeinek folyamatai, úgymint az amerikai unipolarizáció kudarca, a nemzetközi szervezeteket övező általános bizalmatlanság, a kínai–amerikai gazdasági háború, a koronavírus-járvány világkereskedelemre gyakorolt negatív hatása, majd pedig az orosz–ukrán háború következményei (globális fórumokból való kizárás, szankciók) mind-mind fokozták a deglobalizációt, ugyanakkor integrációt is kiváltottak, mégpedig a földrajzilag-gazdaságilag és történelmileg-kulturálisan együvétartozó, következésképpen területileg szerveződő országcsoportok között. Erre már most is számos példa akad.

Itt van rögtön ismét Kína, amelynek nagytér-dominanciája egészen látványos, hiszen már most az ázsiai GDP közel felét adja, az ázsiai kezdeményezésekben (Regionális Átfogó Gazdasági Partnerség, Sanghaji Együttműködés Szervezete) vezető szerepet játszik, három kontinensre kiterjedő Övezet és Út kezdeményezését kelet-ázsiai súlypontúvá tette, mely térséget gazdasági és katonai eszközökkel dominál is. Az intervenciótilalom jegyében Hszi Csin-ping már 2014-ben javasolta egy olyan új ázsiai–csendes-óceáni biztonságpolitikai doktrína létrehozását, amely „a regionális ügyek megoldását a régió államainak konzultációjának elve mentén gyakorolja”. A Sanghaji Együttműködés önmagában reprezentálja az eurázsiai nagyteret, hiszen Oroszország és Kína mellett a közép-ázsiai országokat tömöríti, s ilyenformán a Föld szárazföldi területeinek 23 százalékát, lakossága több mint 41 százalékát és a világ GDP-jének negyedét adja, nyolc tagjának fele atomhatalom, közülük kettő az ENSZ BT állandó tagja. Az idézett orosz–kínai közös nyilatkozatban pedig az áll, hogy „az igazságos többpólusú világrend” érdekében aktivizálni kell az ázsiai–csendes-óceáni és az eurázsiai térségek közötti együttműködés fórumait (ASEAN, BRI, BRICS, Eurázsiai Gazdasági Unió, Sanghaji Együttműködés), mégpedig egyenesen az „Nagy Eurázsiai Partnerség” kialakítása érdekében.

Látványosan megmutatkozik az eurázsiai nagytérrend és az atlanti világrend összeütközése, amikor számba vesszük, hogy előbbi számos, több átfedéssel bíró, sőt immár egymással konvergáló fórumba szerveződik (ASEAN, Eurázsiai Gazdasági Unió, Sanghaji Együttműködés), utóbbi pedig a korábban jellemző hegemón nemzetközi berendezkedés kereteit integrálja (Európai Unió, NATO), amelyhez az Egyesült Államok regionális partnereit tömörítő új biztonságpolitikai alrendszerek társulnak (AUKUS, Quad).

Éppen az okozza napjainkban Magyarország geopolitikai gondját, hogy a felszámolódó transzatlanti globális hegemónia integrációihoz (EU–NATO) tartozik, de energiahordozó és infrastruktúra-fejlesztés tekintetében a felemelkedő eurázsiai nagytér orosz, illetve kínai pólusaival éri meg együttműködnie, ráadásul társadalomszervezési elveit sem a Nyugaton uralkodó progresszív-liberális, hanem inkább a Keleten jellemző közösségelvű megoldás jellemzi. A kialakult helyzet akár a hidegháború bipoláris berendezkedéséhez hasonló kétpólusú rendszert és annak kényszerű döntését is maga után vonhatna, ha nem volnának már most is olyan középhatalmak, amelyek a maguk térségében dominánsak, éppenséggel mindkét irányban rendelkezvén szabad vegyértékekkel (India, Törökország), hogy az eurázsiai–angolszász versenyen kívüli „el nem kötelezetteket” már szóba se hozzuk (Afrika, Dél-Amerika). A világ rendje egyébként is a változatos különbözőség, a rend világa pedig ezek egymásmellettisége.

ÚJ ÉG, ÚJ FÖLD

A többpólusú nemzetközi rend a Föld több civilizációjából, az azokhoz tartozó számtalan népből-nemzetből, valamint az ezeket integráló nagyterekből jöhet létre, melyek kölcsönös függéséből és előnyös együttműködéséből állhat elő az erők olyan egyensúlya, ami nem ad egyik pólusnak sem hegemón szerepet, hanem – tiltva a külső beavatkozást – kooperációra bírja őket. Ebben az új világrendben a területi elv a meghatározó, ami a nagyterek formájában érvényesül. Ezek olyan nagyobb regionális földrajzi és történelmi integrációs keretek, amelyen belül az egy civilizációhoz tartozó szuverén államok gazdasági, katonai és kulturális együttműködése kölcsönös előnyök alapján valósul meg. Ez egy valóságos világrend, hiszen a sokféleség elvi alapja és gyakorlati megvalósulása egybeesik.

A harmadik század tehát az előző két század gondolati alapját és intézményi fölépítményét mintegy megszüntetve megőrzi, ami azt jelenti, hogy az első század mindenestül európai világrendje és az azt leváltó, Európa utáni nagyhatalmak által kialakított világrend egyaránt a múlté lesz, de nincs visszatérés a megelőző formához, hanem valami új keletkezik. Röviden szólva, a tézis után antitézis, majd szintézis következik: az európai és a poszteurópai század után jön egy egyetemes század, amely a nemzetállamok és a belőlük képződő világbirodalmak helyett nagytereket eredményez, amely ötvözi a nemzetállami érdeket a civilizációs értékekkel.

Carl Schmitt 1955-ben távlatosan úgy vélte, hogy a hidegháború kétpólusú világrendje vagy azt eredményezi, hogy valamelyik fél győz és saját zászlaja alatt megvalósítja a világállamot, vagy egyikük elsőbbségének átmeneti időszaka után kialakul egy új egyensúly „több független nagytér között, amelyek külsőleg különböznek egymástól, de belül homogének”. A Földet uralmuk alá hajtó európai gyarmatbirodalmak letűnte után a szovjet és az amerikai szuperhatalmak bipoláris rendje következett, aztán fele annyi ideig az USA unipoláris kísérlete. A 21. század szintézise mindezekkel szemben a Föld öt kontinensének államait civilizációs alapon integráló nagyterek sokpólusú világrendjét ígéri. A világrendszerváltásból születő század kulcsszavai ezért a civilizációk és a népek sokfélesége, az államok szuverenitása és a nagyterek együttműködése lesz.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Alain de Benoist: Carl Schmitt Today: Terrorism, ’Just’ War, and the State of Emergency [2007] Arktos, London, 2013.

Guillaume Faye–Perre Freson–Robert Steuckers: Lessico del rivoluzionario idee fondamentali [1985] szerk. Andrea Scarabelli, Ritter, Milano, 2022.

Ferdinand Fried: Autarkie. Diederichs, Jena, 1932.

Georg Wilhelm Friedrich Hegel: A szellem fenomenológiája [1807] ford. Szemere Samu, Akadémiai, Bp. 1979.

Dimitrios Kisoudis: Europa – der ungewollte Großraum. Sezession, 110. 2022/október

John J. Mearsheimer: A nagy téveszme. Liberális álmok és nemzetközi realitások. ford. Szalay Péter, Századvég, Bp. 2022.

Molnár Tamás: Amerikanológia – Győzhet-e a planetáris modell? ford. S. Király Béla, Magyar Művészeti Akadémia, bp. 2022.

Molnár Tamás: Európa zárójelben. ford. Betlen János–S. Király Béla, szerk. Békés Márton, Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány, Bp. 2022.

Chantal Mouffe: Schmitt’s Vision of a Multipolar World Order. The South Atlantic Quarterly, 2005/tavasz

Carl Schmitt: A politikai fogalma [1927/32] = Uő: A politikai fogalma. Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok. ford., szerk. Cs. Kiss Lajos, Osiris–Pallas Stúdió–Attraktor, Bp. 2002.

Carl Schmitt: Die Einheit der Welt. Merkur, 1952/január, 1–11. (közli még: Staat, Großraum, Nomos – Arbeiten aus den Jahren 1916–1969. szerk. Günther Maschke, Duncker & Humblot, Berlin, 1995.)

Carl Schmitt: Die Ordnung der Welt nach dem zweiten Weltkrieg [1962] = Staat, Großraum, Nomos. i.m.

Carl Schmitt: Großraum gegen Universalismus [1939] = Uő: Staat, Großraum, Nomos. i.m.

Carl Schmitt: L’unità del mondo. Sulla globalizzazione e altri scritti. Pgreco, Molnia, 2013.

Carl Schmitt: The Nomos of the Earth in the International Law of the Jus Publicum Europaeum [1950] ford. G. L. Ulmen, Telos Press, New York, 2003.

Carl Schmitt: Völkerrechtliche Großraumordnung und Interventionsverbot für raumfremde Mächte [1939/41] Duncker & Humblot, Berlin, 2009.

G. L. Ulmen: American Imperialism and International Law. Carl Schmitt on the US in World Affairs. Telos, 72. 1987/nyár

Az írás rövidített, aktualizált és szerkesztett változata a szerző A világrendszerváltás című tanulmányának, amely a Kommentár folyóirat 2022/4. számában jelent meg.