Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

Nagy Bálint halálára

Bálint – mint azt mindenki tudja – a szamizdat Beszélő és a Szegényeket Támogató Alap alapítója volt, építész, bútortervező, ács, mikor mi.

Elsősorban pedig embermentő és közösségteremtő.

1985-ben volt talán a faház bontóbulija a Rézsű utcában – Adyligeten laktak egy gyönyörű kertben, egy rozzant, apró faházban Erőss Katával, Sára lányukkal, jó néhány macskával, a Bálintra alkatilag nagyon hasonlító Oszi nevű újfundlandival, egy vakarcs jellegű keverékkel, aki egyszer elloptam apám cipőjét, s még mindazokkal, akik épp ott húzódtak meg.

Kellett a hely Kata fazekasműhelyének is, s mindenkinek, akit majd Bálint befogad. Mert Bálintnál éppúgy otthonra lelt a már reggel részeg Csorba Pista (aki egyszer elkészített egy húsvétra a gyermekek örömére hozott nyulat), mint apám, vagy akár én is és még sokan mások.

Az új házban volt egy falak közé képzett rés úgy tervezve, hogy a Stolichnaya vodkásüvegek, ha kiürülnek, résmentesen odakerülhessenek, szépen süt majd rajtuk a nap – mondta Bálint.

Néhány üveg minden nap elfogyott a belsőépítészeti munka befejezése érdekében.

Ott voltak a szakácsversenyek – Sáska Géza, Buda Géza, Papa, Sulyok Miklós – a felsoroltak közül csak Sulyok Miklós és Sáska tudott főzni, de a szakácsversenyek feledhetetlenek voltak, Bence Gyuri zsűrielnökként írt zseniális értékkelést. Ma is őrzöm valahol.

Abban a kertben csókolóztam először.

Aztán volt, hogy Bálint a Levél utcában lakott és grandiózus terveket szőtt, aztán volt, hogy a Hajós utcában egy pincében szövődtek tovább a tervek: „szeretném, ha a rajzasztalhoz szögeznének” – valami ilyesmit mondott Papának, közben születtek további gyermekek, hét összesen. Bálint a legjobb apa volt, s hatalmas legóvárost építettek, más valahogy nem nagyon készült el, nem igaz persze, olykor Amerikában egy faház (amiben kizárólag fából volt illesztve minden), Franciaországban emlékhely, néhány tetőtér, egy-két lakóház, számos díszlet.

Bálint kivételesen jó ember volt, apám rengeteget köszönhet neki, ahogy én is.

Miként nagy filozófusok is meghalnak olykor írott életmű nélkül, mégis tudjuk, hogy azok voltak, Bálint lelke se a megépült házaival lesz bekötve az élők kötelékébe.

Hanem azzal, hogy mindig mindenkinek segített a maga csendes módján, munkát, fekhelyet, italt, vigaszt adott, kinek mi kellett.

A nagyközönség is megismerhette ezt: a Katona József Színházzal szembeni Fuga valódi közösségteremtő hely lett, számos rendkívül fontos kiállítás, műhelybeszélgetés, közös emlékezés centruma.

Mert Bálint számon tartotta a szeretteit, ahogy számon tartott mindenkit, aki szerinte értéket teremtett. Ebben az online világban, ahol már elképzelhetetlenek azok a házibulik, amelyekben gyerekkoromban álmosan néztem a felnőtteket, ahol bárki benyithatott többek között Bálinthoz (elhaladva a ház előtt álló rendőrautó mellett), visszaadta a találkozások, közös beszélgetések örömét. A rendszerváltoztatás után (néhány vicces kitérőtől eltekintve) távol tartotta magátt a politikától, csinálják a profik – gondolta Papámhoz hasonlóan.

Talán ezért is alakult úgy, hogy őt szinte senki nem tartotta számon, amikor bajban volt, azok legalább semmiképp sem, akik segíteni tudtak volna, arról a közösségről, amiben felnőttem – minden értéke mellett – rengeteget elmond, ahogy cselekvő segítség nélkül nézték végig azoknak a szenvedéseit, akiket nem tudtak már beilleszteni színesnek képzelt, de valójában csak az általuk felfestett színsávokon létező térbe.

A cserbenhagyás, a gondatlan veszélyeztetés – együttérző pillantások mellett – hatalmi rutin volt, ha valaki szóvá tette azt csendesen vagy hangosan meggyűlölték, a közösségi ritmus aktuális nyomása szerint. Hogyne lettek volna kivételek! Ám amikor bajban volt Nagy Bálint – hogy most másokról most ne essék említés –, valahogy mégsem tett senki semmit.

Bálint tavaly Kossuth-díjat kapott, nem is tudja, nem is tudhatja, akinek megszokott az odafigyelés, odahajlás, elismerés, hogy milyen jól eshet annak, aki mindig csak ad, de rendre cserbenhagyják. Miképp azt sem értheti senki, akinek az ordó, a méltatás megszokott, hogy milyen képtelen és aljas dolog volt néhány most gyászolótól, hogy Bálint füle mögött (de azért úgy, hogy meghallja) szemére vetették, hogy elfogadta a díjat (a másik út az lett volna, meggondolják, miért nem adtak, amikor adhattak volna. Utálkozni persze kényelmesebb).

Bálint kivételesen jó ember volt, apám rengeteget köszönhet neki, ahogy én is.

S még végtelenül sokan.

Ha most élne Bálint, tudná, miképp kell természetes módon, belső kötelességből megtartani őt közös emlékezetünknek.