Az emberre hirtelen, magas lázzal rátörő influenza már az ókortól időről-időre megjelent. A megbetegedések leírásaival a klasszikus orvosi irodalomban is találkozunk, a betegség neve többféle változatban szerepel (febris, epidemica, grippe, nátha stb.). Az első tömeges megbetegedést okozó nátha-járvány a 12. században, a keresztes háborúk idején söpört végig Európán, 1510-ben Málta szigetéről, 1557-ben Ázsiából érkezett Európába. 1580-ban Ázsia nagy részén és Afrikában, 1647-ben Angliában és Hollandiában, 1688-ban Franciaországban és a német területeken okozott tömeges megbetegedéseket. A 18. században Oroszország és Itália volt egy-egy nagyobb járvány kiindulópontja. A magyarországi járványok történetét feldolgozó munkák is több nagy influenzajárványról emlékeznek meg: 1575-ben és 1580-ban országos méretet öltött, 1675-ben Pozsonyból indult el és a környező régióra is elterjedt, 1788-ban Erdélyt sújtotta. A 19. század folyamán elsődlegesen az amerikai kontinensek jelentkezett a betegség, viszont az 1889-1890-es járvány már a Föld szinte valamennyi régióját elérte, így Magyarországot sem kímélte. Azt viszont hozzá kell fűzni, hogy ezen járvány halálos áldozatainak száma meg sem közelítette az egyéb fertőző betegségben elhunytakét. 1898 és 1918 között mintegy nyolc esetben figyeltek meg tömeges influenzás megbetegedéseket a magyar fővárosban, az utolsót 1918 tavaszán.

Az 1918–19-es spanyolnátha-járvány azonban minden eddigi pandémiát túlszárnyalt a betegség súlyosságát, a megbetegedettek és az áldozatok számát illetően egyaránt. Meglehetősen nehéz a járvány terjedésének menetét, a betegség földrajzi kiindulópontját, az áldozatok valós számát meghatározni, mivel a korabeli híradások is pontatlanok, ellentmondásosak. Már a kór elnevezése is félreértésekre ad okot, hiszen nem Spanyolországban jelentkezett először a betegség, csupán itt adtak először hírt a gyors és vészes terjedésről. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a Távol-Keletről amerikai katonák hurcolták be hazájukba a kórt, majd a katonai támaszpontokból sugárzott szét a járvány. Egy másik elmélet szerint a Sing-Sing börtönben voltak az első megbetegedések és onnan terjedt át Európára. Az európai kontinensre Franciaországon keresztül érkezett, onnan előbb Észak-Olaszországba húzódott, majd elérte Svájcot és Németországot. Ami bizonyos, hogy nem volt olyan földrész, akár a legkisebb, legtávolibb régió, ahonnan ne jelentettek volna megbetegedéseket. Több beszámoló egyértelműen a katonaságot tette felelőssé a járvány terjedéséért. Az amerikai kontinensen – az egyik feltételezett kiindulóponton – a vezető katonaorvosi szervek ugyan megtették a legszükségesebb intézkedéseket a hajóutakkal való terjedés megakadályozására, de eredménytelenül. Kikötés előtt minden hajónak be kellett volna tartania a kötelező karantén idő leteltét, de a háborús eseményekre hivatkozva a katonai vezetés ezt nem tartotta be.

A földrészeken körbeszáguldó járvány egy éven belül három hullámban érte el a lakosságot, 1918 tavaszán, majd őszén, végül sok helyen 1919-ben is fellépett. 1918 tavaszán nem volt kirívó a mortalitás, ezzel szemben az 1918 őszi, illetve az 1919-es hullám sok halálos áldozattal járt. A szórványos adatok szerint az első hullámban megbetegedettek viszonylagos védelmet élveztek a második hullám idején.

A helyzet súlyosságát nyilvánvalóan fokozta, hogy nem sikerült pontosan azonosítani a kórokozót (a vírusok létezéséről ekkor még nem tudtak). Az azonban kétségtelenné vált, hogy a kórokozók – bármi legyen is az – a levegőben terjednek, különösen a zárt helyiségekben. A betegség tünetei nem sokban különböztek egy mai influenzáétól: hirtelen fellépő láz, elesettség, esetleg végtagfájdalmak. Szerencsés esetben három-négy nap múlva lement a láz és a beteg meggyógyult. Legtöbbször azonban szövődmény lépett fel, egyre magasabb lázzal hurutos tüdőgyulladás, vagy mellhártyagyulladás alakult ki. Nehezítette a diagnózis meghatározását, hogy ezek a tünetek nagy hasonlóságot mutattak a kiütéses tífuszban szenvedőknél észlelt tüdőgyulladással. Előfordultak súlyos enterális tünetekkel járó esetek is. A beszámolók szerint a megfelelő gyógyszer hiányában ezek a betegek igen nagy kínok között haltak meg, vagyis nem a spanyol-nátha, hanem a szövődmények okozták a halálukat.

A megbetegedési és halálozási ráta szerint a statisztikai görbe „U” alakot mutat, vagyis a legfogékonyabbak a gyermekek és az idősek voltak, a halálozás száma is ebben a körben volt a legmagasabb. Feltételezték, hogy a közép-korosztály az 1889-1890-es nagykiterjedésű járvány során immunitást szerzett, ezért, ha ismételten fertőződtek is, enyhébb lefolyású volt a betegség. Mivel az ismeretlen kórokozó a levegőben terjedt, ezért a megelőzés szinte egyetlen, rég bevált módja a betegek elkülönítése, ezért a hétköznapi élet, a társas érintkezés minden területén erre irányultak az óvó rendszabályok (gyülekezési tilalom, iskolák, szórakozó helyek bezárása, a tömegközlekedési eszközök utaslétszámának szabályozása, szájmaszk, kesztyű kötelező használata, nyilvános telefonok és egyéb, sokak által használt tárgyak fertőtlenítésének elrendelése). A háború szenvedéseitől testileg-lelkileg amúgy is megviselt lakosság szinte ösztönösen tiltakozott az újabb korlátozások ellen, a közhangulatot rontotta a rendelkezésekkel szembeni gyanakvás, bizalmatlanság. Ez a tömegpszichózis nem ismeretlen a korábbi veszedelmes járványok – pestis, kolera – történetében sem. A hatóságok éppen ezt vették figyelembe, amikor igyekeztek a tragikus statisztikai adatokat valamelyest „szépíteni”, illetőleg a lakosságot nem a legszigorúbb módon korlátozni a mindennapi életvitelében. A tömegközlekedési eszközökön előírt rendszabályok ellenállásba ütköztek, a konfliktusokat – és a fertőződés lehetőségét – tovább fokozta, hogy az élelmiszer és egyéb közszükségleti cikk beszerzéséért órákig álltak sorban. A hatóságoknak mérlegelni kellett a rendszabályok szigorítását, vagy az esetleges engedményeket. A gyakorlat azt bizonyította, hogy amikor átmenetileg lazítottak a szigoron, megnyitották a templomokat, iskolákat, kávéházakat, a járvány új erőre kapott. A helyzetet mindenütt súlyosbította a gyógyszerhiány, a leggyakoribb orvosságok pánikszerű felvásárlása, amellyel az amúgy is ellátási nehézségekkel küzdő gyógyszer-gyártók nem tudtak lépést tartani.

Budapesten az influenza veszedelmes változata 1918 nyarán jelent meg. Az első eseteket a Zita hadi-kórházban diagnosztizálták az olasz hadszíntérről ide szállított katonákon, hadifoglyokon. Az ide hurcolt betegség a pavilon összes ápoltját és személyzetét szinte órák alatt megfertőzte. A polgári lakosság körében július közepétől jelentkeztek a tömeges megbetegedések, majd néhány hétre enyhülni látszott a járvány. Ezt később azzal magyarázták, hogy aki tehette, vidékre menekült a betegség elől. Szeptember második felében azonban ismét robbanásszerűen emelkedett a betegek száma. A helyzet arra késztette Budapest Főváros Közegészségügyi Bizottságát, hogy komolyabb lépéseket tegyenek. Az 1918. szeptember 30-i ülés nyomán több intézkedést foganatosítottak. Némi szakmai vita után kimondták, hogy súlyos járvány-helyzettel kell a szakembereknek szembe nézni, mégpedig olyan betegség kapcsán, amely némiképp különbözik a korábbi, ismert kóroktól. A főváros két járványkórházát – a Szent László és a Szent Gellért kórházakat – felkészítették nagyobb mennyiségű beteg fogadására. Számos oktatási intézményt bezárattak, látogatási tilalmat rendeltek el a kórházakban, előírták a betegek elkülönítését. Októberben rendeletet adott ki a polgármester az influenza-betegek kötelező bejelentéséről, amely a tüdőgyulladásos megbetegedésekben elhunytak számára is vonatkozott, hiszen – mint korábba említettük - a halálesetek oka a szövődmény volt. Sokat vártak a statisztikai adatok elemzésétől, de hamarosan rá kellett döbbenni, hogy a rendszer nem az elképzelések szerint működött. A megnövekedett beteglétszám mellett ugyanis nem voltak képesek az adminisztráció pontos elkészítésére, így minden vonatkozásban csak becsült számadatokat tudtak értékelni, és hozzávetőleges képet lehetett alkotni a járvány egészének felépítéséről: megbetegedettek száma, életkora, neme, társadalmi hovatartozása stb. A bejelentettek többszöröse lehetett a betegek tényleges száma, hiszen sokukat nem látta orvos. Nem várt arányokat mutatott a női megbetegedések statisztikája, számuk jóval magasabb volt, mint a férfiaké (kb. 3:1). Bár a katonaság jelentősen érintett volt, a női megbetegedések számát azonban növelte, hogy a hátországi munkában még mindig nagymértékben leterheltek voltak, a közszükségleti cikkek és az élelmiszer hiánya miatt órákig tülekedtek a boltok előtt. A felsőbb társadalmi osztályhoz tartozó lányok-asszonyok a jótékonysági feladataik ellátása során éppen olyan helyeken töltöttek hosszú időt, ahol a leginkább fennállt a fertőződés lehetősége: a pályaudvarokon fogadták a hazatérő sebesült katonákat, adomány-csomagokat osztottak tömeg-rendezvényeken.

A két járványkórház hamarosan megtelt, ezért a katonai hatóságok engedélyével jelentős számú ágyat engedett át a Zita Kórház az influenzás betegek számára. A betegek mielőbbi kezelését akadályozta nem csupán a kevés férőhely, de a betegszállító eszközök hiánya is. A közegészségügyi rendelkezések betartásának ellenőrzésében fontos szerepet szántak az un. egészségőröknek: ők ellenőrizték a betegek bejelentését, a családtagok távoltartását a közösségektől (munkahelytől, iskolától), a fertőzött lakáson a figyelmeztető vörös cédula elhelyezését stb. A katonai szolgálatot teljesítő szakemberek helyett ideiglenesen alkalmazott, felületesen képzett egészségőrök tevékenysége azonban többször inkább káros, mint hasznos volt (ki-be járkáltak a fertőzött lakásokba, tovább vitték a fertőzést, nem ritkán egyéb járványos betegséget is terjesztettek).

A főváros vezetése és az egészségügyi hatóságok is osztották a lakosság azon véleményét, miszerint nem csak a betegség terjesztésében vétkes a katonaság, de a katonai vezetés sem teszi meg azokat a lépéseket, amelyekkel a helyzeten könnyítenének. Az elvárások között szerepelt a betegek szállításához szükséges járművek átengedése, a még mindig katonai szolgálatot teljesítő orvosok, gyógyszerészek, ápolók leszerelése. A hadügyminisztérium 150 orvos és 100 gyógyszerész szabadságolását ígérte a járvány idejére, de végül csak 55 orvost és 26 gyógyszerészt rendelt ki a katonai parancsnokság félnapos polgári szolgálatra. A sorra megbetegedő ápoló személyzet helyébe sem tudtak újakat állítani. A katonaság segítségét kérték a város alapvető tisztaságának biztosítására, illetve a nagy létszámú elhunyt mielőbbi eltemetéséhez. Ígértet kaptak, segítséget nem.

A Fővárosi Közgyűlés 1918 októberében – a járványhelyzet fokozódása miatt – járvány bizottsággá alakult át. A miniszterelnök felhatalmazta a polgármestert, hogy saját hatáskörében döntsön minden járvánnyal kapcsolatos kérdésben. Október közepén a Zita kórházat teljes egészében átengedték a polgári influenzás betegek ápolására. A betegek száma azonban az egyre szigorodó rendelkezések ellenére is emelkedett, amely elsősorban a nagyobb létszámú összejövetelek (a tanintézetek, szórakozóhelyek, sőt a templomi istentisztelet, tradicionális halotti búcsúztatás) tiltását, vagy korlátozását, illetve a tömegközlekedési eszközökön utazók létszámának szabályozását jelentette.

A főváros három járványkórháza – Szent László, Szent Gellért és a Zita kórház – nem volt elegendő. Kórházba – mint általában az szokás volt – az alsóbb társadalmi osztály tagjai kerültek, a tehetőseket otthonukban ápolták, következményként az egész családot, közvetlen környezetüket is megfertőzték, cselédségük korlátozás nélkül kijárt az emberek közé és hozta-vitte a fertőzést. Azon elgondolás, hogy szanatóriumokat alakítsanak át a nagyobb kényelemhez szokott, megkülönböztetett ápolást igénylő gazdagok számára, megmaradt az ötletek szintjén.

A köztörténeti, politikai események minden időben hatással voltak az ország egészségügyének alakulására. Ezért nem csodálkozhatunk, hogy az úgynevezett „őszirózsás forradalom” után hivatalba lépett új miniszterelnök, Károlyi Mihály október 31-én hatályon kívül helyezte a járvánnyal kapcsolatos rendelkezések jelentős részét. Döntését a lakosság megnyugtatásának és „szórakoztatásának” szándékával indokolta, ugyanis ismét megnyitotta a színházak, mozik, mulatók, kávéházak kapuit, megszűntette a vendéglők korai bezárására vonatkozó utasítást.

A statisztikai adatok ugyan a járvány átmeneti csökkenését, vagy legalábbis stagnálást mutatták, a háttér azonban lényegesen súlyosabb problémákkal volt terhes. Változatlanul megoldhatatlan feladatot jelentett a betegek szállítása, az orvosok és ápolók elégtelen létszáma. A bejelentett betegek száma valóban alacsonyabb volt, a halálozás azonban százalékosan növekedett. A Monarchia összeomlása után haza özönlő katonáknak és menekülteknek rótták fel, hogy a járvány néhány hét elteltével ismételten fellángolt, erőre kapott. A megbetegedések száma csak december közepétől kezdett csökkenni. Ebből arra a következtetésre jutottak, hogy lassú ütemben, március-április hónapokra várható a járvány elmúlása. Kissé cinikus véleményként hangzott el, hogy addig nem lesz vége a járványnak, amíg minden arra fogékony lakos át nem esik a fertőzésen. A tömegpropaganda is hangnemet változtatott és mindenekelőtt az egyéni higiénére és személyes óvintézkedésre helyezték a hangsúlyt. Tény, hogy a járvány Budapesten, 1919 elején – mondhatni váratlanul - véget ért.

A vidéki településekhez előbb érkezett el a fővárosban dühöngő járvány rémisztő híre, mint maga a betegség. A rendelkezések alapvetően hasonlatosak voltak a nagyvárosban alkalmazott rendszabályokhoz, azonban a helyi adottságokhoz, a település nagyságához igazodva. Volt olyan hely, ahol minden beteg számára biztosította a városi tisztiorvos az ingyenes ellátást, a gyógyszereket, nem csak az „igazolt” szegényeknek, mint ahogyan az a járványmentes időszakban volt.

A szakemberek tudományos feljegyzései, a szaklapokban megjelenő írások, a lakosság felvilágosítását szolgáló röplapok és kis terjedelmű kiadványok megszámlálhatatlan mennyisége látott napvilágot. A két vezető orvostudományi szakfolyóirat – a Gyógyászat és az Orvosi Hetilap – közleményeinek jelentős része a spanyol-influenzával kapcsolatos írásokkal volt tele. Leírták a betegség kórképét, a különféle változatú kórlefolyást, a szövődményeket. Összehasonlításokat végeztek a korábban már megismert hasonló betegségekkel, járványokkal, de mindez csak találgatásnak bizonyult, ha a morbiditás és letalitás számszerű adataira gondolunk.

A Gyógyászat 1918 évi 47. számában Bajor Dezső ezredorvos egy bizonyos „morbus sibiriensis-nek” nevezett járványos betegségről számolt be, amelyet az orosz fronton éltek át még a háború első évében. Bajor egy 1000 ágyas tábori kórház vezetésével volt megbízva. A 17.000 fős fogolytáborban hat hónap alatt 640 fő esett át ezen a betegségen, egyetlen halálozás történt. A betegség lefolyása hasonlatos volt a „spanyolhoz”, néhány napos igen magas láz, a szokásos kísérő tünetekkel, majd 4-5 nap múlva gyógyulás, rövid lábadozás. Akkor semmiféle szövődményre nem volt gyanú. Azonban néhány hét múlva többüknél vese-panaszokat (fehérjevizelés) észleltek, másoknál a köpettel Pfeiffer-féle bacilus távozott, vagyis a szövődmények néhány hét múlva jelentkeztek. A 640 betegből mintegy 210-et kellett vesebántalmakkal kórházba utalni, közülük 22-en haltak meg a bántalmak súlyosbodása következtében. A közeli (szibériai viszonylatban közeli: mintegy 100 km-re) tiszti táborban szintén észleltek hasonló megbetegedéseket, illetőleg a később kialakuló vese szövődményeket. Azt a tényt, hogy nem öltött nagyobb méreteket a járvány, Bajor Dezső azzal magyarázta, hogy a fogolytáborok szigorúan zárt közösséget alkottak, nem érintkeztek sem egymással, sem a környék lakosságával. A helyiek elmondása szerint ez a betegség nem volt ismeretlen, sokszor találkoztak vele az orvosok. A szerző végső következtetése az, hogy a morbus sibiriensis és a spanyol-influenza egyazon betegségcsoporthoz tartozik.

A Monarchia seregében történő megbetegedésekről is készültek feljegyzések, bár koránt sem olyan részletesek, mint az elvárható lett volna. Az influenzás megbetegedések számszerű regisztrálása nem kapott kellő hangsúlyt a harctéri sérülések és egyéb megbetegedések mellett. Már 1917-ben is jelentettek a különböző hadszintekről influenza-szerű megbetegedéseket, de az igazi nagy hullám – hasonlóan a polgári területhez – 1918-ban jelentkezett. A járvány-intézkedések a polgári és a honvédségi erők összefogását célozták a járvány megfékezése érdekében. A honvédség kórházi ágyak átengedésével, az egészségügyi személyzet (orvosok, gyógyszerészek) szabadságolásával, gyógyszer-segítséggel támogatta a hátországi ellátást.

A Jó egészség című népszerű orvosi és egészségügyi tanácsokat közlő folyóirat felvilágosító célú aprónyomtaványokat is megjelentetett a lakosság tájékoztatása érdekében. Ezek sorába tartozott a spanyol-influenza témában összeállított prospektus is. A közreadás célját így fogalmazták meg: „Nem akarjuk a laikus olvasót az influenza kezelésére kioktatni, hanem olyan irányelvekkel megismertetni, amelyet betegeik körül hasznosíthatnak. Főleg ott, ahol orvoshoz nehezen, vagy egyáltalán nem juthatnak, mert sajnos, hazánkban a rettenetes orvoshiányt a háborús viszonyok fokozták. Különben is talán jó hasznát veszik azok is, akiknek orvosuk van. Ezzel az orvosnak a betegség gyógyítása közben jó segítő társává válnak.” E néhány mondat azt az érzést kelti, mintha egy 18. századi egészségnevelő kiadvány ajánlását olvasnánk, és nem telt volna el közben közel két évszázad.

A korszak neves orvosai vállalkoztak a rövid lélegzetű, egyszerűen megfogalmazott tanácsok írásba foglalására. Kétly László A spanyol influenza című írása a legfontosabb tudnivalókat tartalmazza a betegség mibenlétéről. A betegséget szerinte – és hivatkozik több külhoni orvos azonos véleményére – a Pfeiffer–féle bacilus okozza. A nagyszámú megbetegedés okát a háborús évek alatt leromlott szervezeteknek tudja be, amelynek eredménye, hogy mindenki fogékonyabb a különféle betegségekre. Kételkedik abban, hogy egy korábban kiállt, hasonló betegség immunissá tesz az újabb fertőzéssel szemben. Speciális gyógyszert nem tud az influenza kezelésére, viszont a szövődményként fellépett pneumonia, vagy tüdőgyulladás a szokott módszerrel gyógyítható. „Ami a kezelést illeti, a magam és klinikám részéről főleg tüneti. […] A sokaktól dicsért aspirin-, illetve szalicil-készítményekkel szemben nemcsak a legnagyobb szkepticizmussal vallom, de […] a klinikán szerzett tapasztalás szerint is influenzás lázaknál csődöt mond. […] A betegség ellen előzetes óvóintézkedés nincs. Kerüljük a tömegeket, az utazást, a színházat és a mozit. […] Gyakori szájöblítés, mosakodás és fürdés ajánlatos.” Somogyi Béla a betegek ápolására vonatkozóan ad tanácsokat: hogyan enyhítsék a magas láz okozta rosszullétet (borogatás, langyos fürdő), a kísérő tünetként jelentkező fejfájást és a gastrointestinális panaszokat, a sok esetben előforduló orrvérzést. Preisich Kornél a megbetegedett gyermekek ápolásáról írt, különösen hasznos tanáccsal azonban ő sem tudott szolgálni. A különféle kísérő tünetre hívta fel a figyelmet, amelyek kellő gondosság hiányában szövődményhez vezethetnek: nyirokmirigy-duzzanat, torokfájás, hasmenés, fülfájás stb. Könnyű, de tápláló étrendet javasol és azt, hogy ne küldjék a gyermeket idejekorán iskolába, mind a saját, mind a többi gyermek érdekében.

Természetesen szokatlan módszerekkel is próbálkoztak, mint a feljegyzések szerint a bajai városvezetés. Ők ugyanis azt a döntést hozták, hogy a lakosság körében rumot fognak osztani, az alkohol talán immunissá tesz a fertőzéssel szemben (?!). A tiszti főorvos által láttamozott receptekért a betegek fél liter rumot kaptak 12 korona egységárban. A patikus a rumgyártótól 11 korona értékben volt köteles vásárolni az alkoholt. A kiutalható „dózist” hamarosan egy literre emelték, az árát viszont csak 1 koronával. Ez a megoldás csak úgy volt lehetséges, hogy a rum alkoholszázalékát csökkentették. A manőver ellenőrzésével – vagyis a rum alkoholtartalmának mérésével - két városi tisztviselőt bíztak meg. Sajnos a feljegyzés nem terjed ki arra, hogy az ellenőrzést műszerrel, vagy „hagyományos érzékszervi” módszerrel hajtották végre. A korabeli sajtó némi magyarázatot fűzött a városvezetés szokatlan intézkedéséhez, és beszámolt a lakosság körében elterjedt azon véleményről, miszerint az alkohol megvéd, sőt ki is gyógyít a spanyolnáthából. A furcsa rendelkezésnek talán csak az volt a haszna, hogy a „gyógyszer” kiutalása érdekében fel kellett keresni az orvost, aki a fertőzött, vagy fertőzés gyanús lakosokat kezelésbe tudta venni.

Az elmúlt száz évben időről-időre felidézték a spanyolnátha rémisztő történetét, az áldozatok nagy számát. Ez utóbbival kapcsolatban azonban érdemes óvatosnak lenni, hiszen – mint arra már kitértünk – a korabeli statisztikák, felmérések is csak becsült értéket adtak, amelyet a félelem és döbbenet jóval nagyobbnak tüntetett fel. Legvalószínűbbnek az látszik, hogy a Föld népességének 4 százaléka esett áldozatul, a leginkább túlzó vélemény mintegy százmillióra teszi az elhunytak számát. Sok híresség esett a járvány áldozatául, akiknek nevét sosem felejtik el a spanyol-járványról szóló írások. Így vesztettük el többek között Kaffka Margitot, akit kisfiával együtt ragadott el a halál, a névsort hosszan tudnánk folytatni.

Amerikai kutatók 1951-től próbálkoztak a fejlettebb laboratóriumi módszerek és a nagyobb ismeretanyag birtokában megfejteni az agresszív kórokozó mibenlétét. Először spanyolnáthában elhunytak tömegsírjából vettek vizsgálati mintát, majd az amerikai hadsereg által megőrzött maradványokat elemezték. A sok éves laboratóriumi munka eredményeként 1995-ben határozták meg a spanyolnátha kórokozóját. Ekkor derült ki, hogy leginkább a sertésinfluenza vírusához hasonlít, de géntérképének kialakulásához a madárinfluenza is hozzájárult. A kód neve: H1N1. A „spanyol” tehát továbbra is köztünk él, szerencsére az orvostudomány fejlődése olyan eredményeket hozott, amelyekkel megelőzhető, megfékezhető az 1918-19-eshez hasonló pusztítás.

Felhasznált irodalom

A spanyol-járvány és az ellene való védekezés – Orvostanárok és gyakorló orvosok tanácsai. A „Jó egészség” népszerű orvosi újság kiadása, Bp. 1918.

BAJOR Dezső: A „morbus sibiriensis”-ről. Gyógyászat, 1918/47.

GÉRA Eleonóra: A spanyolnátha Budapesten. Budapesti Negyed, 2009/67.

HAINISS Elemér: A „spanyol-betegségnek” nevezett 1918-évi járványról. Gyógyászat, 1918/47.

KISS Gábor: Spanyolnáthajárvány a Monarchiában 1918 őszén a katonai források tükrében. Orvosi Hetilap, 2006/18.

LONGAUER Kálmán: A spanyol nátha. Orvosi Hetilap, 1918/43.

MAJOR Zénő: Adalékok az 1918-as bajai spanyol-nátha járványhoz. Múltbanéző, 2017/január

STEFLER Dénes: Az 1918-as spanyolnátha-járvány epidemiológiai feltámasztása a 21. században. Magyar Epidemiológia, 2007/2.