A hihetetlen, de igaz érzése kerített hatalmába, amikor másfél hete megjártam nagyszerű Angliát. London sokkolt a 12 évvel ezelőtti önmagához képest (Férjemet a 23 évvel ezelőttihez képest), nagykamasz fiam csak annyit mondott a visszaúton: most már érti kedvenc filmjét, a Gran Torinót, hogy Clint Eastwoodnak miből is volt elege…
Angolhon: nem nagy, már nem remek, nem is kiváló, legkevésbé nagyszerű. Ellenben zsúfolt, túl színes, túl megértő, túlságosan polkorrekt, túl megengedő, túl szexi, túl…, túl mindenen. Sok egy napra (is). És hol vannak az angolok? A sok kormos kémény már nem füstölög, a kastélyok, parkok már kevésbé idillikusak, mért legelők, ahogy kövér nyájak sincsenek (Skóciában még láttunk nyolc éve), Babits eltévedne... Sokkoló büszkeség, kaotikus városkép, talpalatnyi hely hiánya, gendersemleges mosdók, rossz utak, gaz, kóró, szemét, gondozatlan előkertek, rendezetlen porták – a fővárosban és vidéken egyaránt.
Bővebben: a helyi HÉV-ről a megállók plakátjain a munkahelyi pride-ot éltető (tanító?) hivatalos „reklámok” London főpolgármesterének ajánlásával, a Tower bejárata mellett hívogató kávézó mellékhelyiségében nem választható női mosdó, mivelhogy nincs, csak három darab semleges (71+) három parányi vízcsappal a közös térben (átlagos hetero nőként az is zavar, ha idegen férfival kell közösködnöm ilyen szituációban), aztán a Tower Bridge-nél a külön Pride hop-on városnéző busz, a meghatározhatatlan nemű utastársunk a metrón és a csókolózó melegpár a metróbejáratnál, a Temzén közlekedő turistahajó, amire látatlanban kell jegyet venni és ami jó 40 perc késés után érkezik meg (tény, hogy előre kiírták: 20 perc késés lehetséges) lehangolóbb látványt nyújtva, mint a pesti BKK- hajók a Dunán. Hongkongért tüntető ázsiaiak a Westminster előtt dobják fel a monoton sorállást az apátságba való bejutás alatt: „speak up Great Britain”. Kétórányi várakozás után bent ugyanaz a lassan mozgó tömeg ̶ élvezhetetlen, amiért vártál. Ráadásul ragad az audioguide (nem törlik, fertőtlenítik minden használat után, mint nálunk a Terror Háza Múzeumban vagy a legszebb bajor kastélyokban), de legalább van magyar nyelvű is. A régi M7-es megrázkódtatásait felidéző autópálya, közepén burjánzó gyommal, oldalán az autókból kidobott flakonokkal, gyűrt papírral. Hajléktalanok a „tablettás” borukkal, leépült hadaró csonkaszavaikkal a megállókban és a tengerparton. Olajban tocsogó, a BAZ megyei zsíros csirkét megidéző nemzeti eledel (fish and chips) az utcán és az éttermekben, kocsmákban is, utóbbiakban nem oda illő két-háromhetes(!) és kéthónapos csecsemők, baba-mama klub a tengerparti város sörfőzdéjében. Ha ez még nem lenne elég: night-club a belvárosi öreg templomból/ban!
Night-club az angol tengerparti városban
Folyamatos elképedésemre a kiköltözött magyar rokonaim és a megismert ismeretlen honfitársaim válasza ugyanaz: „hülye angolok, angol hülyék!” Sok kultikus mondat van a Gyalog galoppban, de ez már nem a vicc kategória. A kintiek szerint London élhetetlen (egy EU-felmérés szerint Londonban a legrosszabb a közbiztonság a tagállamok nagyvárosai között: hat havi átlagos bűncselekmény ráta 100 lakosra vonatkozóan 42,53), ezért (is) költözik egyre több magyar az angol vidékre vagy haza. Nem bírják a sok nációt és az angol igénytelenséget – szól a kinti tanulság.
Igazi angolt nem túl gyakran lehet látni, inkább csak a londoni 1-es zónában (a 2011-es népszámlálási adatok szerint London az első régió, ahol a brit fehér emberek kisebbségben vannak: 44,9% a fehér brit származású). Poénkodnak azon, hogy egy felmérés szerint az angolok az év 365 napjából csak 200-on fürdenek. Tényleg büdösek, sőt rühesek és tetvesek is. A 13. életévében lévő unokahúgom rám szólt, de komolyan, hogy diszkriminatív, ahogy a tetvesekről beszélek. Kérdezem, miért, hiszen otthon szégyen annak lenni és általában nem dicsekszünk vele, és el sem fogadjuk. Anglia, pontosabban Nagy-Britannia (1707 óta), a világ egykori ura ott tart, hogy nem szólhat a tanár(nő), nem hívhatja be a szülőt, mert a higiéniai szokások az egyénre tartoznak, nem sérthetjük meg személyiségi jogait a tisztálkodási hiányosságainak felemlegetésével. Így a kiskamasz rokonom is szó nélkül tűrte az elkapott tetvességet, amire – mint kiderült – fel vannak készülve a patikák. Nálunk soha nem látott kínálat van tetűirtóból a gyorsan ható, egyszer használatos hard fajtától a hosszabban tartó kezelgetésig. Persze, nincs mit csodálkozni, hiszen a vízöblítéses vécé (angolvécé! ̶ 1840-ben kezdték el gyártani, 1880-ban már tömeggyártották) hazájában nem ismerik a keverőcsapot. Kinek van kedve tűzforró vagy jéghideg víz alatt hosszabb időt eltölteni naponta? Ja, hogy spórolnak, a mosdókagylóban, kádban keverik össze a vizet? Na, ez nem ment nekem a hotelben, a négycsillagosban (hiába a tengerre néző kilátás). Ami a legnagyobb jóindulattal is alig volt gyenge három, de erre felkészítettek már itthon, jó előre. Utoljára a kilencvenes évek derekán ránk szabadult tunéziai utak során hallottam, hogy a csillagokból le kell vonni… És az áporodott szag mindenütt: a hotelben, a négycsillagosban, az étteremben, a sörözőben, mintha sose szellőztetnének (bár az alig nyitható, ki semmiképpen sem tárható ablakaikat látva ez érthető, amiket mellesleg nem is lehet kívülről megpucolni házilag, erre külön ablaktisztító cégeket alkalmaznak). A kijelentkezésnél az előttünk lévő pár meglepő módon reklamált a Minden rendben volt? unott recepciós udvariasságra: „koszos volt a szoba”. „Oh, really? Very sorry!” magas, puha hangon, angol módra elintézve, sok mosollyal a végén. Ahogyan Waczakné (Mrs. Fawlty) a Waczak Szállóban. Valóban, a sorry után nincs több kérdés. Csak egy: hová, mivé lettél nagyszerű Britannia?
Különleges érzelmi állapot (csodálat, lelkesültség, meglepetés, harag, keserűség, gúny, mély bánat) keverékét éltük meg a magas GDP-vel rendelkező álomországban. Ez lenne a „fejlett Nyugat”? Ahol a multikulturalizmus és a féktelen hedonizmus zsákutcája miatt haldoklik az egyik legjobban fejlett társadalom? Ahol a jól megfizetett munka az ígéret a kelet-európai uniós munkavállalóknak, köztük a hivatalos brit statisztika szerint 98 ezer (2017-es adat), a becslések szerint 350 ezer magyarnak? Tény, hogy itt a „jó fizetések” mellé alacsony élelmiszerárak, a heti-, kétheti bérből kigazdálkodható albérletek (na, nem Londonban és nem is a jó környékeken), megfizethető éttermek és bevásárlóközpontok vannak. A tökéletesen felesleges dolgok feneketlen shoppingja kápráztatja el az itthoni alacsonyabb jövedelműeket (a kintiek tapasztalata alapján a többség Ózdról, Miskolcról és Nyíregyházáról származik) vagy a kezdő fiatalokat. Olcsóbbak a ruhák és a mindennapi élethez szükséges dolgok, és még félre is lehet tenni. Nagyszerű. Saját lakás, normál autó, jó iskola és különórák a gyereknek, normális egészségügyi ellátás (a Google doktor háziorvosok helyett), esetleg hétvégi ház, külföldi nyaralás, színház, szórakozás, barátok, rokonok stb. nehezen elérhetők. Megéri? ̶ kérdeztem. Igen, mert bármit megvehetünk, és itt mindent és mindenkit elfogadnak – volt a válasz. Hiába, a fogyasztás jótékony, gondűző hatása és a túltolt liberális tolerancia szemfényvesztése. Bálvány és csapda. Már az ószövetségi szentíró is tudta: „Egy pusztán a dolgoknak odaszánt élet halott élet, egy élettelen csonk.” (Pld. 11,28)
Eszembe jutnak Stanisław Gądecki poznańi érsek szavai a bálványimádásról, amit nem is olyan régen, állami ünnepünk, augusztus 20-a kapcsán mondott: „Szent István 1000-ben kivonta a magyar népet a bálványimádás alól. Ma, más formákban, ismét bálványimádók lettünk, mintha visszatértünk volna az első évezredhez. A helyzet ma talán még nehezebb.” Mert akkor a pogány bálványimádásról tértek át a kereszténységre, ma éppen a hit, remény, szeretet nélküli pogány pénzvilág a vonzó. A lengyel főpap azt is eszembe juttatja, hogy a közel 190 ezres dél-angliai város egyetlen működő katolikus templomában a vasárnapi négy szentmise egyike lengyel nyelvű. A kinti magyarokhoz képest nagyjából dupla létszámban ott élő lengyeleknek valahogy jobban sikerült új otthont, közösséget találni (több köztük a vezető, vállalkozó, orvos, családos).
Mai világunkban az egyik legnagyobb kísértést az jelenti, hogy a „mindenki egyenlő” elvére hivatkozás átcsúszik „a mindenki legyen egyforma” tévedésébe, ami lehúz és nem felemel, s aminek következtében az ember és az egyes nemzetek is elveszíthetik identitásukat. A mindent egybemosó uniformizálás hirdetői úgy gondolják, hogy a nagy egység ötvözi majd a különböző értékeket, ami biztonságot, védelmet és további jólétet nyújt a számukra. Szent II. János Pál pápa meglátását már sokan megírták: Európa ezen felén vannak azok a tartalékok, amelyeket ma mozgósítani szükséges. Sorry, Anglia!
(A képet a szerző készítette 2019. augusztus 18-án.)
B. Varga Judit történész-muzeológus