„Odaát nem marad egyedül senki.”
Angyal János

„Néha veszíteni kell, hogy nyerhess.”
Puskás Ferenc

Művész kollégáim, alkotó barátaim halálakor egy-egy napot rendszerint műveik és levelezésünk, közös fényképeink összegyűjtésével, emlékeim naplózásával töltök. Kényszer? Szertartás? Gyászmunka? Nevezzük bárminek, hasznos elfoglaltság, mely rendre meggyőz arról, hogy az illető sokkalta nagyobb formátumú, izgalmasabb és összetettebb személyiség volt annál, mint amilyennek párhuzamosan robogó életünk során láttam, vagy halálhírének pillanatában tudtam. Büszkeség és szomorúság ül ilyenkor az emlékei közt kotorászó irodalomtörténész szívén. Büszkeség, mert lám: milyen csodálatos lényeket vezetett utamba a Jóisten, és szomorúság, mert visszatekintve újra és újra meg kell állapítanom: kevésbé filoszként, sokkal inkább emberként kellett volna viszonyulnom az elhunythoz. Jelenlétének dokumentumait forgatva, széttört edény cserepeiként illesztgetve össze, nyilvánvalóvá válik: értékes titkokat őrzött. Nem újságok címlapjára kívánkozókat, ugyan dehogy! Alkotói terveket, szerepálmokat, reményeket, félelmeket. Műveiben igazgyöngyként felszínre hozott és életében sziklaként maga előtt görgetett tapasztalatokat, amelyekre a maguk idejében nem fordítottam kellő figyelmet. Rezdülések voltak ezek, néhanap súlyosabb rengések-megrendülések, amelyeket izgága szeizmográfom nem rögzíthetett, amelyeknek érzékeléséhez egyszerűen nem volt antennám.

Ilyenkor aztán hirtelen rengeteg időm támad. Igazolódik a régi tétel: mindenre jut időnk, amire őszintén kívánjuk, hogy jusson. Most, hogy Attila meghalt, lepakolom a három soros könyvespolcokat, létrára mászom, poros albumok között turkálok – mindhiába. Felhívom egy barátomat, ugyan adja már kölcsön a 2017-es Budapest Angyalát és a 2021-es 10 – A Puskást, mert én bizony nem találom. S míg lapozgatom őket, arra gondolok: talán csak gratuláló levelekre futotta megjelenésük idején, vagy még azokra sem. Nem írtam Futaki Attila és Tallai Gábor négykezeseiről egyetlen sort sem. Még a naplómba sem. Azután eszembe ötlik: köteteik egyetlen nálam lévő példányát azon frissiben széthordták a rokon gyerekek. Ha valamit utólag a javamra írhatok, talán csak annyit, hogy szó nélkül odaadtam őket. „Képregény! Képregény!” – csaptak le rájuk, s már vitték is boldogan; messzemenően igazolva ezzel a szerzők és szerkesztők koncepcióját. Jelesül: meg kell találnunk a nyelvet, a hangot, az ábrázolásmódot ahhoz, hogy legfontosabb üzeneteinket eljuttassuk az újabb és újabb nemzedékekhez.

Felnyitom az Angyal keményfedelét, átböngészem az impresszumot. A megjelenés éve: 2017. De régen is volt! Akkoriban épp a Kertész Imre Intézet indulásának lázában égtünk. Korrektor: Béládi László – szegény, ő sem lehet már közöttünk, holott mennyi mindent tanulhattunk tőle a könyvkiadás fortélyairól… Végigolvasom újra a szöveget, s egyetlen sajtóhibát sem találok – hiába: ezt még Laci bácsi jegyzi. Eleinte figyelnem kell, hogy merről merre haladok a képek mozaikjában, aztán az írói és grafikusi szakértelemnek köszönhetően menthetetlenül és mámorosan belezuhanok az elbeszélés világába. A technika működik; a kép és szöveg örömében benne minden szorongásom, büszkeségem, együttérzésem. Figyelem Angyal Jancsi és Nagy Ádám kettősét, a hűség, bajtársiasság és hazafiasság nemes példázatát, és arra gondolok: mennyi empátiával, milyen történelmi tisztánlátással alkották meg kollégáim a megalkuvást nem ismerő, bosszúálló forradalmár és az önfeláldozás révén megtisztuló ávós egymásba fonódó, egymásban tükröződő alakjait. A 2016-os halottak napi záró képsor alatt pedig már érzem, amint végigfut rajtam az a gyermekkoromból ismerős bizsergés, amelyet az esztétika jobb híján katarzisnak nevez, s amelyre lelki egészségük megőrzése érdekében ma is, holnap is szüksége lesz felnőttkorba lépő fiataljainknak.

Apropó fiatalok! Az egyetemre sem vittem be soha ezeket a könyveket, holott a Gyermek- és ifjúsági irodalom című tantárgy keretében a képregényről is szoktunk beszélgetni. Sőt, számos más témával ellentétben, ennek az örökzöld műfajnak a bemutatására mindig azonnal akad jelentkező, olykor egyszerre több is. Különös ez a módszertani vakság, ez a szakmai amnézia, miközben a téma éppenséggel szívügyem. Tavaly ilyenkor végezték kollégáim a budapesti Puskás Múzeum kiállítóterének utolsó simításait. Egy minden elképzelhető korosztályos igényt kielégítő interaktív tárlatról van szó, amelynek tesztelésében, ellenőrzésében magam is részt vettem. S valahányszor eltölthettem néhány órát a tárlat magnetikus tereiben, feltöltődve, emelkedett lélekkel léptem ki a stadion Dózsa György úti kapuján.

Valahogy mégsem jutott eszembe a Puskás-könyv, nem vettem újra kézbe a Futaki–Tallai páros második – és egyben utolsó – közös munkáját. Megjelenés: 2021. A kötetet Schmidt Mária tanárnő szerkesztette. Még javában dolgozott a belíveken, amikor a Pázmány Egyetem (azóta megszűnt) Politikaelméleti Doktori Iskolájában az utolsó órákat tartotta nekünk. Totalitárius diktatúrák – valami ilyesmi volt a kurzus címe, amelyen Király István naplójától Puskás Ferenc közéleti szerepéig sok mindenről szó esett. De még egyszer: 2021. Ekkor kezdtem tanítani Sárospatakon – megint csak a magam útját törtem. Most kell tehát bepótoljam mulasztásomat. Ráadásul az alkalom is tálcán kínálja magát. Január van, javában tart még a vizsgaidőszak, de már gépelgetem a tavaszi szemeszter kurzusterveit. Gyors mozdulattal beleírom az Angyalt és a Puskást is. A Gyermek- és ifjúsági irodalom tematikája úgyis mindig változik egy kicsit a hallgatói igények, visszajelzések alapján. Fésűs Éva, Csukás István, Bálint Ágnes, Leszkai András meséi, Kertész Imre és J. D. Salinger kamaszhősei, Kukorelly Bandi Samunadrágja mellé beveszem hát e két csinos albumot is. Külcsín és belbecs harmóniája – minden bizonnyal sikere lesz a hallgatók körében.

Azon tűnődöm, milyen szempontok alapján vezessem be az új „tananyagot”, amikor eszembe jut Pósa Zoli egy 2010-es évek eleji interjúja Szörényi Lászlóval, amelyet hurrázva közöltünk Turcsánnyal a PoLíSzban. Nem tudom már szó szerint idézni, mindössze arra emlékszem, hogy a ’90-es évek egyik olasz szakos hallgatója a vizsgán közölte Lacival: nem csupán nem olvasta a szóban forgó költő verseit, de egyáltalán nem is szeret olvasni. A kérdésre, hogy amennyiben így van, mégis minek jött a bölcsészkarra, csak a vállát vonogatta. De hát mégis mit szeret akkor csinálni? – tette fel a kérdést a professzor. Teniszezni – hangzott a szenvedélyes válasz. Persze elégtelent kapott az illető. Csaknem húsz évvel később azonban már ezt a fiút is nosztalgiával emlegette a tanár úr, mondván: az a gyerek legalább teniszezni szeretett. Ezek a maiak ezzel szemben már teniszezni sem szeretnek. Semmit sem szeretnek, csak nyomkodják az ostoba telefonjukat…

Akkor még ott volt a tanár előtt a lehetőség (ma úgy mondanánk: adott volt a kihívás), hogy a sport irányából – mondjuk Az atléta halála vagy A pálya szélén című regényeken keresztül – visszavezesse hallgatóját az irodalomhoz. Szörényi szavait az idő csak aktuálisabbá tette. A helyzet több mint lehangoló – a kihívás változatlanul adott. S ha jobban belegondolok, valami ilyesmi lehet a szerepe ma Futaki és Tallai Puskás-kötetének: korszerű formában, közérthető nyelven visszavezetni a kötelező olvasmányok tartalmának visszabüfögésétől megcsömörlött fiatalokat a könyvekhez, az irodalomhoz. Kiemelni őket sorstalanságukból, a fogyasztói funkcióra redukált konzumidiotizmusból, és elindítani őket önmaguk felfedezésének fáradságos útján.

De túl e nemes célkitűzésen, a Puskás (akárcsak a 2017-es Budapest Angyala) egy további fontos küldetést is sikerrel teljesít: bevezet a huszadik századi magyar történelem utolsó – vérzivataros – ötven esztendejébe. És nem is akárhogyan! Puskás Ferenc személyében elénk állít egy példaéletet, vagyis új nemzeti hőst teremt. Fügét mutatva a neoliberális és újmarxista válságkultusz deheroizáló és értékromboló tendenciáinak, ellene szegülve a „woke” és a „cancel” totalitárius eszméinek, átélhető formában tisztáz és rögzít egy vonzó, világos, kipróbált értékrendet. Divatba hoz, trendivé varázsol, közelünkbe vezet, kortársunkká tesz egy embert és rajta keresztül egy attitűdöt, akit és amit a magyar kultúra gyarmatosítói évtizedeken keresztül próbáltak kilúgozni nemzetünk történetéből. Vagyis e két kötet rablott kincseket szolgáltat vissza jogos tulajdonosainak. Megajándékoz bennünket valamivel, ami régtől fogva a miénk, csak éppen nem volt hozzá szemünk, fülünk, hogy értékét fölmérhessük és örülhessünk neki, megbecsülhessük és erőt meríthessünk belőle. Röviden: ezek a könyvek magyar nemzeti identitást formálnak.

Úgy őrzöm meg emlékezetemben Attilát, mint fegyvertársamat, aki nem szóval és táblakrétával formált, hanem tussal és grafittal. S ha így lesz, nem volt fölösleges erőfeszítés e múltidéző számvetés, hiszen jelenem értékeit segített jobban megérteni, s egyúttal jövőbeni feladataim tisztázásához is hozzájárult.