Látószög blog

Schmidt Mária blogja
Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

Nem az apály peremén, hanem az ár centrumában

0813 apaly.jpg

Amikor könyvet írunk, egy problémát akarunk megoldani. Így volt ez a 2017–20 között megjelent, összessen ezeroldalas trilógia esetében is: a Gerillaháború (2017), a Fordul a szél (2019) és a Kulturális hadviselés (2020) voltaképpen ugyanazt vizsgálta, hiszen a hadművészet, a politika és a kultúra területén vetette össze egymással a gyakorlat elméletét és az elmélet gyakorlatát. A 2022-es országgyűlési választások előtt megjelent Nemzeti blokk, valamint annak 2023 novemberében kiadott német nyelvű változata ezeknél jóval közelebb lépett a politika – igaz, csak középtávon érvényesülő – aktualitásaihoz, amikor a fennálló rendszer politikai-társadalmi feltételeit írta le. 2021–23 folyamán új könyvet kezdtem írni, pontosabban számos fórumon (XXI. Század Intézet, Kommentár, Látószög, Magyar Nemzet, Mandiner) fejtettem ki véleményt arról, hogy a 2010 óta egyre látványosabban kialakult dominánspártiság és a hosszú kormányzás milyen politikai következményekkel jár és mekkora történelmi lehetőségekkel kecsegtet. Ez a mostani év az írások rendszerezésével, kiegészítésével és szerkesztésével telik, föléjük a már több esetben megpendített fogalmakat integráló cím kerül: A nemzeti maximum kora.

ALAP ÉS FÖLÉPÍTMÉNY

A tervezett könyv az önismétléseket és a másutt már elmondottakat kerülendő, három nagyobb részre oszlik, mindegyik téma alatt két fejezettel. Az első rész a Magabíró Magyarország cím alatt a politikafilozófiai alapokkal és a végső politikai céllal (Az új állam mítosza), valamint az azt megvalósító történetpolitikai aktorral és évtizedes harcaival foglalkozik (Történelmi erők). A második, Rendszerből korszak című rész összefoglalja a rövidebb és a hosszabb távú politikai szakaszokat, pontosabban azt, hogy először is Magyarországon történetileg milyen lehetőségek voltak és vannak a hosszú kormányzás kialakítására (Permanens kormányzás), röviden: jók; másodszor, hogy tíz-tizennégy év után politikai értelemben önálló korszakról beszélhetünk-e (Születik-e „Orbán-korszak” 2010 után?), a válasz: igen. A harmadik és legterjedelmesebb rész a Nemzeti maximum címet kapja, és azzal foglalkozik, hogy egy politikán túl kulturális értelemben is korszakosnak nevezhető időszak milyen – egymással szorosan összefüggő – pártpolitikai, mozgalmi és értelmiségi munkával lehet megteremteni (Nemzeti szövetség) és hogy mindennek a végső, történelmi horizontja hogyan viszonyul a politikai és kulturális célokhoz (A kultúra történelmi feladat).

Kicsit közelebbről nézve, ma már ténykérdés, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere a rendszerváltoztatás óta eltelt három és fél évtized legjelentősebb eseménye, és miután Orbán Viktor 2024. május 29-én meghaladta egyben kormányzása 14. évét is, belépve annak 15. esztendejébe, egészen biztosan korszakos teljesítményt nyújt. Az alkotmányos-parlamentáris-demokratikus időszak legintegráltabb rendszere az, amelyben élünk, legmeghatározóbb miniszterelnöke pedig nem más, mint Orbán Viktor. Rendszerváltó, rendszerformáló és rendszeralapító egyben. Azt sem lehet vitatni, hogy a 2022-es parlamenti választás végeredménye példátlan erővel szentesítette a megelőző három ciklust. Mindez nem mentes a társadalmi, sőt kulturális következményektől, ami jócskán fölvet a rövidebb távú politikai ciklusokon átívelő, történelmi léptékű kérdéseket. Miről van szó?

A készülő könyvben először amellett érvelek, hogy míg a 2010-es évek a Nemzeti Együttműködés Rendszere kiépülésének jegyében teltek, addig a 2020-as évek már a korszak kialakulásának jegyében fognak. Ez aligha a véletlen műve, éppen ellenkezőleg: közkeletű nevével, illetve a NER nem a kivétel, hanem a norma. S mint ilyen, a rendszerváltoztatás utáni magyar történelem – úgy is, mint politika- és társadalomtörténet – legnagyobb horderejű eredménye. Másodszor, ez a kötet nem egyszerűen folytatása lesz a Nemzeti blokknak, amely a Nemzeti Együttműködés Rendszerének politikai-társadalmi feltételeiről szólt, hanem úgy hasonlik hozzá, mint rendszer a korszakhoz, hiszen annál távlatosabb és mondanivalóját magasabb szinte emeli. Ez a mostani ugyanis jóval többről, mégpedig a korszak kulturális-történelmi feltételeiről szól. Az előbbi kötet német nyelvű kiadásához csatolt zárófejezet a 2022. áprilisi választások mérlegét megvonva úgy végződött, hogy a mai „Magyarországon fennálló domináns pártrendszernek megvan a maga társadalmi bázisa és uralkodó eszméje”, további feladata pedig az, hogy „az egész társadalom horizontjára szélesedjék ki a nemzeti konszenzus”. Erről kell tehát most már beszélni.

Miközben a rendszer belediffundál a mindennapi életbe, egyben magasabb szinte is emelkedik, hiszen megszületik az érzés, hogy a kor, amelyben élünk, mindenestül történelmi korszak és ennek köszönhetően „nem az apály peremén, hanem az ár centrumában” (Guy Debord) vagyunk. Összefoglalva az eddigieket, az elmúlt több mint tizennégy év kormányon töltött időszaka, pontosabban az egymás után négy alkalommal elnyert alkotmányozó felhatalmazás, melynek jelenlegi ciklusa 2026-ig tart, joggal veti föl, hogy politikai rendszernél bizonyosan több formálódik Magyarországon, mégpedig egy önálló érvényre emelkedő történelmi korszak. Ez az állítás politikai értelemben mindenképpen tartható, a fő kérdés mármost e korszak kulturális tartalmának meghatározása lesz.

Ez adja meg a formálódóban lévő korszak történelmi karakterét, amelyet céljai felől legkifejezőbben a nemzeti maximum fogalmával írhatunk le.

Itt érkezünk el a korszakformálás tartalmi részéhez. Mármost kifejezetten a politika felől nézve úgy áll a helyzet, hogy a magyar történelemből jól ismert, nemzeti célrendszerű, nagy domináns kormánypártok (Szabadelvű Párt, Nemzeti Munkapárt, Egységes Párt) mintázatának további érvényesülése mellett jelenleg a kulturális hegemónia kialakítása van soron. A politikai dominanciához ugyanis kulturális hegemónia dukál. Már csak ezért sem szakítható el egymástól a rendszer és a korszak; összetartoznak ezek, mint az alap és a fölépítmény s hozzájuk hasonlóan oda-vissza hatnak egymásra. A politikai győzelmek sorozatos megszerzése és a társadalmi támogatottság biztosítása természetesen a legfontosabb és folyamatosan megválaszolandó politikai kérdés, de a széleskörű nemzeti konszenzus kialakulása kulturális eszközökkel érhető el. Ezek részben állami kézben vannak, részben azonban polgári kezdeményezés révén állnak elő, így kultúrpolitikai és civiltársadalmi területen egyaránt megtalálhatóak. A nemzeti konszenzus természetéből fakadóan nem lehet más, mint inkluzív, befogadó, barátságos és népies. Éppen ezért a nemzeti maximum nem más, mint a legszélesebb lehetséges konszenzus, avagy a lehetséges legszélesebb konszenzus.

Szögezzük azt is le, hogy akié a kultúra, azé az ország, merthogy akié az ország, még nem jelenti azt, hogy azé a kultúra is. Éppen ez volt a polgári-nemzeti erők 1990–94 és 1998–2002 közötti regnálásának nagy tanulsága, amikor is a konzervatív jobboldal hatalomban töltött kétszer négy éve a liberális baloldal húsz éves uralmának árnyékában tellett. Ez nem más, mint a rövidtávú hatalom és a hosszú távú uralom jólismert problémája. Max Weber meghatározása, amely a német nyelvben a magyarhoz hasonlóan elkülönülő hatalom (Macht) és uralom (Herrschaft) fogalompárjához köthető, úgy hangzik, hogy „hatalomról akkor beszélünk, ha egy társadalmi kapcsolaton belül van rá esély, hogy valaki saját akaratát az ellenszegülés ellenére is keresztülvigye”, viszont „uralomról beszélünk, ha van rá esély, hogy egy meghatározott tartalmú parancsnak megadható személyek engedelmeskedni fognak” (Gazdaság és társadalom. 1922). Míg az előbbi pusztán az erő érvényesítésén, vagy legalábbis annak kilátásba helyezésén múlik, ami lehet csupán normakövetésre bírás és a jogszabályok egyszerű betartatása, addig utóbbi konszenzuális, sőt önkéntes, merthogy egyetértés övezi. Az előbbi kénytelen-kelletlenül megy végbe, az utóbbi önként és dalolva történik. A hatalom megszerzése és az akarat érvényesítése, ideig-óráig, puszta erővel is lehetséges, de megtartása, különösen huzamosabb ideig, konszenzusteremtéssel történik, amely a lehető legszélesebben értelmezett kultúrán – mint az emberi közösségek szabályrendszerén, országos művelődési tartalmon, az intellektuális életen, a kor szellemén – keresztül lehetséges.

Mondani sem kell, hogy abban a többségi demokratikus politikai környezetben, amely a mai Magyarországon jellemző, a nemzeti egyetértésen nyugvó, széleskörű társadalmi konszenzus kialakítása a cél. Ez önmagában bizonyítja, hogy esetünkben a rendszerstabilizálásnál jóval többről, egyenesen korszakformálásról van szó. A folyamat, melynek során lassan és szervesen korszak lesz a rendszerből, több annál, minthogy egy hosszú ideig maradandó rendszer mintegy szükségszerűen „átnő” egy történelmi korszakba. Persze, nagyon is érthető, ha egy évtizedes, stabil, politikatörténetileg is meghatározó rendszert – többnyire névadójáról – politikai, sőt társadalmi értelemben is korszakos jelentőségűnek tartanak. Nem lehet azonban elégszer elmondani, hogy az, hogy korszak lesz-e egy rendszerből, nagyban függ a tágan értelmezett kultúrán.

A történelmi korszakká nemesülést a történelmi cél megléte és a köré kanonizálódó kultúra biztosítja.

A NEMZETI MAXIMUM KORA

A Fidesz–KDNP-pártszövetség 2010 és 2022 között, azaz tizenkét év alatt egymás után négyszer szerzett kétharmados törvényhozási felhatalmazást, és a 2010-től 2024-ig eltelt tizennégy évben megnyert négy önkormányzati és három európai parlamenti választást, két alkalommal pedig népszavazáson kapta a legtöbb szavazatot. Ám sikersorozata tulajdonképpen 2006 ősze óta tart, hiszen az akkori belpolitikai válság kezdőpontján megnyerte az önkormányzati választást, 2008 tavaszán a szociális népszavazást, majd a következő év nyarán az EP-választást is. A magyar jobboldal azóta minden választáson többséget szerzett, a 2014 tavasza óta tartott megmérettetéseken immáron kormányzati pozícióból. (Csak a statisztika kedvéért, ez 18 éven belül négy hazai és négy európai parlamenti, valamint öt önkormányzati választást, továbbá három népszavazást jelent.) Ez a politikai többség megszerzésének, sőt a 2022-re kialakult társadalmi többség kialakulásának rövid története. Hogy a kormányzás ne csak hosszú, hanem maradandó is legyen, mindezek mellé kulturális többséget kell társítani.

A szélesen értelmezett magyar jobboldal egésze, mint felelős kormányzat, szuverenista–kereszténydemokrata pártszövetség, társadalmi mozgalom, nemzeti-konzervatív értelmiség és persze a szavazók milliói, egy szélességében és mélységében is tagolt, szervesen fölépült politikai erő, de több is ennél, hiszen céljai önmagán túliak, a politikánál távlatosabbak, sőt kulturálisnál is többek – tudniillik történelmiek. Céljait pontosan azért szükséges a társadalom valamennyi tagjának közösségi érdekeként képviselni s ekként is megvalósítani, hiszen azok nem egyéni vagy speciális pártérdekek, hanem össznemzeti horizontúak. Éppen emiatt határozott ambíciója a további bővülés, értve ez alatt a konszenzusteremtés képességét és az egész társadalom számára megfogalmazott mondanivalót. Legalább százötven éves elméleti-gyakorlati hagyomány áll mögötte, három egymást követő és együtt dolgozó nemzedék alkotja, hivatása pedig nem kevesebb, mint találó reformkori kifejezéssel élve a „magabíró Magyarország” 21. századi megvalósítása – ez a nemzeti maximum.