Hárommilliónál több honfitársunknak, akik a mai magyar társadalom közel egyharmadát alkotják, életkorából kifolyólag nincsen emléke 1989/90-ről, hiszen a rendszerváltoztatás után születtek. Nem éltek Kádár János országában, egyetlen percet sem töltöttek el életükből úgy, hogy diktatúra lett volna, ők már egy szabad, idegen megszállástól mentes, független országba születtek. Nem ismerik a hétfői adásszünetet, a lengyelpiac és a világútlevél fogalmát, a GMK, TTT, KMK és KGST rövidítéseket.
Én – már vagy még – ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyiknek nem kellett kisdobosnak lennie, amelyik éppen, hogy nem tanult oroszul, látta a televízióban a berlini fal lebontását és a Ceauşescu házaspár kivégzését, élete első kollektív élménye pedig 1993-hoz kötődik, amikor a Kacsameséket megszakították Antall József miniszterelnök halála miatt. A nálam egy fél nemzedékkel idősebbek öntudatosabban dekódolhatták a folyamatokat a Bonanzai Banzai-dalszövegeken („A fiúk, a lányok most összejöttek / Hanyagok és jól öltözöttek”), a bekövetkező címercserén, ’56 tételének a történelemérettségiből való kivételén vagy a VHS-en kikölcsönözhető Rambo-trilógián keresztül.
Tehát egy köztes generáció tagja vagyok, amelyik nem digitális bennszülött, hanem informatika órán tanulta a számítógép és az internet használatát, amelyik első idegen nyelvként még nem az angolt, hanem a németet tanulta, amelyik felnőtt fejjel vett a kezébe először okostelefont, amelyik látta a szürke ’80-as éveket átalakulni a ’90-es évek színes kavalkádjába, majd elkomorulni a látóhatárt 2001. szeptember 11-én. Nekem, nekünk, a rendszerváltoztatás úgy él az emlékezetünkben, mint egy olyan folyamat, amit a szüleink nemzedéke csinált, a nagyszüleinké pedig végigkövetett. Nekünk, életkorunk miatt, részünk nem lehetett benne, nem is feltétlenül értettük mi zajlik, de éreztük, hogy valami történik. És nem csak annyi, mint ahogyan egy erről szóló novelláskötet cinizmusba hajló iróniával mondja, hogy „ezentúl lesz banán”. Persze, ez is fontos része volt a dolgoknak. Én is a rendszerváltoztatás évében jártam először a szomszédos Ausztriában – Oberwartban láttam először Porschét, Interspart és hajléktalant.
Kiállításunk, amely a 30 éve szabadon címet viseli, 13 tablón keresztül, öt témacsoport segítségével mutatja be a három évtizeddel ezelőtti fundamentális változásokhoz vezető hosszú utat, a ’88–89-es hazai és regionális küzdelmeket, az első szabad választásokat és az új világban megtett első lépéseket.
A 30 éve szabadon kiállítás nyitóképe
Az első, „Szabadság nélkül” című tablók a hiányról szólnak. Magyarországon 1945-ben az egyik megszállást követte a másik, a demokratikus törekvéseket egy hosszú államcsíny fojtotta el, és az országot erőszakkal szovjetizálták. Ettől kezdve a ma ismert szabadságjogok mindegyike megszűnt: nem lehetett szabadon beszélni, írni, utazni, tanulni, költözni és vállalkozni. Az ’50-es évek elején minden harmadik-negyedik magyar állampolgárnak dolga akadt a kommunista erőszakszervezetekkel, a rendőrséggel, államvédelemmel, határőrséggel, zajlottak a ki- és áttelepítések, államosítások, lehallgatások, koncepciós perek, padláslesöprések.
Ez az állapot Közép- és Kelet-Európa-szerte ellenállást váltott ki: erről szól a második tablótéma, „Ellenállás” címmel. Az 1953-as kelet-berlini felkelés, a három évvel későbbi poznańi megmozdulás, a ’68-as prágai tavasz és a középpontba helyezett magyar ’56 között volt azonban egy fontos különbség, amelyet Illyés Gyula így fejezett ki, hogy: „Ez a forradalom elsősorban nemzeti forradalom volt. A bányászokat a régi magyar címer és nem a régi bérezés visszaállítása foglalkoztatta. Előbb gondoltak az ország függőségének megszüntetésére, mint saját anyagi függőségükével.”
Nem véletlen, ha Milovan Gyilasztól Koestleren és Camus-n át Hannah Arendtig sokan úgy gondolták, hogy 1956 a maga totalitarizmus elleni nemzeti forradalmával nemcsak az egyik szög volt a Szovjetunió koporsójában, hanem a kommunizmus végének a kezdete. 1956 adta nekünk, magyaroknak, azt a lelki aranyfedezetet, amely egyrészt segített 1989-ig kihúzni, másrészt szimbólumaival és emlékezetével lefektette a rendszerváltoztatás morális alapjait. Gondoljunk csak bele, hogy a forradalomról – családi körben és aztán egyre inkább a nyilvánosságban is – folyó beszéd, a tömegtüntetéseken a lyukas zászlók föltűnése, az újratemetés aktusa vagy 1989. október 23-án a harmadik magyar köztársaság kikiáltása mind-mind ’56-hoz kötődik. Nem a véletlen, hanem valami sorsszerűség fejeződött ki abban is, amikor a Nagy Imrével szemben meghozott ítélet hivatalos érvénytelenítése egybeesett Kádár János halálának órájával.
Mindez már a harmadik témához tartozik, amelyet „Csodák évének” neveztünk el, és akárcsak az előző és rákövetkező tablók, térségünk egészének nagyon hasonló történetébe ágyazza a magyar eseményeket. Ennek a közép-európai szolidaritásnak volt egyértelmű jele a keletnémet menekültek átengedése, a páneurópai piknik, a balti élőlánc és az Erdélybe induló ruha- és segélycsomagok gyűjtése.
1988–89-ben nem a nemzetközi nagyhatalmi konstelláció változása, a várva várt Nyugat rendre elmaradozó segítsége vagy a szovjet represszió enyhülése és a kommunista rezsimek puhulása vezetett felszabaduláshoz. Emlékeztetek rá, hogy Margaret Thatcher ellenezte a két Németország egyesítését, de a német nép csákányokkal esett neki a fővárosát elválasztó falnak; a Kádár-rendszer pénzügyi életben tartása az IMF-hez fűződik; a lettországi, a keletnémet és a csehszlovák rendőrség brutálisan lépett fel 1989-ben; Romániában egy máig tisztázatlan hátterű, zavaros államcsíny telepedett a forradalomra.
A változás sokáig érlelődött, komoly előzményei voltak és alulról jött. Idehaza szamizdat-ellenkultúra, szétvert március 15-ei megmozdulások sora, a lánchídi csata, az erdélyi falurombolás elleni tömegtüntetés, a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozó mozgalom és az említett újratemetés jelezte a rendszerváltoztatás népi igényét, amit a Nemzeti Kerekasztal megállapodásai és az országgyűlés utolsó ülése csak formalizált.
A szombathelyieknek nem kell elmesélni, mint jelentett ’89 körül útlevelet és valutát igényelve a bucsui határátlépés és a Gorenje-turizmus vagy a szomszédos Ausztria életszínvonalának vonzása – ez is a rendszerváltoztatás vágyainak része volt, de a fogyasztás lehetőségeinek kinyílása is csak azt jelentette, hogy az emberek elsősorban szabadok akartak lenni. Mondván: a többi úgyis jön magától.
Negyedik témánk címe: „Először szabadon”. 1990 tavaszán egész Magyarország első szavazó volt, hiszen ekkor lehetett először demokratikusan, több párt közül választani. Egy korabeli visszaemlékezést idézek: „A várost ellepik a színes plakátok. A házak falát, a járdát árnyékoló árkádok koszosbarna, töredezett kőborítását, a hirdetőoszlopokat. Nem olyanok, mint amilyeneket idáig láttam, sokkal izgalmasabbak: mintha képrejtvények lennének. Mintha a kiragasztott plakátokkal visszafoglalnánk a várost magunknak, ahol eddig lapítani kellett, félni a rendőröktől, beletörődni a szürke, koszos, lyukacsos házfalakba.” (Ezentúl lesz banán. Tilos az Á Könyvek, 2019)
Az 1990-es választás – s erre már én is világosan emlékszem – valóban fesztiválszerű kavalkád volt. Jellemző jelszavak jelentek meg: a „nyugodt erőt” sugárzó MDF „tavaszi nagytakarítás” és cirill betűs TOVARISI KONYEC feliratú plakátja, a magabiztos szabaddemokraták „Tudjuk, merjük, tesszük!” szlogenje, az MSZP félszeg „Baloldal nélkül nem megy” üzenete és a Fidesz vicces, de kompromisszummentes „Tessék választani” felszólítása. Emlékszem, 1990 márciusában, hétévesen, nekem is voltak a kampány alatt osztogatott divatos kitűzőim a farmerdzsekimen. Az egyiket az egyik, a másikat a másik szomszéd bácsitól (egyikük sem lehetett több harmincnál) kaptam: zöld tulipán és narancs volt rajtuk. Nem az volt a fontos, hogy melyiket tűzte ki az ember – hiszen az MDF- és a Fidesz-logó akkoriban ütötte egymást –, hanem az, hogy ezt meg lehet tenni.
Érdemesnek látszott egy tabló erejéig emléket állítani az első szabadon választott magyar kormánynak is. Szeretném hozzátenni: a rendszerváltoztatás után – a nyilvánvaló gazdasági nehézségek, a taxisblokád, az ún. médiaháború, az emelkedő árak és a munkanélküliség dacára – Magyarország volt a környék legstabilabb országa. Idézzék csak fel, hogy a nálunk előbb megtartott lengyel választások kvóták alapján történtek, Csehszlovákia békésen, Jugoszlávia viszont borzalmas polgárháború kíséretében esett szét, a román rendszerváltoztatást tragikus események kísérték és magyarellenes pogrom követte, Moszkvában ’91 nyarán puccskísérletet hiúsítottak meg.
Az utolsó tablókon ismét kitágítjuk a szemhatárt és „Közös siker” cím alatt bemutatjuk, hogy a környező országok hogyan találták meg helyüket együtt az új világban: NATO és európai uniós csatlakozás, visegrádi négyek szövetsége. Most, 2020 elején is látszik, hogy az elmúlt harminc évben akkor lehetett sikeres Európa középső része, ahol ezer éve a magyarság is él, ha az itt élő nemzetek nem egymás kárára, hanem egymásból erőt merítve építkeznek. Most már minden rajtunk múlik.
(A szöveg a szerző 2020. január 3-án, Szombathelyen elhangzott kiállításátadó beszédének szerkesztett változata.)
(A kép forrása: itt)