Van magyar lényeg, a létezésnek egy speciálisan magyar módja. Ennek fenntartására, megőrzésére és továbbadására esküdtünk mi össze egymással. Minden politikai csoport valamilyen végső kérdésre keresi a választ. A nemzetiek stratégiai kérdése nem más, minthogy mi a magyar? Nem az, hogy ki a magyar, hanem az, hogy mi teszi a magyart, azaz mitől magyar a magyar? Vagyis, hogy mi szövi meg köztük az összetartozástudat finom szálait, amelyek erős kötélként fonják közösséggé az egyéneket.

A hétköznapi tapasztalat sekély horizontján stand up comedy-ktől kezdve hűtőmágnes-bölcsességeken át a szuvenírboltokban árusított, Magyarországról szóló használati utasításokig bezárólag el lehet olvasni sokhelyütt, hogy ki a magyar. Nézzük először ezt!

Eszerint magyar az, akinek van otthon egy zacskója, amelyben további zacskók vannak, a közkeletű – és nem is igaztalan – felfogás szerint a magyarok középről kezdik el enni a kakaóscsigát. Mi, magyarok, a minket kívülről figyelők szerint bármit be tudunk panírozni és hasonlóképpen vagyunk a pálinkával is, hiszen mindenből elő tudjuk állítani. De a sertésből sem hagyunk meg semmit: minden részét feldolgozzuk egy törzsi rítus keretében, amit „disznóölésnek” hívunk. Mi, magyarok, a külső megfigyelők szerint csodás képességekkel rendelkezünk: utoljára lépünk be a forgóajtón és mégis elsőként jövünk ki belőle, családnevünk megelőzi utónevünket, amelynek rendszeresen megült névnapot is szentelünk.

A nálunk járó külföldiek számos furcsaságot tulajdonítanak nekünk. Ilyen például az operett, a medvecukor, a Pilóta-keksz, a mákos guba, a szaloncukor, a túrórudi, a gyümölcsleves és a rögös túró vagy a belőle készített körözött. De szintén egyedivé tesz minket a külföldiek szemében dallamos, semmihez sem hasonlító nyelvünk, amelyen felmérések szerint a turisták szerint ez a két szó hangzik a legszebben (melyek jelentését nem ismerik): „cipőfűző” és „nemibetegség”. Aligha érti bárki is, aki nem itt, közöttünk nőtt fel, hogy mit jelentenek az olyan, lefordíthatatlan szólásmondásaink, mint hogy „máshol sincs kolbászból a kerítés”, „kevés vagy, mint mackósajtban a brummogás” és „kutyából nem lesz szalonna”. A nyugatiak számára talán ijesztőnek hat, de az egyik leggyakoribb magyar férfinév az Attila.

Ennél jóval komolyabbra fordítva a szó, a továbbiakban három pontban foglaljuk össze a magyar egyediség okait és eredetiségünk ismérveit.

Nyelvétől él a nemzet

Az első és mindenekelőtt való az, hogy a nyelvünk valóban semmihez sem hasonlítható. Ezért nem csoda, és ne is haragudjunk rá, ha e rokontalan nyelv rokonait sokan olyan más rokontalan, nem indoeurópai nyelvek körében keresik, mint az etruszk és a baszk. A magyar nyelvnek igenis van leszármazása, bár rokona valóban nem akad. A három finnugor nyelv közül kettő nyelvcsaládunk permi ágához tartozik, mi képviseljük benne az egyetlen ugor nyelvet. A meghatározást nehezíti, hogy a magyar szókincs számos – még a vándorlásból és letelepedésből származó – türk, perzsa, avar eredetű szót tartalmaz, a későbbi évszázadok etnikai és nyelvi keveredéséről most nem is szólva, amely folyton-folyvást gazdagította nyelvünket és szélesítette népünket. Nyelv és származás persze nem ugyanaz: a honfoglalókat lovas–türk eredetű nemzetségek vezették a Kárpát-medencébe, a nép pedig finnugor volt. Ismert kora középkori keveredés ez: a bolgár nép ugyanígy alakult ki, volgai bolgár–török elitből és szláv népességből.

A filozófiát nyelvi alapra helyező Heidegger, aki szerint „a nyelv a Lét háza”, egyenesen rajongott a magyarért, mondván: erre igazán jól át lehet ültetni nehézkes német nyelven írott műveit (egyik összetett kulcsfogalma, a Fürsorge például magyarul jobban meg is fogalmazható a gond-olkodással). Mégis, a magyar nem filozofálásra termett nyelv, hanem költői. Nem véletlen, ha az ógörög időmértékes versek lefordítására – mondhatni, egyedüliként – igen alkalmas a magyar, hiszen zeneisége miatt az ütemhangsúlyosságot szépen megtartja. A magyar nyelv finom árnyaltsága, brutális ereje, okos játékossága önmagában bölcseletté avatja költeményeinket, gondoljunk csak József Attila Reménytelenül című versére: „A semmi ágán ül szívem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szelíden / s nézik, nézik a csillagok.”

A magyarok beszéde már Nagy Lajos közel hétszáz évvel ezelőtti nápolyi hadjáratában is a frászt hozta a svájci zsoldosokra – a krónikák ugyanis azt írják, hogy a magyar lovasok így szóltak hozzájuk: „Kurvanő fia, szaros német, ma megisszuk a véretek”. Kosztolányi azt írta, hogy az, hogy anyanyelvén beszél, ír és gondolkodik, élete „legnagyobb eseménye”. Balázs Géza nyelvészprofesszor szerint anyanyelv az, amelyet először tanulunk meg, amelynek elsajátítása spontán és ösztönös, a gondolkodásunk, kultúránk és társas kapcsolataink alapjául szolgál, én- és öntudatunk meghatározó tényezője.

Közismert dolog, hogy a magyar komplementer népe a román. Az 1911-ben Szeben megyében született Emil Cioran jellegzetes haßliebe-viszonyban állt a magyarsággal, apja ortodox pópa volt, őt magát gyerekkorában magyar csendőrökkel ijesztgették. Így vallott rólunk: „irigylem szomszédaink fennhéjázását, irigylem a nyelvüket, mely […] erőteljes és pusztító, imára, ordításra és sírásra jó […] mintha a pokolból törne fel […] végtelenül tetszik ez a nyelv, nem tudok betelni hallgatásával, elbűvöl és jéggé dermeszt”. – Nekünk megadatott, hogy egy ilyen nyelven beszélhetünk, gondolkodhatunk, érezhetünk – nagy kincs ez, ne adjuk oda semmi másért!

Magyar észjárás – magyar életmód

A második pont a magyar észjárás. Geopolitikai, történelmi és kulturális helyzetünkből fakad, hogy évszázadokon keresztül elsősorban a fejünket kellett használnunk, hiszen nagyobbrészt senki másra nem számíthattunk, csak saját magunkra. A magyar leleményességre bizonyítékul mindig fel szoktuk hozni azt a rengeteg találmányt, ami a 20. században magyar technológiai innovációként valósult meg. Hogy csak néhányat említsünk: magyar találmány a golyóstoll, a hologram, a hűtőgép, az automata sebességváltó, a C-vitamin, a kontaktlencse, az Excel és persze a Rubik-kocka, amelynek csodájára jár a világ.

A csavaros magyar észjárásra számos szavunk van, amelyek mind-mind arra utalnak, hogy különleges, váratlan módon gondolkodunk. Erre a gerilla-gondolkodásra utalnak a következő kifejezések: agyafúrt, furmányos, gógyis, rafinált, találékony, leleményes, fortélyos, furfangos, rafkós, csalafinta, fifikás. Az élet dolgaira tipikus magyar megoldás, kollektív és egyéni szinten is, a „huszárvágás”. – Ez volt jellemző az Aranycsapat játékára is! Az 1953-as magyar–angol mérkőzés előtt az ellenfél edzője azt mondta a hazai válogatottnak: biztos, hogy győztök, csak nézzétek meg a cipőiket! Utalva ezzel a magyar keret szegényes felszerelésére. Mégis: a 6:3-as katasztrofális vereség után a brit sportsajtó azt írta, hogy a magyar és az angol válogatott úgy viszonyult egymáshoz, mint a rakéta a parittyához; Puskásék pedig megmutatták a még mindig Viktória-korabeli futballt űző angoloknak, hogy milyen az új típusú labdarúgás.

Grosics Gyula megfogalmazásával élve akkoriban valóban „mi magyarok voltunk a tanítómesterek”. A legendás csapatkapitány, aki mindvégig megmaradt kispesti vagánynak, így fogalmazott a magyar győzelem receptjéről: „Az egész labdarúgás a becsapásra épül. Az győz, aki többször csapja be az ellenfelét, vagy ha ez nem megy, akkor a bírót.” A világverő győzelemsorozat annak volt köszönhető, hogy az Aranycsapat gyorsan mozgott és legalább olyan trükkösen, mint amilyen tűpontosan játszott. Játékuk mindvégig a szellemességre épült, azaz magyar játékot játszottak. – Ez a bizonyos magyar észjárás a mi világnézetünk, ez a Hungarian Way of Life, ez a mi lelkivilágunk, életstratégiánk legbelső logikája.

Mi vagyunk Európa közepe

Harmadik egyedi jellemzőnk a helyzetünkből fakad: centrális földrajzi elhelyezkedésünk eredménye. Magyarországon van a szelídgesztenye és a mandula legészakibb termőterülete, a Balatonnál évente kétszer hoz termést a füge. Magyarországon találjuk Európa legkeletibb gótikus templomát, honfoglaló elődeink voltak a legnyugatabbra letelepedő lovasnomádok, és nálunk vannak a legdélebbi protestáns történelmi egyházak. A miénk Európa legkeletibb olyan fővárosa, amely ma és a római korban is tartományi főváros volt. Belső ellentéteink földrajzilag is jól kifejezhetők, mert a katolikus–protestáns felekezeti és a kuruc–labanc történetpolitikai konflikus minálunk megfogalmazható Hunnia és Pannónia vagy a Tiszántúl és a Dunántúl ellentétpárjával is.

Röviden tehát a magyarság kezdettől fogva Kelet és Nyugat, az északi kontinentális síkság és a mediterrán térség között él. Hagyományaink szerint volt, hogy három tenger mosta határainkat, a középkori Magyar Királyság területe pedig egyszer-egyszer Litvániától Havasalföldig és Halicstól Csehországig terjedt ki. A magyar kulturális, katonai és nyelvemlékek a Baltikumtól Albániáig és a svájci Sankt Gallentől a mai Isztambulig érnek. A küszöbünkig tart a mindenkori népvándorlások akciórádiusza is, gondoljunk a jászokra, kunokra, tatárokra, oszmán-törökökre vagy a mostanira. A magyar népmesék kezdő mondata rögzíti nyugati határunkat, amikor úgy szól, hogy „hol volt, hol nem volt, volt egyszer az Óperenciás-tengeren innen és az üveghegyen túl…” – előbbi az Ober Enns, azaz az Enns folyó fölső folyását jelenti, utóbbi az Alpok hóborította hegycsúcsaira utal. Ennek a nyugat-eurázsiai nagytérnek a roppant katonai, demográfiai és kulturális erői hatottak a magyarságra és próbálták összemorzsolni több mint ezer éven keresztül – eleddig minden siker nélkül.

Ha Európát csak az Európai Unió területével mérjük, akkor Európa mértani közepe Strasbourgra esik, ha viszont az Uráltól az Atlanti-óceánig elnyúló kontinensben gondolkodunk, akkor a középpont éppen Budapestre kerül. Nem igazolhatatlan állítás tehát, amikor úgy beszélünk önmagunkról, mint Európa közepéről. Az indoeurópai népek nyelve alárendelő, a miénk mellérendelő: így Európa-közepiségünk és közép-európaiságunk nem valamiféle vertikális hierarchiát jelent, hanem horizontális, együttműködő magatartást. Emiatt igazi háborúink mind-mind önvédelmi célúak voltak, valódi forradalmaink nemzetként való felszabadulásunkért indultak – önazonos küzdelmünk a szabadságharc és nem a hódítás.

Fotó: Fortepan

Fekvésünkből és páratlan kulturális felszívó hatásunkból is fakad, hogy a magyar kultúrában minden korszak zenéjét megtaláljuk. Erre bizonyságként idézzük fel Kodály Zoltán 1939-es szavait: „Egyik kezünket még a nogáj-tatár, votják és cseremisz fogja, a másikat már Bach és Palestrina.” Kodály felteszi a kérdést, hogy: „tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája közt nem ide-oda hányódó komp lenni, hanem híd? Feladatnak ez elég volna ezer évre.” Nem komp tehát, hanem híd. A magyarság szállásterülete nem átjáróház, hanem a mi nemzeti otthonunk, európai sorsfeladatunk nem a révészé, hanem az utászé.

A magyarság európai küldetése is ebből fakad: mint a növény- és állatvilágban a nélkülözhetetlen, ökoszisztémát fenntartó fajok, úgy mi is sarokkőnemzet vagyunk. Sokan a szekér legfontosabb részének a kereket tekintik, mások szerint a tengely benne a legfontosabb. Kevesen tudják, hogy az a nélkülözhetetlen kis alkatrész, amely a kereket a tengelyen tartja, és ezzel lehetővé teszi a szekér futását, nem más, mint a tengelyszög. – Mi, magyarok vagyunk Európa tengelyszög népe.

Az előbbiekből  az következik, hogy igenis van magyar lényeg, a létezésnek egy speciálisan magyar módja. Ennek fenntartására, megőrzésére és továbbadására esküdtünk mi össze egymással.

Mi a nemzeti összetartozás?

Ezek után lépjünk tovább, és tegyük fel a kérdést, hogy mi is a nemzeti összetartozás? Az a vonzás, amely mint a papírlapra helyezett vasreszeléket az alája húzott mágnes, maga köré rendez el bennünket. Ez az erő a nemzeti összetartozás, vagyis a népből magnetikus erővel nemzetet formáló titkos kulturális hatalom. 

A Trianon óta eltelt száz évben számos módon megfogalmazták ennek mibenlétét. Joó Tibor szerint „a nemzet hivatásközösség”. Karácsony Sándor úgy fogalmazott, hogy a magyar nemzetbe mindenki beletartozik, aki „megosztja velünk a magyar sorsközösséget”. Szabó Dezső axiómájával élve „minden magyar felelős minden magyarért”. Az idézett megfogalmazások mindegyikből kiolvasható, hogy mi – ezúttal Babits szavaival élve – „a szó régi, szellemi, jogi, erkölcsi értelmében” vett nemzet vagyunk, amelyet nem a faj vagy a hódítás kapcsol össze, hanem 1) a kultúra, amelynek alapvető tényezője a nyelv, és 2) a történelem, amely nem más, mint az idő, a tér és a közös sors összege.

A nemzeti összetartozás végső soron ennek a sorsközösségnek a felismerése, amit az azonosságot és azonosulást biztosító elemek kötnek össze. Úgymint a közös nyelv, lakhely, történelem és az összetartozás kulturális tudata (benne emlékezet, rítusok, szövegek és a hagyomány). Röviden azt is mondhatnánk, hogy mindnyájan tudjuk: magyarok vagyunk, a mi hazánk Magyarország, amit nem a véletlen, hanem a sorsunk rendelt el számunkra.

A nemzeti összetartozás valójában a tér győzelme az idő fölött: közelebb sejtjük magunkhoz egykor ugyanitt lakó 19. századi őseinket, mint a világ másik felén élő kortársainkat. Ezt az érzést nem lehet egzaktul leírni, de nem is szükséges – ezt érezni kell. A hazafiasság mindennek hétköznapi, gyakorlatias érzelme, amelyet élmények keltenek fel, a Himnuszközös eléneklésétől kezdve a magyar tájban való otthonosságérzeten át a lelátók eufóriájáig.

Nemzeti maximum

Most vigyük az eddig elmondottakat nyíltan politikai síkra! Azt javaslom, hogy állítsuk vissza a csoda jogait, merjünk nagyot álmodni és nevessük ki a lehetetlent! – Nem nemzeti minimumra, hanem nemzeti maximumra van szükségünk. A nemzeti minimum hazug és hajlékony, aminek a megállapítása után mindenki arra megy, amerre akar – a nemzeti maximum viszont olyasmi, amiben mindenkinek meg kell egyeznie a közösségként való túlélés érdekében.

Mint ötven–száz évenként rendszerint, ma is újjáépítő szakaszban vagyunk, immár egy évtizede. Tudatosítsuk hát magunkban, hogy nem igaz „lemaradásunk” legendája és hazug a „felzárkózás” programja is. Manapság ráadásul Magyarország az, amelyik utat mutat másoknak. Nekünk magunkra kell találnunk, és nem azt kell eltanulnunk, hogy miként találjanak ránk mások. A nagy költő és még nagyobb hadvezér, az idén négyszáz éve született Zrínyi Miklós szava jelöli ki mindenféle felsőbbrendűség-tudattól mentes, egészséges nemzeti büszkeségünk tág határait: „egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók”. Mi, magyarok vagyunk! A magyar nem azt mondja, mint a német, hogy Ungarn über alles, mi azt mondjuk: nekünk Magyarország az első.

Tekintsünk csak az elmúlt harminc évre! A rendszerváltoztatás abban nem hozott változást, hogy Magyarország ma is egy nemzetközi birodalom gyarmatosító törekvéseivel harcol. A II. világháború végétől 1989-ig ez egy látható, mondhatni, kézzelfogható imperialista nagyhatalom volt, a szomszédos Szovjetunió, az elmúlt harminc évben viszont egy majdhogynem láthatatlan, hibrid gyarmatosítási kísérlettel vagyunk kénytelenek dacolni, Mindez egy nagyobb folyamat, vagyis a globalizáció része.

Van nekünk azonban egy mesénk, ami haditervként is olvasható a nemzetköziséggel vívott szakadatlan háborúnkban. Ez a kisgömböc története, ami nem más, mint egy padláson lógó disznósajt, amely egyszer csak legurul, és először bekebelezi a ház lakóit, majd kigurulva az utcára, elnyeli a járókelőket és a földeken dolgozókat. Végül az árokparton felszippantja az éppen szalonnát falatozó kanászlegényt, az egész disznókondával együtt. A falu legkisebb fia azonban odabent késével felhasítja a mindent elnyelő kisgömböcöt, mire mindenki kiszabadul. Pont, mint ahogyan mi tettük 1956-ban a minket megszálló Szovjetunióval és tesszük most is, a nemzeti, konzervatív ellenállással.

Újabb tíz, száz, ezer év felé

Nemzetünk meghatározott feladattal áll a világban, s akárcsak a többi nép, ő is Isten egyik gondolata és a megszületésekor tett ígéret ma is betöltésre vár. A történelem nem ad és nem kér kegyelmet – minden nemzet saját jövőjének a kovácsa. Semmiféle olyan erő nincs, amely akaratunk ellenére tartana fenn minket a történelem felszínén, és engedné, hogy újra és újra megszegjük a mennyeknek tett ígéretünket, és szertefoszlassuk Isten rólunk szőtt álmát. Immár csak magunkra számíthatunk: mi vagyunk azok, akikre vártunk!

A magyarság első ezer éve a nemzetként való kialakulásunkról szólt. Az elmúlt száz év pedig arról, hogy túléljünk és megmaradjunk. Az elkövetkező évszázad szóljon a gyarapodásról, hogy aztán még újabb ezer évünk legyen.

A szöveg a Tranzit-közösség platformján, 2020. május 11-én elhangzott beszéd szerkesztett és bővített változata.