Nagyapám azt mondta: csak akkor beszélj, ha a mondanivalód értékesebb a csendnél, amit megszakítottál! Azt biztosan tudom, hogy Schmidt Mária könyve megfelel nagyapám kritériumainak, abban már bizonytalanabb vagyok, hogy az én interpretálásom is az lesz-e.

Mária könyve esszékötet, de a szerteágazó, fajsúlyos témákról szóló írások egy jó kivehető ív mentén rendeződnek: milyen Európa és a világ, miért ilyen, milyenek vagyunk benne mi, magyarok és mit tehetünk a jövőnk érdekében? Mit tehetünk a járványok és háborúk korában? Hogyan alakul a világ, milyen szerepet játszik az USA és Kína vagy a zsákutcás Európai Unió?

Világrendetlenség. Ez a szó jól tükrözi életünket, mindennapjainkat körbeölelő világunkat. Ez útvesztő vagy labirintus, amelyből a szerző esszéinek logikájával irányt mutat számunkra. Világossá teszi, hogy egy önsorsrontó, egészen pontosan mások által a mi sorsunkat elrontó helyzetben vagyunk, s körbevevő világ mozgatórugói mennyire érdekeink ellen vannak és kiket szolgálnak. Pusztulásunk biztos lenne, ha helyzetünk nem lenne ennyire veszélyes, mondta Themisztoklész. Mária az eszék írása és könyvé szerkesztése közben hasonlóan érezhette magát.

A mai világban akár akarjuk, akár nem, a hírek, egész pontosan a világ történéseinek „tálalása” alakítja ki a széles nyilvánosság nézőpontját. A probléma az, hogy a tálalást végzők valójában nem a fogyasztó egyént és közösséget szolgálják. Részrehajlás, elhallgatás, felnagyítás, elcsatornázás jellemzi mindezt.

Ennek következtében a széles nyilvánosság nem a valós problémákról, hanem – az elcsatornázott figyelem miatt – a mindennapjait kevésbé befolyásoló, sokszor rész- vagy álproblémákkal foglalkozik. S azokat, akik megpróbálják a valóságot bemutatni, szalonképtelennek nyilvánítják és megpróbálják idiótának, szélsőségesnek, barbárnak beállítani, s ezt gépezetük segítségével általános nézetté tenni a megvezetett társadalomban. Bach mondta egyszer: azok, akik nem hallják a zenét, bolondnak nézik azokat, akik táncolnak rá. Éppen ezért fontosak az ilyen munkák, ezért fontos ez a munka, hogy a társadalom minél nagyobb része hallja a zenét.

A könyv választ ad arra, hogy mi hozza össze a kereszténységet és a keresztény civilizációt, az angolszászok sajátos brit–amerikai proxi-szimbiózisát, a kínaiak nyugodt, szívélyes, de kíméletlen birodalomtudatát, a szolgaiság, a leplezett érdekek és a németek mélyrepülése miatti európai vergődést, azzal a magyar válasszal, ami ebben a viharban a felszínen tart minket.

Bemutatja, hogy a mai WOKE-ok (WOKE = fényes szelek) a nácik és a kommunisták ateista politikáját másolva, hogyan száműzik Istent és a hitet. Az USA-ban és Európában az újpogány hatalomgyakorlók egymás után támadják a társadalmat integráló hagyományos intézményeket: család, egyház, iskola, hadsereg, nemzetállam, közös múlt, kollektív emlékezet. Nem veszik figyelembe az örök érvényű mondást: soha ne bonts le olyan kerítést, amit nem tudod, hogy miért állítottak fel. A kereszténységet és annak egyházait támadók nem figyelnek oda Coligny marsall figyelmeztetésére: Istennek úgy tetszik, hogy az ő egyháza tűrje, ne pedig osztogassa az ütéseket. De ne feledjük, hogy az egyház olyan üllő, amely már sok kalapácsot elkoptatott.

De miért van mindez? – teszi fel a kérdést a szerző. Hogy kerültek helyzetbe ezek az újpogányok? A XX. század végére a Szovjetunió összeomlott, de addigra a kommunista ideológia alapját képező ateista marxizmus már áttette székhelyét Nyugatra: elfoglalta az egyetemeket, meghódította a nyugati értelmiséget, birtokba vette médiájukat, s mindezek segítségével – elcsatornázva a fókuszt a valós problémákról – uralma alá vonta a közvéleményük egy jelentős részét. Már nem a proletárforradalom, hanem az amerikanizálódás, a progresszió van figyelmének középpontjában. Győztesekre és vesztesekre osztja a világot, a tört identitások szexuális és nemi kisebbségek jogaiért folytatja forradalmi harcát. Minden társadalmi elkötelezettség ellen fellép: harcol a biológiai nemek, a fehérek, a férfiak, de mindenek előtt a fehér férfiak ellen.

Mindezekkel súlyos, katasztrófához vezető identitásválságot generál a nyugati társadalmakban, hiszen lerombolja a nemzeti, a lokális, sőt a munkahelyi és sokszor a családi szolidaritásközösségeiket, s csak a pénz és a szent fogyasztás kultuszát adja helyettük.

A könyv plasztikusan bemutatja a brit és amerikai világfelfogást, a proxi fogalmát e két állam viszonylatában, tökéletes hasonlatként használva a Hyppolit, a lakáj című film szerep felállását.

Bemutatja azt, hogy nyelvi, katonai és pénzügyi dominanciájuk segítségével hogyan fogadtatták el az egész világgal tematikájukat és narratívájukat, s hogyan tévesztettek így meg nemzedékeket az egész világon (Churchill, BBC, Hollywood).

Mindennek következtében az USA arisztokratikus köztársasággá vált, ahol a meritokratikus elvet – amely korábban az erejét és teljesítőképességét adta – felváltotta a belterjesség és a pozitív diszkrimináció (a törzseket a dombon felváltották a dinasztiák és klánok), amely újabb és újabb áldozati csoportok előtérbe helyezésével, ideológiavezéreltséggel kapcsolja ki a minőség alapú felemelkedést.

A demokrata progresszívek és a neokon héják meg vannak győződve arról, hogy joguk a világ civilizálása, szerintük demokratizálása. Úgy vélik, felhatalmazásuk van arra, hogy rendszerüket, elképzelésüket, kultúrájukat, értékrendjüket másokra kényszerítsék (Irak, Líbia, arab tavasz). Mindezzel – a társadalmak józanabb felében – megrendítették hitelességüket, belső és külső bizalmi válságot okoztak, mondjuk ki egyértelműen: bűnt követtek el, s a 47 Ronin története óta tudjuk, hogy ha a bűn büntetlen marad, a világ rendje kizökken.

Ennek következménye a nyugati világon kívüli világ önszerveződése. Ezen országok gazdasági és katonai megerősödése és az USA hitelességvesztése és civilizáció terjesztő erőszakossága együtt alapozta meg a többpólusú világ irányába történő elmozdulást. Ezen új pólus létét előtérbe tolta a szomszédunkban folyó háború.

Sikeresen világítja meg a szerző az Ukrajnai konfliktus hátterét: az előzményeket, az összefüggéseket és a nyílt – és elleplezett érdekeket. Az USA héjáinak gazdasági behatolását, illetve geostratégiai önzését. Az angolszászok szerepét, amely az elmúlt két évszázad alatt többször próbált a térségben beavatkozni, de ennek egyetlen eredménye a világra nézve a krími háborúban Lord Cardigan számára a felesége által kötött ruhadarab: a kardigán lett.

Jól szemlélteti az európai államok gyengeségét és önsorsrontó viselkedését, amely államok elfelejtették a legfontosabbat: az állam feladata nem az, hogy tökéletes legyen, hanem hogy a lehetőségekhez képest a legtöbbet és a legjobbat biztosítsa állampolgárai számára.

Ma már nem léteznek a nyugati politikai bölények, helyettük szürke egerek vannak, akik összekeverik a tét nélküli filozofálást az iránymutatással és kormányzással. Elfelejtették: nem annyira a helyes teendő felismerése a fontos, mint inkább az, hogy a döntő pillanatban helyesen cselekedjen az ember.

A megszokáson alapuló, s ezért az eredetiségre kevésbé fogékony, gyakran nehezen megújuló gondolkodás csak azt érzékeli, hogy új – sok esetben a múltban már kipróbált és bevált, máskor pedig még nem ismert – értékrendszerek, új szereplők, új együttműködések formálódnak.

Ezzel szemben a feladatait jól ellátó államnak és a végrehajtást kézben tartó kormánynak az a kötelessége, hogy cselekvő legyen, s felhívja polgárai figyelmét minderre. Érzékeltesse az őt megválasztó társadalommal, hogy a környezet, a viszonyrendszerek változnak, átalakulnak, sőt néha lecserélődnek. De mindeközben a fókusz a nemzeti érdek kell legyen. Ők nem felejtették el a „régi bölények” önmeghatározásait: az ember értékét mindig ellenségeinek ereje határozza meg, s hogy a vezető szerep nem a tökéletességről szól, hanem a viharok átvészeléséről.

Az új bölényeknek meg kell ismerniük és meg kell mutatniuk állampolgárainak, hogy az új rendszerek, a megjelenő technológiák, a formálódó gazdaságszervezési elvek, az eddig ismeretlen fogyasztási minták és gazdasági csataterek mit jelentenek, mindezek által milyen új jelenségekkel találkoznak, s azok miként fognak hatni életükre. Hogyan alakítják át mindezek a már megszokott keretrendszereket, hogyan lehet használni ezek előnyeit, s hogyan kell kivédeni veszélyeiket.

Jelenleg ezen átalakulás, újragondolás korszakát éljük a világban, Európában és hazánkban. A kormánynak ebben a helyzetben az a dolga, hogy felkészítse Magyarországot, felkészítse a magyar nemzet tagjait az új korszak új kihívásaira. Megtalálja azokat az új vagy régi, de elfeledett válaszokat, amelyek megoldásokat kínálnak, és egyben merjen nemet mondani a korábbi, meghaladott vagy érdekünket nem szolgáló elképzelésekre.

Nekünk magyaroknak a nemzetállam az egyetlen reményünk. A nemzetállamok Európája az utolsó esély a keresztény elveken és hagyományokon alapuló Európa túlélésére. Kodály mondta: Magyarország csak úgy maradhat fenn, ha lélekben minden magyar határőr lesz. Schmidt Mária – e könyv is bizonyítja – már régóta határőr.

A szöveg laudáló beszédként hangzott el a kötetet bemutató rendezvényen 2024. november 21-én, a Terror Háza Múzeumban.