A Nemzeti Együttműködés Rendszerét csak belülről lehet megérteni. A NER célja a nemzeti integráció konszenzusának kialakítása.

2010 óta Magyarországot új szellemiség járja be, amit már a kezdet kezdetén ki lehetett jelenteni, főleg, hogy maga a politikai rendszer is erre utal önelnevezésében és intézményeivel (Alaptörvény, Nemzeti Együttműködés Rendszere, Nemzeti hitvallás, nemzeti konzultáció). A nyolc éven belül a harmadik kétharmados parlamenti felhatalmazással végződő 2018-as országgyűlési választást követően egyre többször esett szó arról, hogy az Orbán-rendszer már középtávon is önálló jelentéssel bíró, a liberális demokráciától szerkezetileg markánsan eltérő, sőt társadalmi értelemben is megragadható regime-et jelent.

Ezt ellenfelei is észrevették és önkéntelen beismerés gyanánt sokféleképpen meg is próbálták leírni (féldiktatúra, hibrid rezsim, kompetitív autoriter rendszer, maffiaállam, versengő autokrácia), ám ezek mindegyike kudarcot vallott, hiszen nem értették meg, hogy a Nyugatról megkésve importált tranzitológia szókészletével nem ragadható meg az az endogén, azaz belső fejlődésű rendszer, amely ráadásul nagy társadalmi támogatottsággal rendelkezik. Nem csoda, ha nem értik, hogy a jobboldali kormánypártok miért bírnak konszenzusos hegemóniával.

2022-ben elmondhatjuk, hogy a rendszerváltoztatás óta eltelt időszak fele Orbán Viktor kormányzásával telt, aki a Fidesz elnökévé való újraválasztása pillanatában (2021 novemberében) ugyanannyi időt, 16 évet töltött ellenzékben, mint amennyit kormányon. Orbán Viktor a 2010 óta tartó, egyhuzamban való kormányzásával nemcsak a Bethlen István nevéhez kötődő tízévnyi konszolidáció időtartamát (1921–1931) haladta meg, de az ezredfordulós polgári kormányzás időszakát ehhez – minden joggal – hozzászámítva, immár Tisza Kálmán dualizmuskori másfél évtizedes regnálásának (1875–1890) rekordját is megdöntötte. Ezt ráadásul demokratikus viszonyok között érte el, sőt éppenséggel a népszuverenitás hatókörének kibővítése révén, tetejébe annak eredményeképpen!

Mindez elegendő idő és bőséges emlékezetmennyiség ahhoz, hogy ne csak rövid és közép, hanem hosszútávon is jelentést tulajdonítsunk neki, azaz ekörül politikai értelemben korszakot azonosíthatunk. Éppen ezért, míg 2010-ben kormányok között lehetett választani, 2014-ben és 2018-ban pedig rendszerek között kellett, addig innentől kezdve korszakok között fogunk. Míg a rendszer politikai természetű, addig a korszak kulturális, és utóbbi stabilizálása egyfelől a fennálló rend széles körű elfogadottságán, támogatottságán múlik, másfelől pedig az államszervezethez tartozó művelődési intézményrendszer működtetése mellett a civil társadalom terrénumán található, széles és mély kiterjedésű szimbolikus mező mozgatásán áll.

Ebből is látható, hogy annak, hogy egy politikai rendszert a neki megfelelő kulturális korszakba lehessen ágyazni, van politikai, társadalmi és kulturális feltétele is. Nézzük csak a mögöttünk hagyott bő harminc évet! A nyílt kommunista diktatúra (1949–1989) negyven évére rákövetkező két évtized (1990–2010), nem függetleníthetően az előbbihez tartozó nomenklatúra gazdasági túlélésétől, a nyugati kiszolgáltatottságtól és a rendszerváltoztatás eltérítésétől, egy kétkomponensű posztkommunista komplexum uralmát jelentette. Ebben összeszövetkezett egymással a posztkádári/baloldali politikai-gazdasági elit (MSZP) és a „demokratikus ellenzékből” formálódó liberális értelmiség (SZDSZ). A gazdasági, diplomáciai, jogi és államigazgatási pozíciók birtoklása mellett ez a blokk tartotta magánál az értelmezés hatalmát, a referenciakijelölés előjogát és a nyelvi felügyelet és büntetés monopóliumát. Bár a politikai hatalom egyszer-másszor kicsúszott a kezéből (1990–1994, 1998–2002), a gazdasági, és ami ennél is fontosabbnak tűnik: a kulturális hatalmat mindvégig magánál tartotta.

A rendszerváltoztatás után tehát nemcsak, hogy a korábbi politikai elit és a régi-új gazdasági elit bizonyult maradandónak, de a kulturális elit is konzerválódott, sőt sikeresen újratermelte magát. Ez a húsz évig tartó posztkommunista–liberális politikai és kulturális hegemónia volt a felelős azért, hogy a jobboldal ügyei diszkreditálódtak, hogy a konzervatívok nyelvileg eleve vert helyzetbe kerültek, és hogy a kultúra csaknem kizárólag egy szűk elit hatalmi terepéül szolgált. A régi rend helyébe lépő új konszenzus ezért kap most jelentős kulturális feladatokat!

A politikai feltételek adottak, ráadásul 2010 óta olyan társadalmi koalíció formálódik, amely azóta három országgyűlési, ugyanennyi önkormányzati, két európai parlamenti választáson s egy népszavazáson bizonyította, hogy a Fidesz–KDNP mögött áll. Mindez kiegészül a kormányzat munkáját megalapozó-magyarázó értelmiségi munkával és a döntéseit támogató civil kezdeményezésekkel (Békemenet, CÖF, polgári körök, Tranzit). A fennálló rend hosszútávú stabilizálásának fő kérdése, hogy a meglévő társadalmi többség átalakítható-e olyan politikai többséggé, amely parlamenti többséget eredményez. Vagyis – G. Fodor Gábornak Az Orbán-szabályban írott szavaival élve – az igazság mögé szervezhető-e többség. Ennek legfőbb garantálója a kulturális többség létrejötte.

A fentiek, vagyis hogy miként lesz rendszerből korszak, hogyan alakítható ki széleskörű konszenzus és miként szervezhető meg egy társadalmi koalíció, olyan új politikaelméleti modell megalkotásáért kiált, amely képes a folyamatot belülről leírni és saját(os) céljai felől magyarázni, ezzel pedig értelmet adni neki. Ezt nem kell feltalálni – régóta készen van.

Visszatérve napjainkhoz: az a bizonyos, sokat idézett 2018-as kötcsei Orbán-kijelentés, hogy „szélesen megyünk”, pontosan azt jelenti, hogy a jobboldali kormányzás mögött jöjjön létre egy széleskörű társadalmi koalíció és ennek átfogó egyetértést kiváltó kulturális reprezentációja. Ez nem a „polgári Magyarország” jelszavának meghaladása, hanem éppen ellenkezőleg: az 1998 és 2002 közé eső kormányzati ciklus társadalmi talapzatának kibővítése. A miniszterelnök 1987-ben szakdolgozatát a lengyelországi ellenzék szervezetéről írta (Társadalmi önszerveződés és mozgalom a politikai rendszerben), mégpedig Az új fejedelem megállapításai alapján! Semmiképpen nem hathat tehát furcsán, ha Antonio Gramsci fogalmaira hivatkozva azt mondjuk, hogy a Fidesz–KDNP mögött olyan „történelmi blokk” áll, melynek longue durée fennállását „kulturális hegemóniával” kell biztosítani.

Ennek eszköze pedig nem lehet más, mint egy integratív konszenzus képzése, mégpedig a társadalmi-politikai-ideológiai közép kiszélesítésével. Ennek tengelye körül forog a kormányzat történelmi hivatásának végcélja, vagyis a belülről vezérelt Magyarország megteremtése.

A szöveg jegyzetek nélküli, rövidített és szerkesztett részlet a szerző Nemzeti blokk – A Nemzeti Együttműködés Rendszere című könyvének bevezetéséből. A XXI. Század Intézet 21 című zsebkönyvsorozatában megjelent kötet előrendelhető.