A kormányzó magyar jobboldal és a hazai nemzeti-konzervatív szellemi közösség történelmi szövetsége alkotja Magyarország politikai-intellektuális középpontját. Ennek előzményei igen tagoltak és régre nyúlnak vissza, kezdve az elmúlt tizenkét év nemzeti konszenzusának közös kialakításával, folytatva a rendszerváltoztatás óta eltelt harminckét esztendő párhuzamos pártpolitikai és értelmiségszervezési fölépülési munkájával, odáig bezárólag, hogy a modern magyar konzervativizmus kiegyezés óta tartó szerves fejlődése során mindig is a nemzetközpontúságot vallotta és a jobboldallal állt stratégiai szövetségben. A 21. század első negyedében jól látszó külső-belső kihívásokra egy olyan új jobboldal tud hatékony válaszokat adni, amely a régi konzervativizmus elvei mentén, pragmatikusan fogalmazza meg alternatíváit. Jelenlegi, posztliberális korunkon túl tekintve a magabíró magyar modell és a nemzeti-konzervatív gondolat vezethet át minket a jövőbe.

POSZTLIBERÁLIS KORSZAKVÁLTÁS

Bármilyen furcsa, de olykor a legostobább gondolatok fejezik ki legjobban a közhangulatot, mivel a maguk keresetlen egyszerűségével sikerül megragadniuk valamit a közös várakozásokból. Ilyen, jelszóvá sűrített életérzés volt a Fukuyama-féle „történelem vége” is, amely megadta a hosszú kilencvenes évek (1989–2001) sokáig visszhangzó alaphangját.

A harminc évvel ezelőtt megszületett történetmagyarázó keret és a hozzá tartozó globális ideológiai hegemónia olyan elméleti metanarratívát és végrehajtandó nagystratégiát jelentett, amely a piac, az egyre bővülő világkereskedelem, a tökéletesedő technológia és a kikényszeríthető liberális demokrácia univerzális rendjét fogalmazta meg. Az 1989 utáni világrendet megalapozó gondolat (end of history) azonban ma már biztosan nem tartható – véget ért a történelem vége. Ezt nyomatékosította a 2010-es évek második felének szuverenista–populista hulláma, majd a 2020-as évek elejének egymást követő megrázkódtatásai: a világjárvány, a világhatalmi központok egymásnak feszülése és a világháború rémének felsejlése. Így hát most itt állunk egy „világrend nélkülivé vált világban” (Schmidt Mária), egy valóságos korszakhatár kellős közepén!

A liberális világforradalom, melynek most a végóráit látjuk, az I. világháború végén kezdődött a tradicionalista központi hatalmak összeomlásával és a nyugati antanthatalmak fegyveres és kulturális (!) győzelmével, ennek részeként a wilsonizmus projektjének megindulásával. Folytatódott a II. világháborút követő transzatlanti amerikanizálódással (Marshall-terv, NATO-integráció, republikánus berendezkedés, a liberális demokrácia konszenzusa), majd a hidegháborút követő ikertörekvéssel, amelyet egyfelől a globalizáció neoliberális kurzusa, másfelől a regime change neokonzervatív gyakorlata jelentett. A 2010-es évek közepére azonban kifulladni látszott a kortárs liberalizmus intellektuális és uralomtechnikai lendülete, így elkövetkezett egy olyan, bizonytalan körvonalú és tartalmú átmeneti időszak, amelyről legfeljebb annyit tudhatunk biztosan, hogy „jelenkorunk az átkelés időszaka: a liberális korszak haldoklik és felvirrad a posztliberalizmus kora” (Erik Ahrens–Bruno Wolters: Postliberal. 2021).

A spekulatív hitelpiacokról kiinduló 2008-as gazdasági válságtól a 2016-ban bekövetkező két nemzetközi jelentőségű fordulatig, amelyet a Brexit megszavazása és Donald Trump megválasztása okozott, megfordult a szél. A 2010-es években, jelentős részben a 2015-ös migrációs válság hatására, az európai új jobboldali, szuverenitás-párti, föderáció- és bevándorlás-ellenes, vagyis nemzeti antiglobalizációs Új Erők (amiket többnyire populistának, illiberálisnak és szuverenistának neveztek) részsikereket értek el. A 2019-es Európai Parlamenti választás végeredménye, a Fehér Háznak a Demokrata Párt képében megjelenő globális progresszív erők általi visszahódítása, valamint a 2020-as évtized első éveinek válságai (koronavírus-járvány, orosz–ukrán háború, energiakrízis) azonban a Régi Rend utóvédharcait taktikai kezdeményezésre fordította. A mögöttünk hagyott évtized alaphangja ezért a patthelyzet.

Most már nem csak arról van szó, hogy a neoliberális világrendben a válság(menedzsment) maga a kormányzati stratégia, s ennek praxisa tehetetlenségi nyomatékként valószínűleg sokáig velünk marad, hanem az egymással küzdő Régi Rend és az Új Erők felőrlő lövészárokharcot vívnak egymással. A válságból nincs más kiút, mint máshol alkotni meg a középpontot. A posztliberális korszakba való belépés azonban csak a kezdet, az igazán lényeges szellemi és politikai kihívást az új kor szintézisének megtalálása jelenti.

Mindent összevetve: a krízis a liberalizmus válsága és nem a demokráciáé, a globalizáció egyetlen hatékony gátja pedig a nemzetállamok határaival esik egybe. A kritikai oldalt ismerjük: most már nem elsősorban az a kérdés, hogy mi ellen védekezünk, hanem az, hogy mi az, aminek a védelmére kelünk, mit őrzünk meg s mit fejlesztünk tovább. Ami hiányzik tehát, az „egy pozitív kritika” (Dominique Venner). A minden transzcendens, szociális és morális kötelemtől megszabadított egyénre alapozó individuális liberalizmus és az ennek egyetemesítését végző globalizáció értékeivel ellentétes fordulat szükséges: szkepszis helyett hit, egyén helyett közösség, globalizáció helyett nemzetállam, hitel helyett munka, magány helyett család. Ez a változás keresi a nevét.

NEMZETI-KONZERVATIVIZMUS

Asbóth János a magyar konzervativizmust meghirdető 1875-ös könyvében úgy írt, hogy „itt az idő nem azt kérdezni, mit kíván […] a sablon-liberalismus, hanem kérdeni […] mit kíván a magyar érdek”, illetve „a liberalismus [saját] elveit és theoriáit, a conservativ politika mindenekelőtt a hazát igyekszik szolgálni” (Magyar conservativ politika. 1875). Az 1890-es évek derekán a 48-as–67-es törésvonalat a nemzeti érdekvédelemmel felülírni szándékozó csoportok (agráriusok, Apponyi-féle Nemzeti Párt, Katolikus Néppárt, a Függetlenségi Párt Ugron-szárnya, a Szabadelvű Pártból kiváló Szapáry-csoport) összesen a Képviselőház felét adták. Asbóth ekkoriban, 1896. december 19-én jelentette ki a Képviselőházban, hogy „a legfőbb nemzeti konzervatív érdek a magyar hazának a fennmaradása” (Képviselőházi Napló, 1896. I. kötet).

Míg a konzervativizmus mindközül a leginkább nemzethez kötött politikai eszme, addig a liberalizmus és a szocializmus (vagy általában a baloldali eszmék) filozófiájuknál fogva sokkal nemzetközibbek, ami minden bizonnyal abból fakad, hogy az utóbbi kettő az univerzalista-kozmopolita felvilágosodás örököse, a konzervativizmus viszont éppen ellenkezőleg, annak kritikájából ered. Ezért a liberalizmus ma a globalizációhoz, a baloldal pedig, mint mindig, úgy most is az internacionalizmushoz húz, a konzervativizmus viszont továbbra is a helyi, az egyszeri és a hagyományos őrzője-továbbfejlesztője, melyeket leginkább a nemzeti partikularitásban talál meg. Ezért könnyű a mai globális–lokális szembenállást a jobboldal számára lefordítani a nemzetközi–nemzeti, kozmopolita–hazafias, globális–lokális ellentétre és a választásokon profitálni belőle.

A konzervativizmus számára a hagyomány mindig egy adott nemzeti hagyomány, a kultúra mindig egy meghatározott nemzeti kultúra, a helyi jellegzetesség mindig valamely nemzet sajátossága. Egy konzervativizmus vagy nemzeti vagy semmilyen. Az univerzalizmus mai formájának (globalizáció, multikulturalizmus, „nyílt társadalom”) egyetlen következetes ellenzője a nemzeti konzervativizmus, amely természeténél fogva antiglobalizációs gondolat. A konzervativizmus gondolkodásmódjánál fogva nemzeti és antiimperialista.

A konzervativizmus nemzethez kötöttsége a napi politikai gyakorlaton túl szélesebb eszmetörténeti horizonton ismerhető fel, sőt ismeretelméleti perspektívában gyökerezik. A magyar múlt rétegzett hagyományából, a külföldről (elsősorban Nyugat-Európából) vett példák hazai szervesítéséből, az utánzás helyett a tanulás gyakorlatából kiinduló Tőkéczki László szerint „a nyugati példák és összehasonlítások igazságtalansága már csak az előzmények különbözősége, valamint a nyugati tőkék – gyarmatosítással gyorsult – nagysága miatt is nyilvánvaló”, emiatt pedig az átemelés, a felsőbbrendűnek tételezett nyugati minta mechanikus utánzása, a szolgai utánkövetés már csak az anyagi valóság körülményeinél fogva sem üdvözítő, nem is beszélve a szellemi utak különbözőségéről. Ezért írta, hogy „teljesen el kell vetni ezt a nyugati normatív személetet […] Ki kellene már végre mondani, hogy egy közösség, egy társadalom többféle, másféle utakon is lehet egyensúlyban […] s nemcsak a »nyugati modellben«” (Politikatudományi Szemle, 1995/2).

A tökéletes utánzás egyébként is episztemológiai lehetetlenség, gyakorlati abszurditás, hiszen „a helyi, nemzeti, regionális viszonyok, struktúrák és életformák, mentalitások nem véletlenül úgy léteznek, ahogyan, és azokat nem lehet máshol sikeres […] eszmék, módszerek szerint minden további nélkül utánzással pótolni” – fogalmazott másutt (Magyar Nemzet, 1998. június 30). Különösen így van ez akkor, ha a nyugati ideológiateremtő központok intellektuálisan kiürülnek, utánzásra váró teljesítmény nem születik, és a hazai mintakövetők is kimerülnek, sőt korábbi átültetéseik is elbizonytalanító eredménnyel járnak. A kívülről irányított mintakövetés, amely 1945-től egészen 2010-ig hegemóniával bírt, és politikai, gazdasági, társadalmi, valamint kulturális értelemben is kiszolgáltatta az országot, hol kelet, hol nyugat felé, 2010-től kezdve végre átadta a helyét a belülről vezérelt, magabíró, önrendelkező Magyarország missziójának, és az ennek szolgálatában álló gyakorlat filozófiájának.

Alkatából következik, hogy a konzervatív gondolkodás megújulásának útja nem lehet más, mint a szellemi autarkia. Az a fajta intellektuális önellátás, amely – persze a széleskörű külhoni ismeretszerzéssel, az óvatos adaptációval és a folyamatos hozzátanulással kiegészítve – a hazai problémákra adandó válaszokat saját hagyományok, belföldi tapasztalatok és itthoni fejlesztések alapján dolgozza ki. Ezzel kapcsolatban nem lehet mást mondani, mint amit Tőkéczki László negyedszázada már megfogalmazott: „a konzervatív magyar múlt gazdag örökséget kínál a mai magyar politikai megújuláshoz. Nem szükséges tehát a kétségbeesett szellemi importtevékenység. Tanulni persze mindenkitől lehet és kell, de egyetlen mai nyugati modell sem a mi feltételeink között született, míg egykori elődeink nagy részben a mi gondjainkkal is küszködtek” (Hitel, 1996/augusztus).

Lebegjen előttünk hát, hogy százötven éves hazai konzervatív hagyományunk van, nem szorulunk rá, hogy azonnal Burke, pláne, hogy von Hayek után kapkodjunk. Ez a program ma is követendő, eredményét pedig semmi sem illusztrálja jobban, mint amikor a 2018-as magyar V4-elnökség konferenciáján a Trumpot győzelemhez segítő Steve Bannon kijelentette: „Orban was Trump before Trump”. De ugyanez az összefüggés áll azokra a bátor intézkedésekre is, amelyek az elmúlt tizenkét évben Magyarországon történtek, aztán nemsokára hol szép csendben, hol hangosan üdvözölve, más országok is átvették példájukat (stratégiai ágazatok állami kézbe vétele, keleti nyitás, rezsicsökkentés, határkerítés-építés, vakcinabeszerzés diverzifikálása, hatósági árak bevezetése).

A magyar politikai cselekvés 2010 óta mintakövetőből mintaadóvá vált, a magyar konzervativizmus pedig mintaformáló lehet, miközben megfogalmazza a 21. század eljövendő évtizedére vonatkozó magyar szintézist. Az önálló magyar nemzetvédelem első és legfontosabb dokumentumában, az Az Török áfium ellen való orvosságban (1660) írja gróf Zrínyi Miklós, hogy senki másban nem bízhatunk, csak magunkban, hiszen „az mi sebünk senkinek nem fáj úgy mint minékünk, senki nem érzi nyavalyáinkat, úgy mint mi”.

ÚJ JOBBOLDAL

A hazai szellemi-politikai egyenlet egyszerű: régi konzervativizmus = új jobboldal. A magyar jobboldal az elmúlt húsz évben többszólamúvá vált, horizontálisan elnyúló jobboldali törzsszövetséget alkotva, és történelmi szövetséget kötött az 1990 és 2022 között egyre gyorsuló ütemben szerveződő hazai nemzeti-konzervativizmussal. Ennek a stratégiai egyesülésnek a sikerét jelezte a Nemzeti Együttműködés Rendszerének első tizenkét éve (2010–2022), valamint az, hogy Magyarország politikai–szellemi centrumát ez a komplexum alkotja.

A választói igények és elvárások a 20. század végi illúziók elvesztése és az új, 21. századi kihívások közepette átalakultak és a polgári Magyarország programja mellett mást is igényelnek, anélkül, hogy az előbbi érvényét veszítené. Az a társadalmi többség, ami a 2022-es országgyűlési választásokon megnyilvánult és a korábbiaknál is nagyobb alkotmányozó felhatalmazással ruházta föl a kormányzó jobboldalt, gondolati értelemben is tág kereteket igényel (szélesen megyünk). Ennek a munkának a vezető ereje, ha tetszik, a közép közepe azonban annak a hagyománynak az élő, szerves folytatója lehet, amely a magyar nemzeti-konzervatív gondolatban ismerhető fel. A hazai konzervativizmusnak könnyű dolga van: a magyar konzervatív hagyomány mindig is a hagyományos értékeket védelmező, néppárti, Kelet és Nyugat között egyensúlyt tartó, a nemzeti érdeket mindenek elé helyező iskola volt.

Közmondásos ténymegállapítás, hogy Magyarországon a politikai innováció előrébb jár, mint az azt támogató gondolati (ne féljünk a szótól: ideológiai) munka. A politikai hatalom már megteremtetett, a kulturális hatalom még várat magára. Feltétlenül igaz, hogy „a konzervativizmus nem pártprogram, hanem módszer” (Bethlen István), ezért a mai magyar konzervativizmusnak szélesebb perspektívában kell működnie: kultúrává kell válnia. Az új gondolatok kikísérletezésének, megvitatásának és szervesítésének hivatása a magyar nemzeti-konzervativizmust olyan önállósággal, intellektuális feladattal és határozottsággal ruházza fel, hogy az új jobboldal szövetségeseként reneszánszát élheti. A hopi mondást idézve: mi vagyunk azok, akiket vártunk.

Szerkesztett részlet a szerző azonos című írásából, amely a Tihanyi jobboldal (szerk. Békés Márton, Kommentár Alapítvány, Bp. 2022) című kötetben jelent meg a 74–93. oldalakon.