Egy korszak nem csak annyival több egy mégoly stabil politikai rendszernél, hogy állandó vezetés mellett huzamosabb ideig marad fenn, hanem hogy jól megkülönböztethető, csak rá jellemző szellemiség érvényesül benne. Érezzük, hogy a kort, amiben élünk, egy bizonyos értékkánon, meghatározott kulturális kurzus, sajátos intellektuális klíma jellemzi. Orbán Viktor ötödik kormányzati ciklusának közepén túljutva a rövidebb távú jogi-gazdasági és a középtávú társadalmi célok után nem túlzás a hosszú távú kulturális célokat fókuszba helyezni. Különösen, hogy valójában ezek teljesülése alapozza meg az előbbiek sikerét. Politikai értelemben biztosan beszélhetünk korszakról, de hogy kulturális értelemben is korszak lesz-e a rendszerből, az az állami kultúrstratégia érvényesülése mellett a társadalom áthatásának sikerességén is múlik. Egy politikai rendszer maradandóságát belpolitikai stabilitása, működtetőinek állandósága és időtartamának hossza adja, viszont az általa hagyott kulturális lábnyom teszi felismerhetővé és emlékezetessé. Már csak ezért is igaz, hogy a kultúra nem a politika mellékhadszíntere, hanem stratégiai terület. Pontosan ezen a mezőn múlik a kitűzött nagy történelmi cél elérésének jelentős része.

A KORSZELLEM MINT KULTÚRPOLITIKAI KÉRDÉS

Egy-egy korszak jelentésének meghatározása mindig érdekelte az adatok összegyűjtésén, de a rendszerzésükön is távolabb látó, holisztikus szemléletű történészeket. A korszellem faggatására tökéletes ráillik, amit Herder mondott róla: „A korszellem hatalma nagy, de észrevétlen; a hozzáértő képes nyomon követni és kiaknázni, a balga viszont rendszerint túl későn és csak a bekövetkezett hatásai alapján veszi észre.” Joó Tibor 1933-ban a Magyar Filozófiai Társaság lapjában jelentette meg A korszellem mint történetfilozófiai kérdés című dolgozatát (Athenaeum, 1933/1). Írásában a hegeli korszellemet (Zeitgeist) se nem mechanisztikusan, se nem metafizikailag fogta fel, hanem annak értelmében, hogy „a korszellem egy állandó lényeg azonos tendenciája”. Ez alatt azt értette, hogy a korszellem a történelem során dinamikusan változó „életegység”, teremtője nem más, mint maga a „kultúraalkotó erő”, amiből az következik, hogy a korszellem a kultúrában ragadható meg. Ma azt mondanánk, hogy a korszellemet az adott korban érvényesülő kulturális komplexum tartalmában ismerhetjük föl.

Már Korunk szelleme című, három évvel korábban keletkezett cikkében úgy vélte, hogy a korszellem „egy egész nagy kulturális egységnek az általános eszmeköre”, de számos más, találó szókapcsolattal is leírta, úgymint általános szellem, közszellem, uralkodó irány (Nyugat, 1930/19). Egy másik, a hosszabb tanulmánynál öt évvel később keletkezett szövegében pedig, amely a Korszellem és könyvkötészet címmel jelent meg, azt írta, hogy „valamely történeti kor szelleme, az a jellemvonás, amely lényegének tekinthető, az egész kultúra területén megnyilatkozik, minden alkotásban, a legapróbb kulturális jelenségben is jelentkezik és sajátos jelleget ad nekik” (Magyar Könyvszemle, 1938/2). Ez a szemlélet, amint az utóbb idézett szöveg címe is mutatja, a kultúra minden területén – legyen az könyvkötészet vagy fegyverzetfejlesztés, ipari formatervezés vagy popkulturális alkotás – föl tudja fedezni az aktuális Zeitgeistet.

Az ugyanebben az évben kiadott nagyszabású, A mai világ képe című többkötetes gyűjtemény első, Szellemi élet című kötetének szerkesztője, Kornis Gyula az iméntiekkel egybehangzó módon fogalmazott. Ezt szabatossága miatt érdemes hosszabban is idézni. Így hangzik: „A korszellem a korra tipikusan jellemző eszmék, jelentések, értékrendszerek összessége […] A szellemi alkotások együttese a kultúra. A kor szelleme tehát a kor kultúrájában nyilatkozik meg. Egy-egy kornak kultúrája, mint az értékeket megvalósító szellem történeti terméke […] egységes egész, szellemi organizmus, amelyben minden mindennel közvetlenül vagy közvetve összefügg […] ha egy-egy korszak kultúráját hosszabb időtávolban, történeti távlatban szemléljük, a kultúra szelleme egységesebb stílusúnak, jobban egybehangzónak tűnik […] lényegében ugyanaz a tipikus értékfelfogás hatja át egy-egy kor kultúrájában a vallást, az erkölcsöt, a szaktudományt és a filozófiát, a művészetet, az irodalmat, a zenét, a politikai rendszert s a gazdasági életet.” Nem mellékes, hogy a szerző nem más, mint gróf Klebelsberg Kunó 1922–31 közötti vallás- és közoktatási miniszter államtitkára, piarista szerzetes, filozófus, egyetemi tanár. Egy bizonyos ponton ide még vissza kell térnünk.

De mi következik ebből? Nem kevesebb, minthogy a korszakot, amely legközvetlenebbül egy meghatározott történeti szakaszt jelent, távlatosan és összehasonlításban szemlélve korának szelleme teszi fölismerhetővé. Egy adott korszak szellemisége márpedig legjobban a rá jellemző stílus képében (és képei stílusában) ragadható meg, amely az élet minden területén megnyilvánul, ám az örökkévalóság számára, mint tiszta idealitás, legjobban a művészetben érhető tetten. Annál is inkább, mert „a stílus az egység s a különböző stílus a különböző egységek karakterképe” (Kassák Lajos). A korszakok szellemi körképe könnyebben felismerhető az egyébként is rétegtermékeket előállító divat- és zeneiparnál maradandóbb alkotásokat teremtő ágazatokban (ábrázolóművészet, építészet, film, szépirodalom), amelyekben a maguk természetének megfelelően közvetlenül érvényesül a formai harmónia és a stílusegység. A középkort például ma is érthetővé teszi a román kor és a gótika, a koraújkor végét a barokk, a 20. századot pedig a modernizmus. Mindannyian tudjuk, mit értünk – vagy inkább érzünk – rokokón és szecesszión, mit sugall egy art deco lakásbelső, mikor volt divatos a brutalizmus.

A későmodernitás, avagy a posztmodern körülményei közepette e konstruktív egység létrehozása több szempontból is megnehezült, a talajául szolgálni képes egységes – például keresztény-európai – kultúra valóban széttöredezett, ugyanakkor nem lehetetlen a korszakot fémjelző szellem, adott esetben szó szerinti kőbe vésése, gondoljunk csak az olyan landmark-jellegű épületekre, mint a Magyar Zene Háza vagy az új Néprajzi Múzeum, amelyek korántsem ellentétben, inkább szintetikus viszonyban állnak a Várkert Bazár, a Kossuth tér és a Budai Vár historikus rekonstrukciójával. Nem véletlen, hogy éppen ezek váltották ki a legnagyobb ellenzést és terméketlen cinizmust, hiszen a korszakot, melyben készültek s melynek szellemét hordozzák, maradandóan megjelölik és a történelem keretei közé iktatják.

Van azonban itt egy probléma, amely úgy hangzik, hogy korunkban – és ez egy rá igencsak jellemző vonás – a lokális korszellem ütközik a globális korszellemmel, márpedig a helyi kultúra (újra)termelésének eszközei eltörpülnek a globális korszellem terjesztésére rendelkezésül álló roppant arzenálhoz képest. Ez a magyarázata annak, hogy bár itthon kormányon van a jobboldal, a világ egészéhez képest mégis ellenzékben dolgozik, fordítva pedig úgy áll a helyzet, hogy balliberális ellenzéke nem más, mint az „uralkodó eszmék” szolgája. A hiányzó erő pótlásához kormányzatilag nem lehet más és hathatósabb eszközt igénybe venni, mint az államét: ezért van szükség fokozott kultúrpolitikára.

Az iménti összefüggés jól mutatja, hogy a korszak szelleme legalább annyira akarat, mégpedig történelmileg megfogható, politikai akarat kérdése, mint általános, sőt globális jelenségek összjátéka. A korszellem nem a platóni idea véletlenszerű földre költözését jelenti, sem pedig az embertől független természeti vagy termelési erők befolyásolhatatlan vastörvényeinek eredménye. Miután a korszakban a kor szellemét is kormányozni kell, ehhez politikai akarat, társadalmi felhatalmazás és szellemi rátermettség szükséges. A közkultúra, a művelődési közeg, magasabb értelemben pedig maga a szellem több eszközzel is alakítható, amelyek mind-mind a kultúra területén találhatóak. Ennek használatba vételét közkeletű nevén kultúrpolitikának szokás nevezni. A korszak jórészt a kultúrpolitika működése által válik mindennapi és mindennapos tapasztalattá, szelleme pedig a kor szellemévé. A kultúrpolitika távlatos horizontja márpedig a történelem.

KORSZAKÉPÍTÉS

Idézzük föl a Nemzeti blokkból, hogy a kommunista diktatúra (1948–1989) negyven évére rákövetkező két évtized (1990–2010) – nem függetleníthetően az előbbihez tartozó nomenklatúra gazdasági túlélésétől, a nyugati kiszolgáltatottságtól és a rendszerváltoztatás szándékos eltérítésétől – egy kétkomponensű posztkommunista komplexum uralmát jelentette, melyben összeszövetkezett egymással a posztkádári/baloldali politikai-gazdasági elit és a „demokratikus ellenzékből” formálódó liberális értelmiség. A gazdasági, diplomáciai, titkosszolgálati, jogi és államigazgatási pozíciók felügyelete mellett ez a blokk tartotta magánál az értelmezés hatalmát, a referenciakijelölés előjogát és a nyelvhasználat monopóliumát. És bár a politikai hatalom egyszer-másszor kicsúszott a kezükből (1990–1994, 1998–2002), a gazdasági, és ami fontosabbnak tűnik: a kulturális hatalmat mindvégig maguknál tartották.

A rendszerváltoztatás után tehát nemcsak, hogy a korábbi politikai elit és a régi-új gazdasági elit bizonyult maradandónak, de a kulturális elit is konzerválódott, sőt sikeresen újratermelte magát. Utóbbi megképződése még a ’80-as évek első felére esik, amikortól a későkádári vezető értelmiség biológiailag és szellemileg elfáradt, ami egybeesett a hazai ’68-as nemzedék – mégpedig nem minden előzetes pártállami számítás és állampárti jóváhagyás nélküli – őrségváltásával. A velük küzdő erők feladata hasonló volt ahhoz, amiről Antonio Gramsci A déli kérdés néhány aspektusa (1926) című kéziratában úgy fogalmazott, hogy Dél-Olaszországban meg kell „bontani azt az intellektuális blokkot, amely az agrárblokk rugalmas, de igen szilárd teste”. Nálunk a posztkommunizmus rugalmas szerkezetét stabilizáló neoliberális gondolatkör szilárdsága jelentette a problémát.

Azt is újra meg kell állapítani, hogy 2010 óta egy új történelmi blokk van formálódóban, amely azóta három országgyűlési és ugyanennyi európai parlamenti, négy önkormányzati és két népszavazáson bizonyította, hogy a Fidesz–KDNP mögött politikai többség áll, sőt bizonyos kérdésekben mögötte áll a társadalmi többség. A korábbi uralkodó elitet sikerült lecserélni, bár makacs utóvédharcokat folytat, sőt újabb nemzedékeket szül (Apró–Dobrev klán, Donáth-család), miközben aktívan keresi a kapcsolatot a transzatlanti elitekkel, az uniós és Soros-struktúráktól pedig minden támogatást megkap törekvéseihez. Különösen ebben a helyzetben szükséges a kulturális hegemónia megteremtése, amely jó évtizede több szinten zajlik, minduntalan az új korszak építésével szembeni elkeseredett kultúrharccal kísérve, melyet – a félreértések elkerülése végett – a globális elit és hazai szövetségesei folytatnak.

Míg azonban a jobboldali bátortalanságot sikerül talán végleg felszámolni, s egyre több olyan intézmény (folyóirat, képzési központ, könyvkiadó, kutatóintézet, média) van, amelyik nem a „hallgattassék meg a másik fél is” defenzivitásával áll hozzá feladatához, addig az ellenoldal diagnózisa sem téved, amikor a kultúrharc szünetében szétnéz és megállapítja, hogy „a korábbi hegemón megbukott, de a jelenlegi csak részlegesen épült ki” (Fordulat, 2019/2). De annak ellenére, hogy bőven akad még tennivaló, lehetetlen nem észrevenni azt a léptékbéli különbséget, hogy míg az egyik oldalon általános korszaképítés zajlik, addig a másikon legföljebb szórványos rendszerkritikát végeznek. Egy szó, mint száz: a nemzeti-konzervatív oldal kulturális tevékenysége és a jobboldali kormányzás azért folyik, közvetlen és közvetett módon, hogy a következő ezer évben is legyen magyar kultúra s kultúránk magyar legyen. Kevesebbel nem érhetjük be.

Ennek a gondolatnak a jegyében állt az utolsó nagy magyar korszaképítés, azaz a Bethlen-konszolidáció évtizede is. A kultuszminiszter által kezdeményezett neonacionalizmus-vitához hozzászólva Hajnal István úgy írt, hogy „Klebelsberg azt akarja, hogy a magyar nemzetre most virradó korszakot a történetírás egykor a neonacionalizmus korának nevezhesse el”, ezért vezeti aktív s nem passzív nemzeti eszme, komparatív historizmus és szakpolitikai felkészültség (Napkelet, 1928/5). Ezt az „előre elképzelt korszakot”, amint másutt írta, a „konstruktív magyar gondolat” és a „nemzeti értékfejlesztés politikája” hajtotta, mégpedig a megőrzött és újonnan létrehozott kulturális alkotásoknak a nemzeti köztudatba való minél mélyebb és szélesebb körű beleszervesülésének programja mentén (Napkelet, 1931/4).

A párhuzamok nem érnek itt véget, hiszen szintén az állam újraalapozásának roppant föladatával szembesülve lépett másodjára kormányra Orbán Viktor, 2010-ben. Az első miniszterelnöki hivatalban töltött négy év, majd a rákövetkező nyolc ellenzéki esztendő tapasztalatából tudni lehetett, hogy ahhoz, hogy a 2010-es kormányváltás egy olyan rendszerváltás kezdete – egészen pontosan a rendszerváltoztatás befejezése és egy új politikai rendszer létrehozása – legyen, ami egy idő után korszakváltássá összegződhet, mindenekelőtt a kultúrában bekövetkezett változásnak, afféle „szellemi-morális fordulatnak” (Helmut Kohl) kell megtörténnie. Már a 2009-es kötcsei beszédben programszerűen megfogalmazta, hogy „a mindenkori ideális magyar kormányzatot annak a felismerésnek kell vezetnie, hogy […] a létezés magyar minősége többek között abból ered, hogy rendelkezünk egy saját, csak ránk jellemző látásmóddal, ahogyan leírjuk, megértjük, érzékeljük és kifejezzük a körülöttünk lévő világot. […] S ez a kulturális minőség az, amit egy kormányzatnak meg kell őriznie, illetve ezt a közösséget abban az állapotban kell megtartania, hogy a bennünket az összes többi nemzeti közösségtől megkülönböztető kulturális minőség fennmaradjon.”

NEMZETI MAXIMALIZMUS

A 2010 és 2014 közé eső ciklust az új állam intézményesítésének és a múlt legközvetlenebb problémái kiküszöbölésének kellett szentelni, a 2014 és 2018 közötti időszak pedig jobbára a gazdaság üzembe helyezéséről, a határvédelemről és a külső támadások kivédéséről szólt. A 2018 és 2022 közötti ciklus volt az, amelyben – a koronavírus-járvány által meg-megakasztva – hozzá lehetett kezdeni a nagy feladathoz. És most itt vagyunk az orosz–ukrán háború és hatásai közepette az újabb, egymás után immár a negyedik (összességében pedig az ötödik) Orbán-ciklusban, annak is túl a felén. A folytatódó és eszkalálódó háborúban továbbra sem könnyű a (gazdasági, diplomáciai) helyzet: bár hazánk az Európai Unió soros elnöke, az európai uniós választás utánra időzítve jelentették be egy korábbi kötelezettségszegést büntető gigantikus bírságot, sőt ismét eljárás indul ellenünk, a miniszterelnök békemisszióját pedig a nyugati vezetők nem támogatják. Persze, sikerek is akadnak, nem is kicsik: a világ más tájaival a miniszterelnök kifejezetten pozitív viszonyt alakított ki (Azerbajdzsán, Kína, Törökország), szomszédjaink egyikével-másikával már-már stratégiai szövetségre lépett (Szerbia, Szlovákia), sőt a balra sodródó Európai Néppárt és a háborúpártiságban utána igyekvő Meloni-féle reformkonzervatívok székei között nem hogy a pad alá nem esett, hanem új, nagyobb és ami még fontosabb: saját asztalhoz ülhet (Patrióták Európáért).

A folyamatban lévő világrendszerváltás idején teljesen érthető a nemzetközi-geopolitikai fókusz, és senki nem gondolhatja, hogy a globális csatatéren országát védő tábornok feladata lenne még a hátország szilárdságának biztosítása is. A hinterland teljes egészében a lehető legszélesebben értelmezett kultúra révén nyerhető meg, márpedig biztos otthoni támogatás nélkül a frontvonalon sem lehet győzelmet aratni. A félidei kettős választás EP-eredményei persze meggyőzőek, különösen az év első felében véghezvitt külső puha puccskísérlet hatásának fényében, így a miniszterelnök minden további nélkül hivatkozhat a kormánypártok 44,8 támogatottságára. Az önkormányzati választás azonban szintén szép eredményei mellett arra is figyelmeztet, hogy a „foglaljuk vissza Brüsszelt” jelszó érvényben tartása mellett meg kell tartani a 10–20 ezer fő közötti, az afölötti és a megyei jogú magyar városokat is.

Visszatérve, a távlatos korszaképítés nem elhanyagolható feltétele, hogy a kultúra miniszteriális szintű vezérlése hosszabb távon és koncepciózusan menjen végbe. Bethlen István tíz év négy hónapig tartó kormányzása idején ez adott volt: vele együtt lemondó minisztere, Klebelsberg nyolc hónap híján annyi ideig volt hivatalban, mint ő. Ehhez képest az elmúlt tizennégy és fél évben a kulturális ügyek összesen két tárca öt miniszteréhez tartoztak, két alkalommal került sor ciklus közbeni személycserére és csak egy miniszter dolgozott – ő is csak másfél – ciklust átívelően. Tényszerűen az Emberi Erőforrások Minisztériumában Réthelyi Miklós (2010–12) után Balog Zoltán következett (2012–18), majd Kásler Miklós jött (2018–22), akiket a Kulturális és Innovációs Minisztérium keretei között Csák János (2022–24) és Hankó Balázs váltottak. A 2010 előttiekhez képest példátlanul bőkezű kulturális ráfordítások, a véghezvitt nagyszabású projektek, felújítások és építkezések sikeres összkormányzati működést bizonyítanak, de minden elismerés mellett azt is hallani, hogy egyszer-egyszer nem tárcanélküli kulturális miniszterek akadtak, hanem kulturális tárcák, miniszterek nélkül.

Nyáron az új miniszter végre kézzelfogható, ugyanakkor emelkedett, szerethető, mégis munkás víziót fogalmazott meg, amely illeszkedik az eredeti kötcsei program velejéhez. Amikor például arról volt szó, hogy mindannyiunknak egyéni hivatása van s mi együtt nemzeti küldetéssel rendelkezünk, vagy hogy a legfiatalabbakat hozzá kell érlelni a nemzet testéhez és a világ legjobb dolga magyarnak lenni, akkor valami tágas, barátságos, mégsem kontúrnélküli üzenetet hallunk, ami ráadásul kellemesen ismerős. Ez olyasmi, ami nem a nemzeti minimumnak nevezett minimálprogramot jelenti, hanem a nemzeti maximumot teljesíti. Legkisebb közös többszörös helyett ez a legnagyobb közös osztó: nemzeti program, széleskörű konszenzus, társadalmi egyetértés.