2025-ben századunk negyede eltelik, miközben a nemzetközi helyzet egyre csak fokozódik, elegendő a közelmúlt külpolitikai híreire tekinteni: háború Ukrajnában, Dél-Libanonban és a Gázai övezetben, Szíria felosztása, romániai alkotmánypuccs, fél év alatt két kormányválság Franciaországban, előrehozott választások Németországban, Kína további erősödése és a hivatalba lépett Trump-adminisztráció azonnali drasztikus intézkedései. Csak ez utóbbiak egy sor viszonyt újranyitnak Grönlandtól Panamáig, az európai kapcsolatoktól az online térig, sőt a hagyományos jogrendszer határait sem hagyják érintetlenül. Változik és forr a világ, ideje felvázolni egy kis magyar nagystratégiát, amelyik közép- és hosszútávon képes célokat kijelölni és eszközöket is rendelni hozzá. Mindennek elébe vágva, ez a javaslat az idegenül hangzó konnektivitás és a negatívan csengő puszta semlegesség helyett a 2010 óta működő belpolitikai rendszer jellegadó tényezőinek külügyi megfogalmazását jelenti, amelyet az egyszerűség kedvéért a Nemzetközi Együttműködés Rendszerének nevezünk. Kiindulópontunk kombinálja egymással a geopolitikai, a történetpolitikai és az energiapolitikai nézőpontot, fókuszunk magyar, perspektívánk közép-európai, horizontunk globális.

STRATÉGIAI HORIZONT

Egy olyan magyar nemzeti nagystratégia számára, ami legalább a 21. század derekáig érvényes, először is ki kell jelölnünk Magyarország külső-belső környezetét, amelyben végrehajtandó. A nemzeti prioritások adottak: befelé szabadság, kifelé függetlenség. A fő kérdések, mint minden stratégia felállításánál, történjék az futballmeccs, külpolitikai lépés vagy hadműveleti tervezés érdekében, a következők: mit akarunk, mikor akarjuk és hol akarjuk.

Az első kérdésre igen könnyen megfelelhetünk, mégpedig a magyarság ezeregyszáz éves állami jelenléte, a Trianon óta eltelt évszázad és a mögöttünk hagyott tizenöt év alapján egyaránt. Nagy célunk manapság sem lehet más, mint ami mindig is jellemezte a belülről vezérelt hazai politikai erőket: a magyarság megmaradása Közép-Európában, annak Duna-menti, kárpát-medencei szállásterületén (beleértve az államhatárainkon belüli territóriumot és a rajta kívül élő magyarságot), mégpedig szervezett állami keretek között, amelynek külső és belső viszonyait is saját magunk, önrendelkező módon alakítjuk ki, rendezzük be.

A második kérdésre az a válasz, hogy a fentiek időhatárai egyre jobban tágíthatók. A rövid távú cél az elkövetkező évek viharai közepette fenntartani a stabil belrendet és biztonságossá tenni a külső környezetet. Középtávon nem akarhatunk mást, mint a 2020-as évek második felében előre látható és minden bizonnyal fokozódó geopolitikai küzdelmek közepette kívül tartani az országot a nemzetközi összeütközésekből. A hosszú távú törekvés nem kevesebb, mint évszázadunk egészének megnyerése, amelyen a magyarság további demográfiai, gazdasági és kulturális fejlődését értjük. Mindezek megvalósításához elengedhetetlen a nemzeti kormányzás folytatása 2026-ban, 2030-ban, és tovább.

A harmadik kérdés megválaszolásához újfent hármas tagolást kell alkalmaznunk. Hiszen három, koncentrikus körben elhelyezkedő stratégiai környezetet kell megvizsgálni: a hazai politikai kontextust, a nemzetközi geostratégiai helyzetet és a tágabb történelmi szituációt. Ezek időben-térben más és más kiterjedéssel rendelkeznek, menjünk most a rövidebb időtávú és kisebb földrajzi egységektől a közepeseken át a nagyobb, átfogóbb szintig! Ezeken a szinteken belülről kifele haladva egyre csökkenő mértékben dönthetünk kizárólagosan és egyre növekvő mértékben vagyunk kiszolgáltatva másoknak, hiszen a belső viszonyokról optimális és szuverén esetben, demokratikus módon a magyar állampolgárok döntenek, a regionális helyzetet megfelelő kormány esetében tudjuk befolyásolni, a történelmi szituációt viszont elsősorban és alapvetően megérteni tudjuk. Annak megváltoztatásához földrajzi fekvésünk, népességünk, gazdasági lehetőségeink és fegyveres erőnk egyedül nem elegendőek, ahhoz nagyobb szövetségesek kellenek, méghozzá a világ minden tájáról.

Ebből is látható, hogy nagy nemzeti célunk szempontjából a 2026 után is folytatódó nemzeti kormányzás olyan peremfeltétel, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy évtizedünk hátralévő második felében is független, magáról határozni képes, szuverén országban éljünk, amely bír a politikai, gazdasági, katonai és kulturális önrendelkezés képességével és képes az ennek megfelelő autonóm regionális és nagytérpolitikára. Ezek teljesülése esetén tudunk bizakodva kitekinteni századunk középső harmadára, onnét pedig extrapolálni a magyarság kedvező kárpát-medencei életlehetőségeinek körülményeit.

VILÁGRENDSZERVÁLTÁS A 2020-AS ÉVEKBEN

A hidegháború végétől negyedszázadon keresztül érvényesült az Amerikai Egyesült Államok hegemóniája, amely 1989 és 2016 között gazdaságilag, katonailag és kulturálisan majdhogynem hiánytalanul funkcionált világszerte, az elmúlt évtizedben viszont látványosan bomladozik.

Ebben a mára kétségbevonhatatlan folyamatban újabb csavar, hogy az Egyesült Államok 2025-től kezdődően a korábbiakhoz képest részben sebességet vált, részben eltérő pozíciót vesz fel, méghozzá a globális zöldpolitikától az olajiparig, a nemzetközi vám- és kereskedelmi politikától a nemzetközi együttműködés korábbi intézményeiig (klímaegyezmény, nemzetközi büntetőbíróság, WTO). Ezekkel a lépésekkel már sokak szerint unipoláris hegemón helyett tudatosan multipoláris szereplőként alakítja jövőjét. Várhatóan egy sor korábbi, ideológiai színezetű konfliktust be fog zárni azért, hogy a politikai realizmus jegyében kinyithassa a számára fontos új konfliktuszónákat és dimenziókat az Északi-sarktól a gazdaságig. Erősen kérdéses, hogy az Európai Unióra, illetve Európa egészrére miként fog tekinteni.

Ezenközben Kína gazdasági súlypontemelkedése minden ellenkező várakozással szemben töretlenül folytatódik, mely nagytérrend-szereplőtől Európa meggondolatlanul és indokolatlanul távolra lökte magát. Emlékeztetőül: 2024-ben 1 000 milliárd dollár fölé nőtt a kínai export, a kínai gazdaság bővülése olyan mértékű, hogy 2024-ben még az azt megelőző évhez képest is további 24 százalékkal több olaj- és LNG-vásárlást eredményezett az oroszoktól. Ráadásul megjelentek olyan regionális középhatalmak, amelyek vagy fokozatosan függetlenednek a Washington által vezetett szövetségi rendszer elemeitől (Brazília, Pakisztán, Szaúd-Arábia, Törökország), vagy el nem kötelezett hagyományt folytatnak (Afrika egésze, Dél-Afrika, India, Indonézia, Mexikó), hogy csak néhány fontosabb példát mondjunk. Az Egyesült Államok világcsendőrszerepből a saját kontinensére való visszatérése azért is szükségszerű, mert már a saját hátsókertjeiben is épülnek függetlenedő, el nem kötelezett vagy épp más nagyhatalmakhoz húzó erőközpontok.

Azt az egyre gyorsuló folyamatot, melynek során a korábbi „liberális nemzetközi rendszer” – amelyet hol a könyörtelen neoliberális globalizáció, hol az attól nem független amerikai unipoláris kísérlet jellemzett – átadja a helyét valami másnak, világrendszerváltásnak nevezzük. Ez a három szóból álló összetett fogalom önmagából egyszerre jelenti a világrendszer megváltozását és a világ rendszerváltását. Ez alatt azt kell érteni, hogy körvonalazódni látjuk a Föld multipoláris berendezkedését, amely együtt járva a birodalmi kísérletek bukásával és a nemzetállami keretek megtartásával, a jövőben nagytéralapú szintézist eredményez. Erre utal az eurázsiai szárazföldi hatalmak közeledése, India önmagában vett felemelkedése, de az is, hogy Donald Trump még megválasztott elnökként utalt rá, hogy a világhegemónia helyett az észak-amerikai kontinens fölötti dominanciát erősítené, az Egyesült Államok magterülete köré szervezve Grönlandot, Kanadát és a Panama-csatornát, amely a Monroe-doktrína felújítását jelentené. A civilizációk sokszínűségét tiszteletben tartó, nagyobb földrajzi egységek (kontinensek, pánrégiók) integrációja között többpólusú, dinamikus erőegyensúly alakul ki.

Példa rá egyfelől a Biden-adminisztráció és az első von der Leyen-ciklus idején az amerikai dominanciájú Nyugat mind szorosabb integrációja és elzárkózása, másfelől a vele szemben álló orosz–kínai–iráni pólus formálódása, ugyanakkor a globális Délnek nevezett – az utóbbiakat is maguk között tudó – heterogén, szabad vegyértékekkel rendelkező országcsoport fórumainak bővülése, sőt immár összekapcsolódása. Utóbbiak közé számítjuk többek között a BRICS-csoportot, az Eurázsiai Gazdasági Uniót, a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetségét (ASEAN), az Övezet és Út kezdeményezést (BRI) és a Sanghaji Együttműködés Szervezetét. A helyzet persze folyton változik, a nyugatinak nevezett csoportosulás arculatán például az amerikai elnökválasztás ismert kimenetele és az Európai Unión belüli erőegyensúly lassú eltolódása jelentősen módosíthat.

Az erőegyensúly-változásáról szóló adatok viszont kétségbevonhatatlanok, melyekből az látszik, hogy a ’90-es évek cinikus megfogalmazása, amely a „Nyugat és a többiek” relációjáról szólt, megfordult: a West lett a rest. Nézzünk három, erre vonatkozó tanulságos tendenciát! Előrebocsájtva, hogy a történelem voltaképpen az energiaforrásokért folyó harcokból áll, történjék bár az energia kinyerése az állati vagy emberi erőből, a szénből, olajból, atomból vagy éppen LNG-ből.

Az első, hogy a világgazdasági adatokból kétségbevonhatatlanul kiolvasható a globális Dél versenyképességének növekedése. Jellemző módon a BRICS-országok vásárlóerő-paritáson mért GDP-je már tavaly megelőzte a G7-ekét. 2024 elején a BRICS Egyiptommal, Etiópiával, Iránnal és az Egyesült Arab Emírségekkel bővült, sőt arra tart az a Törökország is, amely három évtizede nem kell az EU-nak. Az Övezet és Út kezdeményezés több mint 1,1 ezer milliárd dollár közvetlen külföldi befektetést eredményezett világszerte az energiaszektor, a közlekedés, a fémbányászat, a közművek, az ingatlanfejlesztés, a logisztika és a vegyipar területén. A BRI új szárazföldi és tengeri selyemutakban kapcsolja össze a régiók kereskedelmét, immár több mint hetven országot és a világ GDP-jének közel felét felölelve. E két legfontosabb együttműködést olyan továbbiak egészítik ki koncentrikusan, mint az ASEAN, az Eurázsiai Gazdasági Unió, a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete, az Öböl-menti Együttműködési Tanács, a Sanghaji Együttműködés Szervezete vagy éppen a Dél(amerika)i Közös Piac.

Nem arról van szó, hogy a Nyugaton kívüli világ egy vele ellenséges blokká formálódik, melyek között valamiféle új hidegháborús konfliktusban dönteni kellene, hanem arról, hogy a multipolarizálódás folyamatában az együttműködések lehetősége is kibővül. A globális Délen belül számos korábban feloldhatatlannak tűnő ellentét is enyhülni látszik (példa rá a kínai közvetítéssel tető alá hozott szaúdi–perzsa békülés), miközben a különböző együttműködések olyan regionális kiegészítői is növekvő kereskedelmi forgalmat katalizálnak, mint az Ázsia–Afrika Növekedési Folyosó, az azeri Zangezur-folyosó, a Kína–Pakisztán Gazdasági Folyosó, a Szibéria Ereje gázvezeték vagy az Indonéziát Kínához közelítő Átfogó Regionális Gazdasági Partnerség. Figyelemreméltó az emírségekbéli, indiai, indonéz, katari, kínai, szaúdi, vietnami középosztály rohamos gyarapodása és a délkelet-ázsiai szédületes urbanizáció is, amik mind a belső fogyasztás robbanását vetítik előre, újabb gazdasági bővüléssel kecsegtetve a globális Dél országait. Mindezt úgy, hogy a globális Délnek nem is szükséges egységes tömbbé szerveződnie, miközben a Nyugat mint gazdasági és ideológiai egység Trump hivatalba lépésével a szemünk láttára szakad ketté, az EU elitje pedig egyelőre igazodás helyett ellentart az USA irányváltásának Ukrajna kérdésétől az online óriásplatformok ideológiai cenzúráján át a globális klímapolitikáig.

Másodszor, a globális Dél térnyerésében kapóra jöttek a G7-ek, illetve az EU különböző szankciói, melyek 2022-től kezdődően az orosz energiahordozókat sújtják. Az olcsó orosz energiahordozó látványosan keletre, illetve a globális Dél országai felé áramlik, óriási lökést adva ezen országok iparának, amelyek az orosz földgáz és kőolaj, valamint a nyersolajból nyert feldolgozott olajtermékek vonatkozásában – a nyugati irányban újonnan megnyíló viszonteladói pozíciók révén – új bevételi forráshoz is jutottak, éspedig dollármilliárdos nagyságrendben. Vessük ezt össze azzal is, hogy csak a tavalyi év első felében harmadával, 413 milliárd dollárra nőtt Oroszország olaj- és gázipari bevétele. Ezek a felismerések olyan új, kölcsönösen előnyösnek bizonyuló értékesítési láncokat betonoznak be, melyek a világ nyugati felével szemben lényegesen kedvezőbb árszínvonalon teszik elérhetővé a termelést, méghozzá előreláthatóan hosszú távon, egyúttal közelebb húzva egymáshoz az el nem kötelezett országokat. Ezzel az amerikai LNG, a norvég olaj vagy a méregdrága kiegyenlítőenergia-igényekkel kísért egyoldalú napelemes termelés a világ nyugati felében nem tud versenyezni – ezt jól leleplezi egyrészt, hogy 2024-ben tovább növekedett a nyugat-európaiak orosz LNG-vásárlása, másrészt pedig a Draghi-jelentés versenyképesség-vesztésre vonatkozó felismerése.

A globális Dél országainak rugalmas összerendeződése logikusan vezetett oda, hogy az energiaszektorban ötven év után megroppant a petrodollár, vagyis az olajért dollárban való fizetés hegemóniája. Az arab országok látványosan elkezdtek jüant és rubelt elfogadni az olajért, ami óriási áttörés. Az Övezet és Út kezdeményezésben részt vevők, illetve a BRICS+ országai is egyre nagyobb mértékben nemzeti valutában üzletelnek egymással a dollár helyett, ideértve az energiahordozók elszámolását (például brazil–kínai és orosz–indiai relációban), sőt dolgozni kezdtek a közös valután, miközben a jüan nemzetköziesítése is elkezdődött. Mindez természetesen nem jelenti a nemzetközi pénzpiac dedollárizációját, ám annak fokozódó felvetését igen.

A harmadik tanulság, hogy ebben a változó világszituációban az Egyesült Államok – epizodikus gazdasági-geopolitikai expanziói ellenére – egyre inkább úgy tűnik, túl van a zeniten, már ami a geopolitikai hegemóniát illeti; mintha a Trump által meghirdetett politika maga is felismerné ezt. Ez akkor is igaz, ha uralmi pozícióját a 2020-as évek első felében az EU országai, illetve a NATO fölött sokkal látványosabban használta, mint korábban; a világ nagyobb felében ugyanakkor már a gazdasági érdekérvényesítőképessége is csökken. A világ nagyobbik része ugyanis nem hallgat rá, amit nem csupán a petrodollár hegemóniájának említett megroppanása, de több más jelenség is mutat (lásd az ENSZ-közgyűlések szavazásainak megoszlását). A látszólagos paradoxon megértéséhez röviden azt érdemes látni, hogy az Egyesült Államok a számára – a Szovjetuniónak részben épp az energiaárakkal is összefüggő összeomlásakor – megadatott „unipoláris pillanathoz” képest bő két évtizedes késéssel érkező palaolaj- és palagáz-forradalommal kapta meg azt az energetikai fegyvert, ami pár év alatt megváltoztatta az USA világpiaci helyzetét és hatásában az USA legnagyobb erőjű geopolitikai fegyverré vált. Az USA az addig súlyosan behozatalra szoruló és ezt a geopolitikai kockázatot is jelentő exportfüggőséget az olajválság után csak komoly diplomáciai bravúrral tudta stabilizálni, és e törékeny függőséggel még az unipoláris pillanat idején is félkarú óriás maradt. Ám 2020 februárjára egyenesen több palaolajat termelt (napi 13 millió hordót) mint Szaúd-Arábia és Oroszország olajtermelése. Ez nem csupán bevételt, de soha nem látott geopolitikai hatalmi eszközt is adott a kezébe: Mike Pompeo republikánus külügyminiszter szerint a palafegyver olyan rugalmassággal ruházta fel országát a nemzetközi kapcsolatok terén, amilyennel évtizedekkel korábban nem rendelkezett, míg Thomas Donilon, Barack Obama nemzetbiztonsági tanácsadója szerint a palaforradalom egyenesen lehetővé tette az USA számára céljai elérését a nemzetközi térben.

Innen nézve aligha meglepő, hogy az orosz–ukrán konfliktus nyílt háborúvá alakulása után az amerikaiak végre piacot fogtak a drága LNG-nek, a szállítások volumene alig hét hónap alatt mintegy háromszorosára is nőtt, majd 2023-ra az USA már közel a felét adta a teljes európai LNG-importnak, naponta több mint 7 milliárd köbméter gázt szállítva, aranyáron. Miközben az Északi Áramlat gázvezetéket valakik felrobbantották. Vagyis Európára is sikerült kiterjeszteni az amerikai gazdasági hegemóniát, másra viszont annál kevésbé. Márpedig itt van a lényeg! A Trump részéről a beiktatása napján kihirdetett energiavészhelyzet és az első huszonnégy órában meghozott nagyjából három tucatnyi elnöki rendelet, amely az olajtermelés fokozását, a klímapolitika lecsavarását és egyáltalán: az energia mint fegyver fokozott geopolitikai használatát célozza, már csak a saját termelés versenyképesebbé tételére, illetve Európával szemben használható. A világ többi részével szemben már alig-alig hat valamit, geopolitikai-hatalmi befolyássá pedig egyre kevésbé váltható. Ezzel az egész világ nyugtázza, hogy az 1990-től beköszöntött Pax Americana-nak, ennek a Szerbiától Irakon és Afganisztánon át Líbiáig tartó háborúk által önellentmondássá változtatott kifejezésnek a kora múlóban, a nagytérrend pedig visszavonhatatlanul átrendeződőben van.

EURÓPA LEJTMENETBEN

Ezekkel a látványos fejleményekkel párhuzamosan s tőlük nem függetlenül, Európa erősen lemaradt – az USA realista fordulatával pedig magára is maradt. Jól mutatja ezt, hogy a világ árukereskedelemében jelentősen csökken az EU részesedése, miközben a világ GDP-jének már most is csak alig 17 százalékát adja együttesen. Eközben a produktivitás, a termelékenység és az innováció is Európán kívülre vándorol, az érdemi kereskedelmi kapcsolatok is Európán kívül szövődnek. Mostanra a leginnovatívabb beruházások 30 százaléka elment, zömmel azokból a szektorokból, amelyekre az EU öntötte a pénzt. Nem csoda, hogy a kockázati tőkebefektetések valamennyi fejlesztési szakaszban súlyosan elbillentek az Egyesült Államok javára, ezt az innovációs-versenyképességi szakadékot pedig Trump most megkezdett négy éve várhatóan tovább mélyíti. A világrendszerváltást mutató gazdasági átrendeződések vesztese egyértelműen az Európai Unió, amit végre önmaga is belátott. A Draghi-jelentés szomorú kulcsmegállapítása úgy szól, hogy az EU egykori versenyképességét mára maradéktalanul elveszítette. Késő bánat, amikor Emmanuel Macron a berlini Globális Párbeszéd fórumon kijelentette, hogy „két-három éven belül, ha a klasszikus menetrendünket követjük, kiesünk a piacról, az Európai Unió meghalhat”. A 2024 második felében tartó magyar soros EU-elnökség éppen ezen javasolt segíteni, de az elnökséget ellátó Magyarország kormányfőjének terve helyett az Európai Parlamentben inkább Orbán Viktor szapulásával foglalkoztak, a hivatalból semleges bizottsági elnököt is beleértve.

A versenyképesség-csökkenés sajnos sorsszerű, hiszen az EU maga döntött úgy, hogy leválik az olcsó orosz energiahordozókról, melynek eredményeképpen az európai cégek villanyban két-háromszoros, gázban négy-ötszörös árat kénytelenek fizetni az amerikai versenytársaikhoz képest – nagyságrendileg pontosan az az olcsó energiamennyiség hiányzik az európai iparnak, ami egyenlő a korábban említett orosz–kínai energiaszaldó-növekménnyel. Ahogy szintén az EU a maga akaratából terhelte agyon saját vállalatait karbonvámokkal és más klímapolitikai megfontolású zöldadókkal. Az sem maradhatott következmények nélkül, hogy az EU jóformán egyik pillanatról a másikra fosszilisről megújulókra állította át a gazdaságpolitika váltóit, hiszen ezzel egy olyan technológiát választott, amit a napelempanel-gyártással már Kína dominál. Ugyanígy, a 2035-től a belső égésű motorral rendelkező járművek üzembe helyezésére vonatkozó uniós tiltás megint csak a Kína által uralt elektromosautó-iparnak nyitott teret. Az EU-s versenyképességet csökkentő (és a kínait növelő) egyoldalú gazdaságpolitikai és stratégiai döntések hatását a Kína ellen kivetett súlyos importvámok sem fogják ellensúlyozni. Ezzel ugyanis csak annyit ér el az EU, hogy saját magának megdrágította a vámmal sújtott termékek beszerzését, miközben az importvámokkal csak tovább nő az európai gazdaság leválása és bezárkózása.

Nem csupán az ilyen gazdaságpolitikai intézkedésektől, de a Draghi-jelentéstől és az azóta történt EU-s gazdaságstratégiai bejelentésektől sem várható európai szinten más irány, ami ráadásul a vállalatokat agyonnyomó további dekarbonizációval, közös hitelfelvétellel és megtérülés nélküli költségszivattyúval fenyegető hadiiparral tetézné Európa bajait. Így az Európai Bizottság 2025 első hónapjaiban készülő „versenyképességi iránytűnek” nevezett ütemterve továbbra is a világmegváltó szén-dioxid csökkentést és zöldpolitikát jelöli majd meg prioritásnak: azt a versenyképesség-csökkentő ideológiai prioritást, aminek minden technológiai és nyersanyag-dimenziójában Kína vezet, és amiben az Egyesült Államok is végleg magára hagyja most Európát. Így reménytelennek tűnik a versenyképesség visszaszerzése. A kontinensről elköltöző vegyipar vagy a Volkswagen gyárbezárásai ugyanúgy mutatják ezt, mint a negyedik negyedéve nem növekedő német gazdaság.

Mindennek szükségszerű társadalmi következménye az emberek elégedetlensége, ami Németországban megroppantotta az egykor az identitást jólétért cserélő íratlan alkut. Az EU egykori gazdasági motorjának keleti tartományaiban tartott választások végeredménye, akárcsak a 2024-es francia, holland és osztrák parlamenti választásokon kialakult arányok alapján jól nyomon követhető a nyugat-európai társadalmi elégedetlenség fokozódása, amelyet a megélhetés mellett leginkább a migrációból fakadó problémák tüzelnek. Erre mutatott rá a június 9-i európai parlamenti választás is, melynek révén a harmadik legnagyobb frakció a nemzeti-szuverenista Patrióták Európáért lett. A gazdasági nehézségeket a jog válságjelenségei kísérik: az EU gazdaságának és jogrendszerének alapját képező négy szabadság elve súlyos sebeket kapott: legutoljára a Talgo-botránynak nevezett spanyol fiaskóval a tőke szabad áramlása, Schengen német felfüggesztésével pedig a személyek és az áruk szabad mozgása.

A Nemzetközi Együttműködés Rendszeréről szóló írás második része itt olvasható.