A stratégiai célkitűzés állandó történelmi és változó politikai feltételei közepette kell az időhöz és a térhez illő magyar utat meghatározni. Ebben a munkában nem vagyunk sem történelmi előképek, sem pedig olyan gyakorlati eredmények nélkül, amelyek az elmúlt közel tizenöt évben halmozódtak fel. Magyarország több ágazatban képviselt semleges politikája és a keleti nyitással megvalósult sikeres partnerkeresése, a minket is magában foglaló nyugati szövetségi rendszer, azaz az Európai Unió és a NATO kereteinek megtartása mellett egy újabb kapcsolattal egészíthető ki, amelyet déli nyitásnak nevezünk, ami mellett szükséges regionális szövetségeink megerősítése is, amely Magyarországnak a Kárpát-medencében betöltött központi helyzetéből természetes módon adódik is. Ez a 21. századi magyar nagystratégia elméleti-gyakorlati magja, vagyis a nemzeti realizmus.

DÉLI NYITÁS

Még ha három és fél évtizeddel ezelőtt csábítónak, sőt hihetőnek is tűnt az egypólusú világ politikai-hatalmi lehetősége, ez az illúzió mára szertefoszlott. Újra és újra bebizonyosodik, hogy a világ nem politikai egység, hanem politikai pluriverzum. Ennek részei a szemünk láttára lendültek mozgásba. Ebbe illeszkedik 1) a globális Dél felemelkedése, 2) az USA átfordulása a zeniten, ennek a kontinentális realitásokhoz visszaérkező trumpi politikában látható reflexiójával és 3) az EU végzetes versenyképesség-vesztése. Pontosan ezeknek a jelenségeknek a higgadt felismerése biztosít szükségszerű keretet a Nemzetközi Együttműködés Rendszere számára, mely maga sem indulhat ki másból, mint a kellő tárgyilagossággal tudomásul vett tényekből. Egy olyan magyar nemzeti nagystratégiának, amely legalább a század közepéig tekint előre, sőt az egész évszázad megnyerésének ambíciója fűti, a jelen folyamatokban dinamikus keretet kell megpillantania, adottságokkal és lehetőségekkel.

Ilyen adottság, hogy Magyarország EU- és NATO-tag, ugyanakkor vitális gazdasági, infrastrukturális és kereskedelmi érdeke közeledni a felemelkedő nagyhatalmakhoz, mint India és Kína, valamint a regionális középhatalmakhoz, mint például Törökország. Hazánk már most is számos olyan integrációnak része (Övezet és Út kezdeményezés, megfigyelő tagság a Türk Államok Szervezetében), nem is beszélve a bilaterális – energetikai, gazdasági, kereskedelmi – kapcsolatokról, amelyek a globális Délhez sorolt államokhoz kötik. A Nemzetközi Együttműködés Rendszere épp ezért először is egy olyan külügyi orientációt jelent, melynek része a más országok belügyeihez való semleges viszonyulás és a többoldalú kooperáció kölcsönös előnyök alapján történő megvalósítása.

Ezért fontos, hogy a megváltozó világszituációban magunknak vindikáljuk és meg is tartsuk a jogot, hogy mi döntsük el, kivel üzletelünk. Azzal üzleteljünk, akivel a leginkább megéri. Mind a négy égtáj felé – így a globális Dél felé is – tájékozódni kell, miközben még magával az Egyesült Államokkal való viszony is átalakul: bilaterálissá, akár az EU egészéhez képest különutassá is válik. E felismerés veleje pedig, hogy ne politikai, ideológiai elvárások határozzák meg a kapcsolódásainkat egy olyan korban, ahol sem Kína, sem pedig az Egyesült Államok nem ideológiai alapon mozog, pláne ne zárjuk ki a természetes barátainkat, szövetségeseinket, például a kis- és közép-ázsiai türk országokat. Illetve egyáltalán: senkit. Ezt jelenti a gazdasági semlegesség. Ennek elemei a Miniszterelnök által is felvázoltan, öt irányból azonosíthatók.

Az első a finanszírozási semlegesség, melynek lényege, hogy ne csak a nyugat pénzpiacain, de az arab országok, a türk államok és Kelet-Ázsia pénzpiacain is legyen magyar jelenlét. A másik a beruházási semlegesség azzal az attitűddel, hogy ahova tőkebefektetés szükséges, oda jöhessen bárhonnan tőkeberuházás. A harmadik a piaci semlegesség, vagyis hogy annak adjunk el, aki megveszi; a magyar iparnak, energetikai cégeknek, pénz- és tőkepiacnak úgy és oda kell piacra lépnie, ahogy és ahova az előnyökkel jár Magyarországnak. A negyedik a technológiai semlegesség: a nyugati technológiai kapcsolódásaink mellett be kell látni, mégpedig védővámok és más gazdasági-jogi torzítások nélkül, hogy lítium-ionos katód, fotovoltaikus panel vagy mikroelektronikai félvezető keletről tud érkezni, ahogy nukleáris technológiában az oroszok verhetetlenek. Negyedik az ipari termelés alapját jelentő energiahordozók tekintetében érvényesített következetes semlegesség. A metánmolekulának nincs ideológiája, csak azoknak, akik tiltják vagy megmondják, honnan vegyük. Az áram a vezetékben az ohm, a watt és az amper, tehát a szenvtelen természeti-fizikai törvényszerűségek függvénye, nem politikai elvárásoké. Az eszköz az eszköz, előjel nélkül: se több, se kevesebb. Ennek a szemléletnek az üdvözlendő gyakorlati megnyilvánulásaiként értékeljük az innovatív iparágak kínai gyárainak hazánkba költözését (CATL, BYD), az áramlásalapú villamosenergia-piaci összekapcsolásokat vagy az Azerbajdzsántól Magyarországig épülő nagyfeszültségű átviteli vezeték építésének világrekorder projektjét.

Ez az óvatos, megfontolt, fél szemmel az Egyesült Államokra és a megváltozó amerikai–európai viszonyokra is figyelő, déli nyitást lehetővé tevő gazdasági semlegesség mint alapállás csak akkor nyerhet értelmet a Nemzetközi Együttműködés Rendszerében, ha ideológiai vagy más torzítástól mentesen, önmagunkból kiindulva ad értelmezési keretet a világhoz. Ahogy a gazdasági semlegesség, úgy a déli és keleti nyitás kiindulópontja is önmagunk. Ha gyarapodni akarunk, növekedést várunk el magunktól, akkor nem is csak a GDP a fontos önmagában, hanem a GNI, a bruttó nemzeti jövedelem. Elsősorban tehát önmagunkra számíthatunk, nem idegen hatalmak segítségére, akik maguk is a saját érdeküket nézik, netán már becsaptak egyszer vagy maguk is épp hanyatlóban vannak. A rendszerváltoztatás utáni évek szörnyű tanulsága a függőség volt, ahol a Goldman Sachs, a Stikeman Elliott és más tengerentúli óriáscégek mondták meg, hogyan is kellene Magyarországnak megszabadulnia az értékes infrastruktúrájától és beengednie a nyugati tőkét, a privatizációval pénzszivattyúkat hozva létre, miközben hazánk a legfontosabb vagyontárgyaitól esett el és megfosztották a még a KGST-ben is versenyképes gyáraitól, termelésétől, egész iparágaitól. Hatalmas küzdelem volt ebből visszamásznunk, nemzetközi perekkel, EU-s kötelezettségszegési eljárásokkal. Nagy tanulság, hogy vigyázni kell, ne legyen a külföldi tőke játékszere hazánk, bármelyik irányból, sőt bármennyi irányból is jelentkezzék erre igény. Nekünk magyar gazdaságot, magyar versenyképességet: magabíró Magyarországot kell építenünk magyar iparral, magyar exporttal, magyar gazdasági jelenléttel.

A déli nyitás, a gazdasági semlegesség, a magabíró magyar gazdaság mellett figyelni kell a külkapcsolatok átgondolása kapcsán, hogy az állami és a magán, a közvagyon és a privát tőke, a közfeladat és a piaci megoldások közti egészséges arányt és egyensúlyt megtaláljuk. Nem mindenhol az állam a leghatékonyabb, van viszont, ahol csak az állam teszi meg a vágyott beruházásokat, az állam biztosítja egyedül egy védendő társadalmi csoport felzárkóztatását vagy a megfizethető közszükségletet. Ennek az egyensúlyra törekvésnek kényes nemzetközi jogi határai, korlátjai vannak az egész gazdaságban, de a feladat nem lehetetlen. E körben már harcászati-taktikai s nem hadászati-stratégiai javaslat, hogy ehhez érdemes olyan jogi eszközöket is bevetni, melyre korszakonként csak egyszer nyílik alkalom. Például – javaslatunk szerint – egy új beruházás-védelmi törvényt alkotni, amely tükrözi az új szemléletet és a külföldi befektetések (tehát a magánberuházások) védelmét és ideológiasemleges garantálását. Éppenséggel egy olyan változó korban, amikor a magántőkét védő, korábbi időket jellemző nemzetközi befektetővédelmi egyezmények és garanciák maguk is omladoznak. Mindezt – a korábbi kétoldalú beruházásvédelmi államközi szerződések mintájára – regionális beruházásvédelmi egyezménnyel is szükséges lehet megtámogatni, mert egy ilyen újjáépülő bizalmi keret olyan konkrét projekteknek is lendületet biztosíthat, mint az államilag importképes regionális szolgáltatássá fejlesztett villamosenergia-rugalmassági képesség vagy a regionális gázelosztó-szerep.

CENTRÁLIS ERŐTÉR A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN

Az előképek kiválasztása egyúttal jövőkép felvázolását jelenti. Az utolsó olyan időszak, amikor Magyarország önerejéből meghatározó tényező tudott lenni, szó szerint egy egész világkorszakkal ezelőtt volt, mégpedig Mátyás korában, a 15. század utolsó harmadában. Mátyás, aki Amerika felfedezése előtt két évvel hunyt el, utoljára egyesítette a későközépkori Közép-Európát. Ebből is látható, hogy a nagy reneszánsz fejedelem, aki 1458-tól egészen 1490-ig ült a magyar trónon, olyan nemzeti király volt, aki korszakhatáron élt, hiszen egyszerre volt a középkor humanista örököse és a modern államrezon megelőlegzője. Mátyás több mint harminc évig tartó uralma alatt úgy terjesztette ki a magyarság akciórádiuszát, hogy mindvégig a közép-európai önállóság jegyében cselekedett.

A történelmi analógiák, mondják, mindig sántítanak, jelen párhuzam azonban mégis meglehetősen pontosnak tűnik, hiszen számos hasonlóság akad, amelyek nem a véletlen művei, hanem maradandó történeti mintázatok eredményei. Az évszázadokon átívelő, folytonosságot teremtő történeti mintázatok okait a hosszú távon, sőt akár örökre maradandó körülményekben kell keresni, amelyeken nem áll módunkban változtatni – ilyen a geográfiai adottság és a földrajzi elhelyezkedés, amely meghatározza a geopolitikai környezetet. A honfoglalás és a szentistváni államalapítás – azaz az organikus kárpát-medencei magyar jelenlét – alapján megszerveződő középkori magyar állam 1526–41 közötti széthullása, majd 18. század végi, Habsburg-jogar alatti újraintegrálása, aztán a reformkor negyedszázadában és a dualizmus félévszázadában megtörtént modernizáció folyamatosságot biztosított, amelyet voltaképpen Trianon és a rákövetkező nehéz évszázad sem tört meg. Mégpedig azért nem, mert jelenleg is a magyarság a Kárpát-medence legnagyobb népességű nemzete, amely továbbra is centrális helyzetet foglal el Közép-Európa kellős közepén. Bizonyára ebből is fakad, hogy az elmúlt tizenöt év számos, Budapestről kiinduló regionális integrációs kísérlete időről-időre több környező fővárost volt képes megszólítani, ha nem is egyidejűleg, gondoljunk csak Belgrádra, Bécsre, Ljubljanára, Pozsonyra, Prágára, Szkopjéra és Varsóra.

Már ebből is jól látszik, hogy a Kárpát-medence centrális erőtere Magyarországot, mint magországot a négy égtáj közül időlegesen nyugat felé, huzamosabban északi irányban, tartósan viszont leginkább dél felé vonzza, míg közvetlen keleti szomszédainkkal nehezebb a stratégiai párbeszéd, de még a taktikai terefere is. Legyünk egyértelműek: az már az orosz–ukrán háború első másfél-két évében nyilvánvaló vált, hogy az európai kontinensen való akadálytalan amerikai térnyerés – a korábbi német mesterkedéseket betetőzve – sikeresen szakítja ki a visegrádi szövetségből annak északi pólusát, amikor is a Baltikumtól a Fekete-tengerig érő kelet-európai védhatalmi perspektívával kecsegteti Varsót. Ennek az aspirációnak tágabban része volt Ukrajna fölfegyverzése és háborúban tartása, Finnország NATO-hoz való csatlakoztatása, valamint Moldova nyugatias orientálása is. Románia államként való működésének határai a legutóbbi elnökválasztás alkalmával mutatkoztak meg, ahol nézőpont kérdése, hogy állami szuverenitásának megvédése, vagy a népszuverenitás csorbítása volt-e az alkotmánybíróság beavatkozása, a jelenség mindenesetre több mint figyelemreméltó.

Ezzel a geostratégiai ütemváltással megismétlődni látszik Mátyás korának szituációja, amelyben a Német-római Császárság – megakadályozandó egy önálló közép-európai zóna képződését – maga mellett tartotta a cseh és a lengyel dinasztiát, amelyek harcba is bocsátkoztak a Magyar Királyság ellen. Annak a kutyaszorítónak csak az tudott véget vetni, hogy Mátyás központosította nemzeti királyságát, erős hadsereget tartott fenn, elfoglalta Sziléziát, Morvaországot, Alsó-Ausztriát és Stájerországot, megszállta Bécset, cseh királlyá válva a hét választófejedelem egyike lett, erős déli védelmi zónát épített ki bosnyák, szerb és havasalföldi hűbéreseiből, mindvégig a pápa kizárólagos regionális partnereként szerepelt, nápolyi király apósa révén pedig dél-itáliai szövetségi rendszerre tett szert. Ötszáz év múltán, mondhatnánk, semmi sem változott: a Nemzeti Együttműködés Rendszere kiépítette hazánk szuverenitását, a V4-es formátum ellehetetlenítése után pedig szlovák barátaink megtartása mellett nyugat-balkáni orientációt folytat, olasz és osztrák szövetségeseket keres s a Vatikánnal együtt lép fel a békéért.

Mindezt a történelmi felismerést igazolva érdemes megfigyelni, ahogy a gazdasági logika a Balkán viszonylatában természetesen és szükségszerűen vezet regionális kapcsolódásokhoz. Nem csupán a kiváló magyar–szerb és magyar–észak-macedón, magyar–boszniai szerb kormánykapcsolatokról kell beszélni, vagy a Budapest–Belgrád-vasútról érdemes szólni itt, hanem arról, hogy jelenleg is déli irányból, a Balkán vezetékein át kapjuk a földgázt, ahol további infrastruktúra-fejlesztések is zajlanak, a szerbek pedig Magyarországon tárolnak biztonsági gázkészletet. Sándorfalva irányából új nagyfeszültségű villamosenergia-szállítóvezeték is létesül, míg a közelmúltban megépült a magyar és szlovén villamosenergia-átviteli hálózatot összekötő Hévíz–Cirkovce határkeresztező távvezeték, amelynek üzembe helyezésével Magyarország minden szomszédjával megteremtette villamosenergia-hálózata összekapcsolását. Sikeresen elindult a tágabb közép-európai régió villamosenergia-piacainak egységes másnapi időtávú, áramlásalapú kapacitásszámítás melletti piacösszekapcsolása is. A piacösszekapcsolás hozzájárul a határkeresztező kereskedési lehetőségek bővüléséhez, a regionális árak kiegyenlítődéséhez és az ellátásbiztonság erősítéséhez. Ez azért fontos, hogy lássuk: az energiapolitika itt a geopolitika rangjára emelkedik.

Ismét már a taktika és nem a nagystratégia területe, hogy például villamosenergia-hálózatunk jövőbeli kiegyenlítőenergia-szükségleteire is a regionális szemléletben találjuk meg a legnagyobb stabilizálási potenciált. Már most is vásárolunk a Balkánról (Boszniából, Szerbiából) vízerőművek által megtermelt villanyt, ahogy cserébe adunk is el naperőművi megtermelt kapacitást. De lehetséges a domborzat és vízrajz adottságai okán olyan felvidéki, szlovákiai területen építhető magyar szivattyús tározók létrehozása, amelyek aztán a hazai hálózatba termelve az itthoni termelés-ingadozások fenyegetően emelkedő görbéjét anélkül laposíthatnák el, hogy a hazai napelemes programot fel kellene adni.

MAGYAR ÚT

Meggyőződésünk, hogy ezeken a felismeréseken keresztül vezet a magyar út a 21. században. A világrendszerváltás során Magyarországnak, mint minden élő szervezetnek, folyamatosan reflektálnia kell a környezet változásaira. Magyarország nem egy absztrakció, nem jogi fikció; Magyarország szerves entitás, a mi élő szülőföldünk, mely élni, gyarapodni akar a világrendszerváltás, azaz a gazdasági és geopolitikai klímaváltozás idején is. Ennek geopolitikai origója és gazdasági kiindulópontja saját magunk, a saját erőforrásaink és munkánk megszervezése, amely önmagából mint vonatkoztatási pontból indul arányosan kifelé, semlegesen viszonyulva minden irányba – fenntartva nyugatra, de nyitva kelet, valamint dél felé is. Ehhez gazdasági semlegesség, önállóság és magabíró Magyarország kell.

A 21. századi magyar nagystratégia, vagyis a nemzeti realizmuson alapuló Nemzetközi Együttműködés Rendszere konkretizálása érdekében végezetül következzék öt javaslat! 1) Feltétlenül bent maradni a nyugati struktúrákban, de nem adni fel a függetlenségből. 2) Déli nyitás: tájékozódás a BRICS és a „sanghajiak” felé, BRI-integráció, állandó tagság a Türk Államok Szervezetében, fokozott nyugat-balkáni orientáció, erősebb bilaterális azeri, török és közép-ázsiai kapcsolatok. 3) Gazdasági semlegesség a finanszírozási, piaci, beruházási, technológiai és energialehetőségek vonatkozásában, kizárólag a magyar érdeket szem előtt tartva. 4) A magabíró Magyarország, mint örök origó és állandó vonatkoztatási pont leszögezése – politikai, gazdasági, energetikai, katonai és kulturális szempontból egyaránt. 5) Közép-európai regionalizmus, benne centrális erőtérként a Kárpát-medencével.

A Nemzetközi Együttműködés Rendszeréről szóló írás első része itt olvasható.