A döbbenetes és sokak számára meglepő afganisztáni fejlemények – a(z Egyesült Államok vezette) nyugati beavatkozásnak köszönhető afgán kormány villámgyors összeomlása és az iszlamista tálib mozgalom diadalmas győzelme – következtében beigazolódott az az álláspont, amelyet a Václav Klaus Intézet hosszú ideje vall erről a konfliktusról és a benne játszott szerepünkről.

Határozottan ellenezzük az agresszív emberi jogi intervencionizmust és az olyan erőfeszítéseket, amelyeknek célja, hogy a társadalomszervezés egyetemesnek hitt nyugati elképzeléseit kulturális, társadalmi és vallási tényezők miatt erre alkalmatlan országokba exportálják.

Az afgán társadalomról a háború hamar bebizonyította, mennyire alkalmatlan e kísérletre és Václav Klaus köztársasági elnökként nem véletlenül volt bizonyos fokig tartózkodó az ügyben.

A nyugati expanzionizmus afganisztáni veresége nem rí ki a hasonló esetek hosszú sorából: gondoljunk csak Irakra, Líbiára, Szíriára vagy Ukrajnára. Olyan országokról van szó, amelyek belügyeibe a Nyugat minden gátlás nélkül igyekezett beavatkozni, hogy aztán cserbenhagyja, elárulja őket, mert hiszen nem váltotta be azokat a várakozásokat, amelyeknek alapján beavatkozott ezen országok ügyeibe, s támogatást nyújtott a Nyugattal rokonszenvezni látszó társadalmi csoportoknak.

Az, hogy az afganisztáni háború oly meglepő véget ért, hogy a hatalmat átadták a táliboknak, tekintet nélkül arra, milyen sors vár ezek után a korábbi barátokra és szövetségesekre, valódi mementóul és figyelmeztetésül szolgálhat mindazoknak, akik a hatalmasok kezébe teszik le sorsukat, megbíznak bennük és megfeledkeznek róla, hogy saját kezükbe vegyék biztonságuk ügyét. A mostani összeomlás újabb bizonyítékkal szolgál arra, hogy a nagyhatalmaknak nem barátaik vannak, csakis érdekeik. És ez persze nemcsak Afganisztán esetében igaz.

A tálibok győzelme korántsem volt oly meglepő, mint ahogy a kommentátorok beállítják, hiszen évek óta érlelődött. A NATO és az Egyesült Államok ezt nem a maga jelentőségének megfelelően kezelte, s ezzel ismét csak az bizonyította, hogy félreismeri az afgán társadalmat. Bizonyság ez egyúttal arra is, milyen képmutatóak azok, akik tetemes hasznot húztak a két évtizeden át dúló háborúból és akiknek érdekük volt, hogy minél hosszabbra nyúljon, függetlenül attól, mi lesz a végeredmény.

Ugyancsak egyoldalúnak – sőt végeredményben valótlannak – bizonyult az az állítás, hogy „Afganisztán és népe elsöprő többségében elutasítja a tálibokat”. Ha igaz lett volna, akkor a tálibok soha nem érték volna el, amit máig megvalósítottak, nem tudták volna ismét teljes ellenőrzésük alá vonni az egész országot, s nem vonulhatnának Kabul ellen anélkül, hogy a legcsekélyebb ellenállásba is ütköznének.

A nyugatbarát afgán bábkormány lavinaszerű összeomlása és nyugati fegyverekkel tökéletesen felszerelt hadseregének villámgyors széthullása azt bizonyítja, hogy a lakosság körében semmiféle támogatást nem élveztek. A tálib harcosok töretlen harci szelleme viszont arra bizonyság, milyen hiteles és erős tud lenni a megszállókkal szembeni ellenállás, amint arra is, hogy a tálibok mozgalma mélyen az ország társadalmában és hagyományaiban gyökerezik. Nincs ebben semmi meglepő. Afganisztán olyan rendszerhez tér most vissza, amely nagyobb összhangban van a helyi társadalom jellegével, mint a liberális demokrácia exportjának kísérlete volt. Ne engedjük, hogy hisztérikus elmék az afganisztáni helyzet ürügyén újabb tömeges migrációs hullámot szabadítsanak rá Európára.

A történtek fényében nem tagadható, hogy

Emlékezzünk csak vissza, mekkora kiközösítés volt osztályrésze bárkinek, aki bírálta a NATO szerepvállalását Afganisztánban, Irakban, Szíriában, vagy aki nemtetszését fejezte ki az ukrajnai feszültség fokozódása láttán.

Václav Klaus és a Václav Klaus Intézet közleménye az afganisztáni helyzetről 2021. augusztus 16-án.
Nyitókép: Amerikai Chinook helikopter hagyja el az Egyesült Államok kabuli nagykövetségét (Fotó: AP)