John F. Kennedy neve mindenkinek mond valamit, annak is, aki soha nem foglalkozott amerikai történelemmel. Beugorhat róla sármos megjelenése, stílusos felesége: Jackie Kennedy, az űrverseny, a kubai rakétaválság, Marilyn Monroe, a polgárjogi mozgalom, vagy éppen 1963-as dallasi meggyilkolása, ami máig lázban tartja a világot. Kennedyvel legenda született. Esetében ráadásul nem pusztán egyetlen személyről beszélünk, hanem egy egész dinasztiáról: a hozzá hasonlóan néhány évvel később, 1968-ban meggyilkolt, szintén politikus testvérének, Bobbynak a fia jelenleg például egyike a demokrata elnökjelölteknek.

A világszerte megfigyelhető nagy érdeklődés ellenére Magyarországon érdemi, Kennedy politikai pályáját és teljesítményét vizsgáló munka mindezidáig nem született, ezért is hiánypótló Fekete Rajmund történész, a Kommunizmuskutató Intézet igazgatójának nemrégiben megjelent Az amerikai álom (vége) című kötete. A témával először a disszertációjában, majd most könyv alakban foglalkozó szerző célja bemutatni azt a JFK által bejárt utat, amelynek során egy lépésről lépésre végrehajtott tudatos stratégia megkoronázásaként amerikai elnök lett. A szerző, miközben olvasmányos és élvezetes stílusának köszönhetően végig leköti az olvasót, és biztos kézzel igazítja el mind a nemzetközi, mind pedig az amerikai belpolitika útvesztőiben, egyúttal elkerüli a témában rejlő csábító csapdát, és nem viszi bulvárszintre Kennedy alakját.

A kötetből leginkább az az átgondoltság és tudatosság üt át, aminek köszönhetően Kennedy az elnöki székbe került. A célt ráadásul nem is saját maga jelölte ki, hanem édesapja, aki eredetileg idősebb fiát szánta volna az Egyesült Államok vezetőjének, azonban annak halála után Jacknek kellett megvalósítani a szülői álmot. Ehhez persze az idősebb Kennedy mindent megadott, amire szükség volt: a politizáláshoz elengedhetetlen, korlátlan mennyiségű pénzt, energiát és politikai tudást. Ahogy fogalmazott: „eladjuk Jacket mint a szappanpelyhet.” (134–135. o.) Társult mindehhez fiatalabb testvére, Bobby, aki soha korábban nem látott szervezettséggel és megannyi innovációval vezényelte le Kennedy kampányait. JFK elnökválasztási győzelmének, ahogy az a könyvből is kiderül, természetesen megannyi összetevője volt, de napjaink szempontjából a legnagyobb hatása talán annak van, hogy stábjával együtt megújították a politizálás mikéntjét. Professzionális és inno­vatív kampánytechnikát és stratégiát alkalmaztak, pontosan meghatározott ütem- és menetrend szerint haladtak, maximálisan kihasználták a korszak technikai vívmányait: legyen szó a kampánykörút során kulcsfontosságú távolságok lerövidítéséről, vagy a televízióban rejlő politikai haszon kiaknázásáról. Mindez szöges ellentétben állt riválisa, a későbbi Nixon elnök kampányával. Jól érzékeltetik ezt a dinamizmust Theodore H. White politikai újságíró szavai, aki szerint „a Nixon-stáb sajtósaitól a Kennedy-féle stábba átkerülni olyan volt, mintha az ember leprás száműzöttből egyszer csak barátok és fegyvertársak közé kerül”. (207. o.) És akkor édesapja és testvére mellett még nem is beszéltünk felesége politikai hasznáról.

Egy gépezet fogaskerekeként került a csúcsra. Ő pedig nem ellenkezett, sőt mindent megtett, amit tudott, és tökéletesen játszotta a rá osztott „szerepet”. Ugyanis Kennedyék a korszakban talán először felismerték a politikai imázs jelentőségét, és tökéletesítették azt. Az ír gyökerű, bevándorolt Kennedy családba – noha anyagi értelemben a legnagyobb jóindulattal sem voltak átlagosnak nevezhetőek – az amerikai nép belelátta az amerikai álom beteljesülését. JFK egyszerre képviselte a hagyományt és a progressziót. Új volt és friss, aki lendületet adott az Egyesült Államoknak.

JFK imázsa a következő, roppant átgondolt és egymásra rakódó elemekből állt össze: háborús hős, aki nem csak, hogy harcolt a második világháborúban, de filmbe illő, kalandos úton menekült meg onnan hajója elsüllyesztését követően. Értelmiségi író, aki népszerű, bestseller könyveket írt (Why England Slept; Profiles in Courage), noha ahogy Fekete Rajmund megállapítja, inkább nevezhető ez is csapatmunka végeredményének, mint az ő önálló teljesítményének. Sármos férfi, a női szívek megdobogtatója, akinek vonzó kisugárzásáról James Reston, a The New York Times újságírója a következőképp fogalmazott: „szinte illetlenül vonzó hatással volt a női szavazókra. A nők vagy babusgatnák, vagy hozzámennének.” (129. o.) Kennedy fittségének és vonzerejének alátámasztását szolgálhatta az is, hogy beiktatásán, noha fagyos januári idő volt, kabát nélkül vett részt – igaz, termoruhával öltönye alatt. A korszak olyan sztárjai támogatták, mint Frank Sinatra, Kirk Douglas vagy Tony Curtis – mindez pedig csak hozzájárult a macsó férfi képéhez, aki megtalálta az utat a politika és a szórakoztatóipar között. Véletlenül vagy sem, éppen akkor került össze későbbi feleségével, amikor felismerte, hogy politikai karrierjének jót tenne, ha megházasodna – egyaránt szükséges volt ez a vágyott elnökséghez, és a túl sokáig agglegény életet élőket érő homoszexuális vád kivédéséhez. Jack és Jackie Kennedy igazi álompárrá váltak. Jackie eleganciája és kifinomultsága világszerte nőideállá tette, JFK imázsához pedig legalább annyira hozzátartozott családfői mivolta, mint a feleségének köszönhető művészetpártolói énje. Hiába tudjuk, hogy egész élete során súlyos betegségekkel küszködött és állandó fizikai fájdalomtól szenvedett, családi élete a legkevésbé sem volt problémamentesnek nevezhető, és a művészeteket sem szerette – a varázs mégis működött. Kennedy és az amerikai nép között egy máig tartó love story kezdődött. (152. o.) Nem véletlen, hogy ő volt az, aki bevezette az élőben közvetített elnöki sajtótájékoztatókat, amelyek valójában „nagyszerű show-k, amelyek mindig vidámak, gyakran izgalmasak voltak, s a riporterek és a televíziónézők is egyaránt élvezték […] A sajtótájékozta­tók Kennedy legjellemzőbb tulajdonságait – villámgyors gondolkozását és lendületességét, a személyes varázsát – mutatták meg.” (297. o.)

És itt érkezünk el az óhatatlanul felmerülő kérdéshez: van-e tartalom is az imázs, a személyes varázs és a karizma mögött? Egyáltalán, kell-e ennél több, vagy a politikában pont ez az a tanulhatatlan elem, amire valójában mindenki vágyik, és ami mindent visz?

A kérdés Kennedy esetében talán nem is eldönthető, hiszen politikai életműve torzó maradt. Ugyanakkor akár, ha az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti kapcsolatra, az űrversenyre, vagy a fekete polgárjogi mozgalom támogatására gondolunk, Kennedy idő előtt lezáruló elnöksége sorsfordító döntéseket eredményezett. Erőteljes antikommunizmusa átjárta egész karrierjét, és noha a szerző is rávilágít arra, hogy az 1956-os magyar forradalmárok melletti kiállásában („1956. október 23-a örökké élni fog a szabad emberek és nemzetek emlékezetében”) legalább annyira kell látnunk a republikánusok ellen intézett támadást, mint antikommunista elkötelezettségét, politikai pályájának megkérdőjelezhetetlen vezérelve volt az antikommunizmus. A kötetből kirajzolódik előttünk a polgárjogi mozgalommal kapcsolatos, ugyanakkor a konkrét ügyön és John F. Kennedy személyén messze túlmutató általános érvényű politikai dilemma: a morális jó és a közvéleménykutatások szerinti hasznos ugyanis nem mindig esik egybe. Ahogy Fekete Rajmund megállapítja, azzal, hogy John F. Kennedy 1963-ban a feketék for­radalmát az amerikai szabadság jövőjének szolgálatába állította, végül is eggyé vált a polgárjogi mozgalmakkal. (275. o.) A kötet mindemellett arra is lehetőséget ad, hogy rácsodálkozzunk, mennyire mást is jelentett a Demokrata Párt a 60-as években, mint ma.

Egy biztos: John F. Kennedy átlagon felüli fegyelmezettségével, kitartásával, célra tartásával, kötelességtudatával és elhivatottságával mindent megtanult és végrehajtott, ami az elnöki szerep betöltéséhez szükséges volt. A tanulhatatlannal, vagyis a karizmával pedig rendelkezett. Szerencsés kombináció, szerencsétlen sors.

Fekete Rajmund: Az amerikai álom (vége). John F. Kennedy. Szerkesztette: Schmidt Mária. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány, Budapest, 2023.