Szintén ezekben a napokban, 1919. június 25-én történt, hogy Kucsera Ferenc káplánt ellenforradalmi tevékenység miatt a szentendrei Duna-parton agyonlőtték. A később kiadott halotti anyakönyvében ez áll: „A nemzeti ügy és a keresztény erkölcs szolgálatában vértanúhalált halt.” Mindössze 27 éves volt.
Felelősen gondolkodó keresztények már akkor is látták, hogy ami a vörös diktatúra alatt történik, nem más, mint egy borzasztó, később sajnos évtizedekre ránk telepedő emberkísérlet, valódi danse macabre, ordas eszmék haláltánca, amelyre emlékezni, tanulságait levonni sajnos még ma is időszerű.
Történészek feladata értelmezni azt, hogy mi és miért történt 1919-ben Budapesten vagy két évvel korábban Péterváron, hogy a vesztett háború utáni békediktátumok idején nekünk miért nem egy Kemal Atatürk, hanem csak egy Károlyi Mihály vagy Kun Béla jutott. Ám a történelmi magyarázatokon, értékeléseken túl máig időszerű arról beszélnünk, miként is viszonyult ez a vörös téboly a nyugati civilizáció alapját jelentő kereszténységhez, a hit, a vallás, az egyházak világához. Az események sodrában élő szemlélő, Prohászka Ottokár fehérvári püspök naplójában már 1919 júniusában világosan megfogalmazta: „A proletárforradalom le akarja törni a világot s ítéletet ül fölötte. Neki ezt tenni passzió, szenvedély, gyűlölet is, irigység is, káröröm is és igazság is. Úgy látszik, mintha ő ülne ítéletet, de nem ő, Isten ül, ő csak pribék, az ördög”.
Való igaz, hogy a kommunista eszme, az annak alapjául szolgáló marxi ember és világkép alapja az ateizmus, egy Isten nélküli világ ábrándja volt, egy evilági üdvösség hamis reménye, amelyet a bolsevizmus tűzzel-vassal, a tanácskormány bájos terminológiájával a vallás mielőbbi likvidálása révén igyekezett megvalósítani. Így sok más ábrándja mellett a hit kiirtásának célját is a zászlajára tűzte az a háborús vereség zűrzavarát meglovagoló, hitét, vallását, identitását veszített, ám hamis kiválasztottságtudatát, evilági messianizmusát és hatalomvágyát makacsul őrző kisebbség, amelynek 133 napos regnálása már előre jelezte azt a tragédiát, amely negyed századdal később csaknem két emberöltőnyi időt kapott arra, hogy beváltsa nagy tervét, a világ vallástalanítását. Erről a baljós tervről beszélt a kommunizmus bukása idején II. János Pál is, amikor úgy fogalmazott, hogy „a marxizmus ugyanis azt ígérte, hogy kitépi az Isten utáni vágyat az ember szívéből. Az eredmény azonban azt igazolta: ez nem sikerülhet anélkül, hogy az emberi szívet is össze ne törnék."
1919-ben, amikor a tanácskormány a vallásszabadságról szónokolva erőszakkal, keresztleveréssel, államosítással, vagyonelkobzással, a hitnek az oktatás és a kultúra világából való száműzésével, papok és hívek megfélemlítésével, a közéletből való kiszorításával, alkalmilag pedig akasztással vagy lelövéssel igyekezett megoldani a vallási kérdést, már ezt az ideát dédelgette. Ezért próbálta a rendelkezésére álló rövid idő alatt hivatalos hitvallássá formálni az ateista propagandát, ezért nevezte árulkodó módon valláslikvidációnak a maga valláspolitikáját. Nálunk akkor ez a gyökértelen kísérlet elbukott, de rávilágított arra, hogy a bolsevizmus veszedelme nagy próbatétel lesz a keresztény világ számára.
A magyar egyházakat felkészületlenül, a döbbenet erejével érte a proletárdiktatúra, amelynek kárhozatos veszedelmét 1931-ben, Quadragesimo anno kezdetű körlevelében értékelte XI. Piusz pápa, kimondva, hogy a hatalomra jutó bolsevizmus „céljai eléréséért semmitől sem riad vissza, semmit sem szégyell; a hatalomra jutott kommunizmus pedig meg is mutatja hihetetlen, vadállati kegyetlenségét. Tanúsítják ezt azok a hullahegyek, amelyekkel a kommunizmus borította el Kelet-Európa és Ázsia tágas tereit.” Ugyanez a pápa már világosan látta azt a nyugati, liberális világban máig kísértő jelenséget, hogy a szocialista ̶ kommunista eszmék iránti csendes rokonszenv, az elhallgatás „csendes összeesküvése” létezik. Alkalmas eszköz arra, hogy a lopakodó hitetlenség és a fehérkesztyűs vallásüldözés számára készítse elő azt a talajt, „amelyben az erkölcstelen liberalizmus zúdult ránk”. Az a settenkedő, a keresztény értékrendben fő ellenségét látó, a baloldali radikalizmust mindig is a maga strómanjának tekintő liberalizmus, amely ma szívesen huny szemet a kommunizmus rombolása felett, alkalmanként ünnepli Marxot, a történelmet kettős mérce szerint ítéli meg.
Sok más mellett XI. Piusz a magyar 1919 tanulságait is levonta akkor, amikor így fogalmazott: „a fenyegető rém, a bolsevik és ateista kommunizmus, amely a társadalmi rend és a keresztény kultúra alapjainak aláásását tűzte ki célul”, komoly kihívást jelent a világ számára. De ugyanő felcsillantotta azt a reményt is, hogy „a keresztény civilizáció, az egyedüli és valóságos humana caritas megváltható ettől a sátán ostorától és még jobban fejleszthető az emberi társadalom valódi jóléte elérésére”.
Száz év telt el azóta, hogy a rosszemlékű tanácsuralom, majd a rá következő nemzedékek életét keserítő eszmék mártírokat és hitvallókat termő regnálása próbatétel elé állította a kereszténységet. Ám, ha ma a Tanácsköztársaság rövid ámokfutására és áldozataira emlékezünk, vagy Rákosi és Kádár pártállami diktatúrájára gondolunk, arra kell hagyatkoznunk, amit régiónkról II. János Pál mondott még a kilencvenes évek elején: „Keleten megőriztek egyfajta emberi dimenziót. Bizonyos értékek Keleten kevésbé homályosultak el." Ezek az értékek pedig segítenek abban, hogy a helyén tudjuk kezelni a múltat és ne kótyavetyéljük el a jövőt.
(Kép forrása: Új világ született 1914–1922 c. kiállítás, Várkert Bazár)