A 21. századi bársonyos államcsínyek a világjárvány korában virálisan terjednek, szuperterjesztőiket pedig politikai laboratóriumban állítják elő.

ÁLLAMCSÍNYEK VIROLÓGIÁJA

Minden eddigi társadalom története a vírusok története – így parafrazálhatnánk a Kommunista kiáltvány legendás kezdőmondatát, utalva arra, hogy az emberiség számos katonai, gazdasági és kulturális eseménye megelőzte, vagy követte a világjárványokat. A terjedő betegségek a haladás fonákjai. Így volt ez már a pestijárvány, a száz évvel ezelőtti spanyolnátha és a 2020–22-es koronavírus esetében is. A vírus, mint kórokozó, azonban jóval több ennél: valóságos eseménymodell, sőt kulturális komplexum. Ezt ismerte fel Jean Baudrillard, amikor 1987-ben az AIDS, a számítógépes vírus és terrorizmus kapcsán egyaránt virális jelenségekről beszélt, mondván, „a virulencia akkor jelenik meg, amikor egy test, egy rendszer vagy egy hálózat minden negatív elemet kizár magából”. Egy évvel később pedig egyenesen Víruselmélet címmel tartott előadást, amiben azt mondta, hogy a vírusmodell valójában rendszerelméleten túl a kultúraelmélet horizontjára emelkedik, ugyanis „mindenhol, ahol egy rendszer […] végsőkig strukturálódik, vírusokkal van dolgunk. A rendszerek törékennyé válnak, olyan mértékben sebezhetővé, amilyen mértékben konszolidálódnak”.

A vírus tehát nem volna más, mint a tökéletesség bosszúja, hiszen „a túlintegrált rendszerek saját bukásukat is kitermelik, a vírusok pedig csupán eszközök ehhez”. E posztstrukturalista filozófiai alapvetés annyiban biztosan magyarázza korunk számos jelenségét, ha folytatjuk a szöveget, és a következőket olvassuk: „A destabilizálás a vírusok egyszerű effektusa […] Ez egyszerűen destabilizálás a destabilizálásért”. Politikailag kifejezve: a káosz megszervezése, vagyis a rendszerbe olyan ágensek bejuttatása, amelyek sebesen terjedve lemásolják önmagukat és destabilizálják az adott politikai testet (állam, nemzetgazdaság, társadalom). A „színes forradalom” politikai modellje éppen úgy működik, ahogy a vírusoké: virális terjedés, destabilizálás, gyors mutálódás.

A világjárványok korában a politikai folyamatok is virálisan terjednek, elegendő csak azokra a copy-paste forradalmakragondolni, amelyek hasonló forgatókönyvek alapján mentek végbe, méghozzá egy azonos nemzetközi aktor aktuális geopolitikai érdekeinek megfelelően a 21. század első évtizedében Kelet-Európában (Jugoszlávia, Grúzia, Ukrajna) és a másodikban a Közel-Keleten (Tunézia, Líbia, Egyiptom, Szíria), de azok a zavargások is eszünkbe juthatnak, amelyek az amerikai Black Lives Matter nyomán terjedtek át Európa nyugati felére (Nagy-Britannia, Franciaország, Belgium, Dánia). Emögött nemcsak a globális gondolattalanság általánossá válása és az egyszer már bevált forgatókönyvek másutt való újrahasznosítása áll, hanem az is, hogy a mesterségesen előidézett destabilizáció példája – különösen az arra fogékonnyá tett térségekben – nemzetközileg igen ragadós. A társadalmi immunrendszer lebontása, a vírus kitenyésztése és a védekezésképtelen politikai testbe való bejuttatása egymást követő lépcsőfokok.

A kívülről szított, majd belülről végrehajt(at)ott destabilizációs kísérletek olyan szervezett káoszhoz vezetnek, amely szétzilálja az ország belső rendjét, aláássa stabilitását, majd kiszolgáltatottá teszi a nemzetközi szereplőknek, legyenek azok nagyhatalmak, globális vállalatok vagy terroristák, esetleg ezek tetszőleges közös metszete (Iszlám Állam). Egy-egy hasonló forgatókönyv alapján lezajló „színes forradalom” ilyen helyzetet idézett elő Szerbiában 1999–2000 fordulóján, Grúziában 2003-tól kezdve, Kirgizisztánban 2005-ben, Ukrajnában 2004-ben és a 2013–14-es Majdan óta a mai napig tartóan, valamint Macedóniában (2016–17), de az „arab tavasz” által sújtott országok is megszenvedték az iszlamisták térnyerését (Egyiptom) és nyomában a polgárháborút (Líbia, Szíria). E posztmodern puccsok közös jellemzője ezen kívül, hogy az Egyesült Államok – többnyire – demokratapárti adminisztrációinak külügyi stratégiájába illeszkednek. S bárhogy is értékeljük az egyes rezsimek belpolitikai státuszát, az nem kérdéses, hogy a kívülről támogatott, de sikertelenül maradó rendszerváltások többhelyütt komoly társadalmi nyugtalanságot, gazdasági visszaesést okoztak (Libanon – 2005, Irán – 2009, Venezuela – 2019, Belarusz – 2020–21).

Annál is inkább, mivel az elmélet magva a poszthatvannyolcas amerikai baloldal terméke volt (Saul Alinsky), amelyet a hidegháborús pszichológiai hadviseléssel foglalkozó, CIA-fenntartású katonai-egyetemi agytrösztök fejlesztettek tovább (Gene Sharp), hogy gyakorlatba való átültetése közvetlen vagy közvetett washingtoni finanszírozással és a célországok amerikai nagykövetségeinek tevékeny hozzájárulásával menjen végbe. Jugoszlávia végnapjaiban a helyi nagykövetségen és amerikai fenntartású, de lokális telepítésű nemkormányzati szervezetek hálózatán (NGO) keresztül történt a rezsimváltás civil részének kivitelezése, ráadásul a belgrádi amerikai nagykövet, Richard M. Miles kiváló kapcsolatot ápolt az ellenzéki mozgalom vezetőjével, Srđa Popović-tyal. Ahogyan a „rózsás forradalom” alatt Miheil Szaakasvilivel is, ugyanis 2002 és 2005 között éppenséggel Grúziában képviselte az Egyesült Államokat. Nem csoda, ha komoly szuverenitássértést vetett fel, ha – a helyi „arab tavasz” élénk támogatása miatt Damaszkuszból 2012-ben már kiutasított – André Goodfriend 2013–14-ben mint budapesti ideiglenes ügyvivő feltűnően látogatta a hazai ellenzéki pártok rendezvényeit, sőt a kormányellenes tüntetéseken is személyesen részt vett.

Az olyan szervezetek, mint a National Endowment for Democracy (NED), a US Agency for International Development (USAID) vagy az amerikai Kongresszus által közvetlenül finanszírozott Szabad Európa (Free Europe, Radio Liberty) az információs fronton játszanak élesztő-keltető szerepet. Emellett a részben-egészben amerikai kormányzati forrásokból gazdálkodó NGO-k, „civil” szervezetek, „oknyomozó” újságírók, médiák, aktivisták és pártalapítványok szintén komoly befolyást tudnak gyakorolni, sőt grúz, ukrán és kirgiz tapasztalatok szerint középtávon egy-egy kormánybuktatáshoz is hozzájárulhatnak. A magát olykor „csendes felforgatónak” nevező Soros György nemzetközi hálózata, a Nyílt Társadalom Alapítványok (Open Society Foundations, OSF) és szerteágazó televénye – az amerikai külügyi–hírszerzési szervek frontorganizációjaként, akár újabban ezt is maga mögé utasító önálló aktorként – szintén felfedezhető a destabilizációs műveletek mögött. Egy szó, mint száz: a közvetlenül érvényesülő vagy kiszervezett külföldi kormányzati beavatkozás, a kormányközeli befolyásgyakorlás és a nemkormányzati szervezetek mesterkedése egyaránt jelen van.

A kívülről szervezett, katonai és diplomáciai nyomásgyakorlással támogatott, nemzetközi médiahadjárattal kísért és a false flag akcióktól kezdve az operatív beavatkozásokig színesített forradalmak fegyvertárában kiemelt szerepet kapnak azok a hibrid eszközök, amelyek többnyire civil technikákkal, kommunikációs fogásokkal és a pszichológiai hadviselés eljárásaival jellemezhetők. Bár a jugoszláviai „buldózeres forradalom” a Srđa Popović-vezette Otpor! révén végrehajtott szárazföldi operáció volt, a Milošević-rendszer végéhez a NATO 1999-es légibombázása is hozzájárult, a Majdant egy sor, máig tisztázatlan erőszakos esemény és szélsőséges szervezet (banderisták, Jobb Szektor) kísérte, a macedóniai kormánybuktatás pedig egy klasszikus, a helyi Soros-hálózatnak kiszervezett puha puccs volt. Ahogy tökéletesedett a technológia, úgy lettek a „színes forradalmak” egyre mediatizáltabbak és egymáshoz hasonlók, egyenletük viszont maradt a következő: dezinformálás + szubverizó = destabilizáció.

A „színes forradalmaknak” ugyanis állandó ismertetőjegye, hogy a kiváltásukra szervezett megmozdulások sikerétől vagy kudarcától függetlenül instabilitás és politikai káosz követi őket. Az ipari korszak kőkorinak ható technikáit (háború, megszállás, partraszállás) felváltotta a posztindusztriális-virtuális korhoz illő kontroll-technológia, vagyis a bizonytalanság állandósítása és a destabilitás-menedzsment. Kosztur András, a XXI. Század Intézet vezető kutatójának elemzése szerint, ha csak „futó pillantást vetünk a sikeresnek titulált »színes forradalmakra«, azt láthatjuk, hogy országok sorában vezettek újabb diktatúrához (Egyiptom, újabban talán Tunézia), elhúzódó és visszatérő politikai válsághoz (Észak-Macedónia, Grúzia, Kirgizisztán), polgárháborúhoz (Jemen, Líbia, Szíria), a szomszédos országokkal való territoriális konfliktusokhoz vagy azok kiéleződéséhez (Grúzia, Örményország, Ukrajna)”. A destabilizálás virálisan terjed – íme, a 21. századi puccsok vírusa!

FORRADALOM-FRANCHISE

Az is lehet a „politikai virológia” (G. Fodor Gábor) tárgya, hogy e posztmodern puccsok ágensei hogyan másolják át magukat földrészről-földrészre, országról-országra, hogy a bársonyos államcsínyek közös vírustörzse milyen jellemzőkkel bír és hogy a „színes forradalmak” milyen helyi mutációkon keresztül igyekeznek legyőzni a politikai testek velük szembeni rezisztenciáját.

Minden vírus ered valahonnét, a „színes forradalmak” járványának örökítő anyaga például egy poszthatvannyolcas kiskátéból. Szerzője az elején megemlített Saul Alinsky (1909–1972), az amerikai polgárjogi mozgalom egyik szervező aktivistája, aki a 1968-as mozgalmak elcsitulása után javasolt 12 pontot „a realista radikálisok” számára a megkezdett lázadás mélyebbé, szélesebbé és eredményesebbé tétele érdekében (Rules for Radicals. 1971). Az Alinsky-módszer pofonegyszerű: válassz egy ügyet, a kiváltott konfliktus mentén oszd a társadalmat kétfelé, nevezd meg ellenfeledet főgonoszként, építs erre kampányt, majd szervezz többséget az ügyed mellé. Az alternatív szcéna és a hivatalos demokratapárti elit közötti átjárás bizonyítéka, hogy 1969-ben Hillary Rodham, később Clinton, diplomamunkájábandolgozta fel az alinskyzmus éppen formálódó know howját, amelynek Barack Obama is hasznát vette chicagói social organizerként, ahol eredetileg Alinsky terepmunkája is zajlott. A személyi állományból kiindulva a jótétlélek civiltársadalmi szervezkedése és a „humanitárius intervenció” szőnyegbombázása egy lépésre sincsen egymástól.

A következő lépcsőfok megtétele Gene Sharp (1928–2018) nevéhez fűződik, akit „az erőszakmentes hadviselés Clausewitzének” neveznek, ugyanis a puha intervenciók leggyakoribb, a helyi hasznos hülyék kezébe adott amerikai eszköze, azaz az erőszakmentes ellenállás (non-violent resistance) stratégiájának kidolgozása őtőle származik. Sharp szintén részt vett a ’68-as mozgolódásokban, afféle militáns pacifistaként, és az Alinsky-módszert továbbgondolva írta meg művét (The Politics of Nonviolent Action. 1973), mégpedig a Harvard Egyetemen működő Center for International Affairs kebelén. A diáklázadás, a katonai-ipari komplexum és a pszichológiai hadviselés civil technikái közötti átfedés még egyértelműbb, ha felidézzük, hogy Sharp eredetileg háromkötetben írott disszertációját Oxfordban védte meg 1968-ban, és ez jelent meg öt évvel később „az erőszakmentesség politikája” címmel a széles körben csak „harvardi CIA-ként” emlegetett intézetben, mégpedig a társalapító Thomas C. Schelling (1921–2007) közgazdász és külügyi stratéga előszavával. Itt dolgozták ki a hidegháborús amerikai befolyásszerzés nemkatonai stratégiáit, amelynek egyik része az erőszakmentes ellenállás volt. A munkát az amerikai védelmi minisztérium újgenerációs katonai technológiák fejlesztéséért felelős ügynöksége, a Defense Advanced Research Projects Agency (DARPA) finanszírozta.

Sharp az amerikai kormányzati és civiltársadalmi világ határterületén mozgó, nagyrészt a NED által finanszírozott nemzetközi nemkormányzati szervezetet alapított 1983-ban, Albert Einstein Institution (AEI) néven. Ennek feladata az volt, hogy az eredetileg tíz évvel korábban, három kötetben megjelent könyve szurrogátumának szánt, 198 pontból álló gyakorlati útmutatóját népszerűsítse. Ez szintén nem történt a hírszerzés közreműködése nélkül, sőt: a Harvardon a névleg nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó frontorganizációban Sharppal együtt dolgozó vietnami veterán, Robert Helvey ezredes, a Védelmi Hírszerzési Ügynökség (DIA) munkatársait képző Nemzetbiztonsági Egyetem egykori dékánja segített ebben. A Sharp-forgatókönyv kipróbálásának tesztterületéül eleinte Burmát (Mianmar) választották, ahol Harvey 1983–85-ben katonai attaséként szolgált. Harvey és Sharp 1992-ben együtt látogattak a délkelet-ázsiai országba, ahol előbbi hat éven keresztül erőszakmentes ellenállásról tartott kurzusokat a szelíd buddhistáktól dühös diákokon át fegyveres felkélőkig érő helyi ellenzékieknek, utóbbi pedig 1993–94-ben kibocsátotta könyve rövidített változatát (Diktatúrából demokráciába), amelyet burmai és angol nyelven a szomszédos Thaiföldön adtak ki és csempésztek az országba.

Ezzel elszabadult a veszélyes puccsvírus, amelyet nem sikerült – bár ez szándék sem volt – a burmai laboratóriumban tartani. A ’90-es évek végén a Sharp-könyvet szerb aktivisták Belgrádba vitték, ott a Građanske Inicijative (civil kezdeményezés) nevű NGO lefordíttatta és többezer példányban kiadta. Aztán 1999 tavaszán a budapesti Mariott Hotelben megkezdődött az Otpor! (ellenállás) nevű aktivistacsoport vezetőinek kiképzése, mégpedig Helvey vezetésével, az NDI és a USAID finanszírozásában, a Sharp-féle AEI szervezésében. A burmai vaktöltényes gyakorlatozás után következett a jugoszláviai éleslövészet – maga Helvey vallotta be egy interjúban, hogy utóbbi célra „az Egyesült Államok körülbelül 25 millió dollárt adott, ami sohasem fordult elő a burmai mozgalommal kapcsolatban”. Ez ráadásul összetett beavatkozásként valósult meg, amelyben a szerb hadsereg Koszovó elszakítása ellen indított hadműveletére válaszoló 1999. március–júniusi NATO-bombázás, az Otpor! ezzel párhuzamosan zajló amerikai kiképzése és a nyugatbarát egyesült ellenzék megszervezése egyaránt fontos elemet jelentett.

Végül kellő földi és légi előkészítés után a Milošević-kormány a 2000 szeptemberében tartott választások következtében bukott meg, amelyben alapvető része volt annak, hogy a bombázással egy időben, vagyis „[1999.] márciusban az Ellenállás húsz-egynéhány egyetemista vezetője részt vett Budapesten az erőszakmentes ellenállásról tartott szemináriumon. Itt kiképezték őket, hogyan szervezzék meg a sztrájkot, hogyan kommunikáljanak jelképekkel, hogyan küzdjék le félelmüket, és hogyan ássák alá a diktátori rezsim tekintélyét. Fő kiképzőjük Robert Helvey, az amerikai hadsereg nyugalmazott ezredese volt” – foglalta össze a Washington Post riportjára hivatkozva az előtörténetet az események után a vajdasági Magyar Szó. Hozzátéve azt is, hogy a tüntetések kellékeit, az Otpor-röplapokat, az ellenzékiek tréningjeit, a választási tanácsadókat és a közvéleménykutatásokat mind-mind az Egyesült Államok jórészt kormányzati alapjai fizették.

A jugoszláviai demokrácia-projekt sikerült, csakhamar az ország is szétesett, előbb Koszovó vált ki (1999–2001), majd Montenegró lett függetlenné (2006). Sharp intézete ezt követően olyan „színes forradalmár” szervezetek megalapításához és kiképzéséhez járult hozzá, mint a szerb hálózat mintájára létrejött grúz Kmara, a kirgiz KelKel, az ukrán Pora! vagy a belarusz Zubr. Közös jellemzőjük, hogy házuk táján a már kipróbált erőszakmentes eszközök mellett az ökölbe szorított kéz jelképét is rendre megtaláljuk, akárcsak az Oroszországot körbekerítő amerikai geostratégiai érdekkijárást.

Nem más, mint az Otpor! egykori főszervezője, Srđa Popović folytatta a felforgatókönyvek szaporítását (Blueprint for Revolution. 2015). A belgrádi „buldózer-forradalom” alatt az ifjúságot szervező, az amerikai nagykövettel, Richard Miles-szal és a „választási forradalom” nyomán hatalomra kerülő Zoran Đinđićtyel egyaránt jó kapcsolatot ápoló rockzenész a Guardian szerint egyenesen a „globális forradalom titkos építőmestere”. Népszerűsítő könyvében nem csak a jugoszláviai fordulat során használt módszertant foglalja össze, hanem azt is, hogy világszerte hogyan segítenek alkalmazni, a Maldív-szigetektől Egyiptomig és Ukrajnától Iránig. Azt már ’68 után Herbert Marcuse is javasolta, hogy „vegyíteni kell a barikádot a táncparkettel”, a buliforradalom (gúnyos graffitik, humoros akciók, protestival, utcaszínház) szervezése tehát nem volt újdonság, az viszont igen, hogy Popović afféle forradalom-coachként, divatos TED-előadóként instruálja a „civil” világforradalmat.

Hiszen 2005-től kezdve az általa alapított erőszakmentes stratégiákat szervező-terjesztő NGO, azaz a Centre for Applied Nonviolent Action and Strategies (CANVAS) saját bevallása szerint 52 országban összesen 16 ezer aktivistát képzett ki az erőszakmentes ellenállás módszereire, akik 126 sikeres kampányt bonyolítottak le. Már a jugoszláviai regime change után érkeztek aktivisták Popović belgrádi irodájába; az elsők Grúziából jöttek, majd következtek az ukránok és a kirgizek, és 2003-től 2005-ig menetrendszerűen be is következtek a helyi rezsimváltások. Az utakat a Soros-alapítvány szponzorálta, a „színes forradalmakból” pedig mindenütt az amerikai katonai-gazdasági érdekeltség profitált. A CANVAS megalapítása után mindez professzionalizálódott és elkezdődött a globális forradalom-import. A háttérhez tudni illik, hogy Popović könyvében köszönetet mond „Bob ezredesnek”, akit közeli barátjának és mentorának nevez – Robert Helveyről van szó.

Miša Đurković, a belgrádi Európai Tanulmányok Intézete igazgatójának megállapítása szerint a „színes forradalmak” legfőbb civil technikájának számító erőszakmentes ellenállás operációja leginkább „négy térségre koncentrálódott: 1) a Balkánra (2000-ben Jugoszlávia, 2008-ban Albánia, 2016–17 között Macedónia), 2) a posztszovjet térre (2003-ban Grúzia, 2003–2004-ben és 2013–14-ben Ukrajna, 2005-ben Kirgizisztán, 2007-ben Üzbegisztán), 4) Latin-Amerikára (2008-ban és 2019-ben Venezuela, 2014–16 között Brazília), valamint 5) Észak-Afrikára és a Közel-Keletre (az „arab tavasz” időszaka: 2011-ben főként Egyiptom, Líbia és Szíria). A mozgalom Oroszországban, Belaruszban, Zimbabwéban, Palesztinában, Mianmarban, Nyugat-Szaharában és a Maldív-szigeteken is működött […] a hongkongi ún. »esernyős forradalom« (2014) idején is felbukkantak.”

Az Alinsky–Sharp–Popović-szöveghagyomány rendre az elégedetlenség felkeltését, fokozását és kinyilvánításának megszervezését írja elő, az ellenállás vonzóvá tételét tanácsolja és a hatalom ellen a legkisebb közös többszörös mentén javasol mozgósítani. A „színes forradalmak” lefolyása mindenütt ugyanaz: a többnyire fiatal tüntetők demonstrációit „civil” szervezetek és hivatásos aktivisták segítenek kiszélesíteni, a kormány leváltását követelők hangját a külföldről finanszírozott média hangosítja fel. Majd provokációk és gyanús körülmények között bekövetkező erőszakos incidensek történnek s még a hatalomváltás előtt megszerveződik a legkülönfélébb kormányellenes frakciókból összeálló „habarékellenzék”. Ez a kellő nemzetközi diplomáciai, pénzügyi és akár katonai nyomásgyakorlás után átveszi a hatalmat, majd „gazdasági reformokba” (dereguláció, privatizáció, IMF-hitelfelvétel) kezd és csökkenti az ország pénzügyi, gazdasági és katonai szuverenitását.

A DESTABILIZÁCIÓ JÁRVÁNYA

A 2010-es évek második felétől kezdve, különösen a koronavírus-járvány éveiben, a „színes forradalmak” a vírusok természetéhez hasonlóan egyszerre mutálódtak és váltak fertőzőképesebbé. Az amerikai érdekek transzmissziós szíjai is átalakultak és a közvetlen hírszerzési apparátusok helyett egyre inkább nemkormányzati szervezetek (alapítványok, donorszervezetek, emberjogi irodák, ügynökségek) továbbították őket, a témák pedig diverzifikálódtak és egy globális kultúrharc napirendjéhez tartoznak (abortuszhoz való jog, LMBTQI, transzidentitás). A tömegkommunikációs technológiai eszközök típusainak szaporodása és sebességük növekedése, valamint a globális médiatermékek viharos terjedése megsokszorozta a „színes forradalom” virulenciáját.

A „színes forradalmak” terjedése egyszerre volt e mediatizálódás eredménye és a látványossággá válás következménye, ráadásul e két komponens szorosan összefüggött egymással. Nem véletlenül beszéltek már az „arab tavasz” idején Twitter-lázadásokról és Facebook-felkelésekről, de az is jellemző, hogy egyes filmek, szimbólumok, jelszavak, sőt konkrét taktikai eljárások olyan gyorsan terjednek földrészről-földrészre, ahogy a helyi sávszélesség engedi. A destabilizációhoz vezető „színes forradalmak” végül a 2010-es és ’20-as évek fordulójára médiatermékké váltak, újfent bizonyítva Baudrillard tételét, amely a virális terjedés és a médiareprezentáció közötti szoros összefüggésről szól. Rendszerellenes megmozdulások Hongkongban, Mianmarban, Venezuelában és Belaruszban – mintha csak egy filmsorozatot néznénk.

Vegyük rögtön is Hongkong példáját, amely a brit gyarmatosítás 1997-es befejeződése után az „egy Kína” elve elleni támadás tűzfészke lett. Mégpedig az által, hogy a NED és az OSF elkezdte a különböző NGO-k koalíciójának (Civil Human Right Front), valamint a Hongkong-i Egyetem Emberjogi Programjának finanszírozását, amely a Kína-ellenes aktivizmus keltetőjévé vált. Az 1993 és 2013 között végrehajtott 1,9 millió dolláros szubverzív művelet a szisztematikus demoralizáció és dezinformáció révén húsz év alatt célba ért: 2014-ben kitört az „esernyős forradalom”. A felforgatás újabb lendületet kapott, amikor öt évvel később a hongkongi aktivistáknak elkezdték vetíteni az ukrajnai Majdanról szóló Winter on Fire: Ukraine’s Fight for Freedom (2015) című Netflix-dokudrámát, amely mellett a felkelés gyakorlati módszertanát is kitanulták a CANVAS-szemináriumokon. A film egyébként a szintén 2019-es venezuelai államcsíny-kísérlet résztvevőinek is tananyag volt.

2019–20-ban a négyrészes Éhezők viadala (2012–15) című disztópikus játékfilmszéria délkelet-ázsiai másolatait lehetett látni, amikor a három ujjal való szalutálás, sőt a második részre (Cathing Fire) utaló íjjal lövöldözés és a rendfenntartó erők fölgyújtása is megjelent, Hongkongban, a thaiföldi vörösinges tüntetőknél és a mianmari felkelés idején egyaránt. A destabilizáció járványa oda-vissza könnyen fertőz, nem árt tehát óvatosnak lenni: a 2020-as választások után kezdődő minszki tüntetések és zavargások – a szimbólumok és a módszertan szintjén is – abortusz-szigorítás elleni demonstrációk formájában terjedt át a következő évben Lengyelországra, amely korábban maga élesztgette szomszédjában a tüzet…

A Majdan-másolatok területi mintázata gyorsan leleplezi a vírusgazdát, amikor a térképre nézünk, és azt látjuk, hogy a 21. század első két évtizedében ezek leginkább az Oroszország körüli „közelkülföldet” (Kelet-Európa, Kaukázus, Közép-Ázsia) és Kína délkelet-ázsiai érdekszféráját érintették. Nem csoda hát, ha a 2022. február 4-ei orosz–kínai közös nyilatkozat úgy fogalmazott, hogy „Oroszország és Kína kiáll a külső erők azon kísérletei ellen, hogy aláássák közös, szomszédos régióik biztonságát és stabilitását […] ellenzik a színes forradalmakat”. Az egyes országok kémelhárítási és dezinformáció elleni operatív munkája, vagy akár ezek összehangolása védelmet nyújthat az olyan indirekt befolyásszerzési kísérletek ellen, amelyek a „színes forradalmak” állandó velejárói. Ezek azonban mit sem érnek a megtámadott szervezet (állam, társadalom, kultúra) immunrendszerének védelme, sőt fokozása nélkül, amely elképzelhetetlen belső kohézió hiányában. Tanulság: a vírusok erős gyógyszerekkel legyőzhetők, de jobb őket el sem kapni.

Felhasznált irodalom

Saul Alinsy: Rules for Radicals: A Pragmatic Primer for Realistic Radicals. Random House, New York, 1971.

Jean Baudrillard: AIDS: Virulence of Prophylaxis? [1987] = Uő: Screened Out. transl. Chris Turner, Verso, New York, 2002.

Jean Baudrillard: Víruselmélet (ford. nélk.) Iskolakultúra. 1997/5. [melléklet]

Mark R. Beissinger: Structure and example in modular political phenomena: the diffusion of Bulldozer/Rose/Orange/Tulip Revolutions. Perspectives on Politics, 2007/2.

Miša Đurković: Színes forradalmak mint hibrid háborúk (ford. Sullivan Ferenc) Kommentár, 2021/2.

G. Fodor Gábor: Politikai virológia – Kormányozni a vírust. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Bp. 2021.

Robert L. Helvey: On Strategic Nonviolent Conflict: Thinking about Fundamentals. Albert Einstein Institution, Cambridge, 2004.

Hatékony amerikai segítség Milošević megbuktatásához. Magyar Szó, 2000. december 13. 3.

Kosztur András: „Színes forradalmak” kézikönyvei. Kommentár, 2021/4.

Donnacha Ó Beacháin–Abel Polese: The Color Revolution Virus and Authoritarian Antidotes: Political Protest and Regime Counterattacks in Post-Communist Spaces. Demokratizatsiya: The Journal of Post-Soviet Democratization, 2011/tavasz

Srđa Popović: Blueprint for Revolution. Random House, New York, 2015.

Srđa Popović: Pranksters vs. Autocrats: Why Dilemma Actions Advance Nonviolent Activism. Cornwell University Press, Ithaca, 2020.

Reclaiming Democracy: Civil Society and Electoral Change in Central and Eastern Europe. ed. Joerg Forbrig–Pavol Demeš, German Marshall Fund of the United States, Washington DC, 2007.

Gene Sharp: From Dictatorship to Democracy. Albert Einstein Institution, Boston, 1993.

Gene Sharp: The Politics of Nonviolent Action. Harvard University’s Center for International Affairs, Boston, 1973.

The Colour Revolutions in the Former Soviet Republics: Successes and Failures. ed. Donnacha Ó Beacháin–Abel Polese, Routledge, London–New York, 2010.