„…hazugságra épülve mondtam a vádbeszédeket.”

Alapy Gyula

Fenyegető leveleket csak a Mindszenty-per kapcsán kapott. Pedig a legnagyobbakat vitte: Rajk, Standard, szociáldemokraták, Grősz József. Azt hitte, vádbeszédének jelentősége van, ezért a legkeményebb hangnemet alkalmazta – ahogy Visinszkij tanította. Rákosi mégsem becsülte sokra; a háta mögött cinikus megjegyzéseket tett rá jobbkezének, Péter Gábornak. Ennek ellenére Alapy Gyula vezérét mindvégig tisztelte és hithű kommunista maradt.

Bő félszáz irat, igazolvány, tagsági könyv, kézzel és géppel írt életrajzok kerültek elő utolsó otthonából, egy fonyódi kis utca végi házból. Többek között az 1948 karácsonyán letartóztatott Mindszenty József peréről készült szovjet tudósítás és az az eredeti levél is, melynek gépelt változatát Ungváry Krisztián megvásárolta, majd eladta, de előbb könyv alakban publikálta (Meruk Józseffel közösen) Rákos Mátyás eltitkolt szolgálatai címmel a Jaffa Kiadónál. Amikor a vevője megkereste a Terror Háza Múzeumot, hogy továbbadja nekünk sokszoros felárral az időközben már digitális másolatban a Budapest Főváros Levéltára által közzétett forrásanyagot, csak annyit mondtam: egy múzeum nem veri fel az árakat, a reális ár annyi, amennyiért első körben a neves történész el akarta adni a levéltárnak.

Aztán eszembe jutott, hogy hány helyen lappanghatnak még eredeti kéziratok. Van dolgunk bőven, nekünk muzeológusoknak és a levéltárosoknak. Az azonban biztos, hogy bő negyedszázados szakmai életem során nem találkoztam olyannal, hogy névtelen szállodai szoba őriz bőröndnyi levelet fontos emberektől, adott esetben Sztálin legjobb magyar tanítványától. Ciprusi tartózkodásaim alatt egyik alkalommal sem volt semmi a szállodai szobámban, amit az előző vendég ott hagyott. Ha lett volna, főleg egy teli bőrönd, biztosan leviszem a recepcióra azzal, hogy valaki itt felejtette. Természetesen anélkül, hogy kinyitnám. És Andrej Visinszkij sem lett öngyilkos, bár ez szerepel az említett könyv 218. oldalán, hanem váratlan szívinfarktusban hunyt el („неожиданно умер от сердечного приступа”). Olyannyira nem, hogy az Alapyhoz hasonló elv- és párthű ügyészek még halála után is felnéztek rá. Mesterüknek vallották a koncepciós jog kidolgozóját, Szovjetunió főügyészét, akinek tiszteletére az ENSZ gyászülést rendelt el.

Alapy Gyula, amikor egy tisztázó, „önkritikát gyakorló” vizsgálati beszélgetésre behívták a pártközpontba 1962. július 7-én, kérdezőjének ezt mondta: „inkább elhittük volna saját ostobaságunkat, mint azt, hogy egy Sztálin-díjas munkában, a világszerte ismert Visinszkij könyvében akárcsak egy téves szó is lehet. Ide vezetett a személyi kultusz, amiben mi hittünk.” Arra a kérdésre, hogy miért nem vett észre „menet közben” semmit, a vezetők általa hitt csalhatatlanságára és saját gyávaságára hivatkozott. Ekkor már munkakönyve szerint a Tiszántúli Áramszolgáltató Vállalat jogtanácsosa volt, és az MTA Állam- és Jogtudományi Intézetének is dolgozott még egy darabig. Sorsa végleg ezután a „beszélgetés” után dőlt el: a Párt augusztus 12-én kizárta soraiból, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa pedig az összes addigi kitüntetését visszavonta. Félretett, meghasonlott ember lett a Párt érdekét szüntelenül, még saját kizárásakor is szem előtt tartó jogvégzett, komáromi születésű ügyész, aki fénykorában tömegével adott utasítást olyan vádiratok szerkesztésére és képviseletére, melyeket pusztán azért nyújtottak be, mert Sztálint vagy Rákosit szidalmazták.

Hogyan lett egy nagy tekintélyű komáromi főlevéltáros, múzeumigazgató, ismert újságíró és -alapító, a Csallóköz halászatának történetét feltáró, kedvtelésből verseket faragó (1895-ben jelent meg Budapesten a félszáz versből, elégiából és szonettből álló kötete), eredetileg szintén jogvégzett, máig köztiszteletben álló, hívő katolikus csehszlovákiai magyar politikus édesapa (akinek 2006-ban leplezték le kétnyelvű, domborműves emléktábláját a Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeuma, az általa megálmodott Kultúrpalota főépületének falán) fiából egy ateista diktatúra befolyás nélküli, megbízható oszlopa, az igazságtalanságok biztos kiszolgálója? Hova lett a kényszeresen megfelelni akaró, a hazugságokat fenntartás nélkül elfogadó, az igazságot látni nem képes, a karriertől szellemi vakságba jutott fiúból a szülői ház lelki gazdagsága, apja jócselekedetre fogékony szíve, mellyel létrehozta az első diákmenzát Komáromban, ahol a szegénysorú tanulókat segélyezték, vagy a többi, nevéhez fűződő szociális karitatív munka, melyet mint a komáromi római katolikus autonóm egyházközösség elnöke fejtett ki? Az első világháború alatt id. Alapy Gyula szervezte meg a vármegyében a jótékonysági ügyeket. Templomot renováltatott, a temetőben ravatalozót, az elesett hősöknek emlékművet létesített. Munkája elismeréséül az egyházközség az arcképét megfestette és a helyi iskola dísztermében helyezte el. Trianon után a magyar kisebbség jogaiért folyó küzdelem egyik élharcosává, elismert és nélkülözhetetlen vezérévé vált a szlovákiai magyar közéletben. Ha igaz a szóbeszéd, miszerint az ifjabb Alapy a halálos ítéletek meghozatala után, útban hazafelé betért a bazilikába gyónni, mégis maradt apja lelkéből valami.

Mi mehetett végbe benne, amikor az első nagy kirakatper, az 1948 karácsonyán letartóztatott Mindszenty József fővádlójává szemelték ki, mint a már jól teljesített, háborús bűnösökkel foglalkozó győri népügyészt, amikor hangsúlyozta, „a monarcho-katolikus összeesküvők bűncselekménye része az imperialisták általános és harmadik világháború előkészítésére irányított tervszerű tevékenységének”, amikor rámutatott, hogy a földbirtokos mágnások uralmát akarták visszaállítani, és hogy tevékenységüknek nincs semmi köze a vallásszabadsághoz? És mit érezhetett akkor, amikor nem volt pénze taxira, ezért gyalog kellett hazavinnie azon a fontos, pert előkészítő éjszakán a Rákosinál egyeztetett, Mindszenty József elleni vádbeszédet? Vagy amikor a per után kapott először külön díjazást, mert az elvtársak segíteni akartak, hogy ne legyenek többé taxiproblémái? A hivatkozott, 1962-es belső pártvizsgálat során megerősítette, hogy a Mindszenty-pert a rádió is közvetítette, de Rákosi dolgozószobájába közvetlenül is bekötötték a tárgyalás mikrofonját. „Így azt is hallotta, amikor ebédszünetben a bíróság tagjai arról beszéltek, hogy mindössze két forintjuk van az ebédre.”

Egyes visszaemlékezések szerint ekkor hangzott el vádbeszédében a Visinszkijt utánzó kijelentés: „A veszett kutyákkal szemben a védelemnek csak egy módja van, furkósbottal kell agyonverni őket.” Az ítélet után húszezren tüntettek Párizsban Mindszenty mellett, Truman amerikai elnök Magyarországot rendőrállamnak titulálta, az ENSZ napirendre vette az ügyet, XII. Piusz pedig pápai kiközösítésben részesített mindenkit, aki részt vett a bíboros elleni eljárásban.

Innentől ifjabb Alapy karrierje villámgyorsan ívelt felfelé: 1948 júliusától a budapesti államügyészség vezetője egészen 1953-ig, amikor Rákosi első, de nem végső bukása után új ügyészi szervezet kezdett működni. A Rajk-per idején Péter Gáboron keresztül kapott utasítást arra, hogy a Parlamentben jelenjen meg, ahol Gerő és Farkas fogadták és a Kominform határozatára hivatkozva „megvilágították” előtte a pert és annak célját, azt, hogy nemzetközi viszonylatban mi is a jelentősége. Közölték vele, hogy Péter Gábor útján adják az utasításokat, erről a közvetlen elöljárójának, dr. Tímár Istvánnak sem jelenthet. Az ügyben előbb 120 oldalon írt vádiratot, amit Péter terjesztett tovább Rákosinak, majd a rövidebb, második verzió 50-60 oldal lett. Hármasban, Péterrel együtt a Szabadság-hegyi villájában beszélt vele Rákosi, hogy még rövidebb vádiratot készítsen. Ez ismét nem volt jó, egy kb. 20 oldalas változatot kapott vissza, amiben csak a jogi minősítő rész maradt ugyanaz. A levéltári források kiegészítik Alapy elbeszélését, kiderül belőlük, hogy Rákosi Moszkvába repült a szöveggel és visszaérkezésekor azzal adta át Péter Gábornak, hogy rajta egy betűt sem szabad változtatni. Hozzátette még: „Ugye örülne az ügyész, ha ilyen vádiratot tudna írni?”

Az általa képviselt politikai perek rendőrségi előkészítésében nem volt része. Amikor a kihallgatásokat végezte az államvédelmi hatóságnál, a kaputól a dolgozó szobáig kísérték, és az épületben csak a megjelölt feladatot végezhette el. A letartóztatottak őrzését és az iratok ottani kezelését azzal indokolták, hogy a bíróságok személyzete megbízhatatlan ilyen fontos ügyekre. Saját bevallása szerint nem ment túl a hivatalos hangnemen soha, akit eléje vezettek, azt ülve hallgatta ki, vallomásait előtte felmutatta, az előírt formális kioktatást elvégezte. Ilyen alkalmakkor őrá nem tették a megfélemlített vagy bántalmazott ember benyomását vádlottjai.

Pályájában 1956 után állt be a nagy törés. A forradalom után másokkal együtt Moszkvába küldték, „technikai okokból”, ahogy ő nevezte. Folyamatosan kérelmezte hazatérését, több levelet váltott a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának Titkárságával. Sajnálkozott azon, hogy kinn tartózkodása alatt csak rendszertelenül tudja az MSZMP sajtóját és politikai kiadványait olvasni, azonban „elmélyült figyelemmel” olvas el mindent a Pravdában. Leveleiben megerősítette, hogy a marxista‒leninista elvekkel teljes egészében egyetért, azok „vallott világnézetét képezik”, s a Párt szervezeti szabályzatának magát önként aláveti – csak hazatérhessen. Innen írta azt a bizonyos, „érdekes munkáról” szóló levelét Rákosinak, 1957. december 27-én, amelynek gépelt változata az említett könyvben és online levéltári másolatban is megjelent, s amely a Terror Háza Múzeumban eredeti kézírással megtalálható. Fock Jenőnek, a Központi Bizottság akkori titkárának szintén 1957 decemberében írta Moszkvából: „A magánéletemben olyan munkát kívánok végezni, amellyel a Pártot és a Népköztársaságot képzettségem és képességem teljes tudásával szolgálom. Ebben csak az korlátoz, hogy az ellenforradalom napjaiban elszenvedett bántalmazások után a bal térdemben kisebb rokkantság maradt vissza, amelyet az itteni nagyon gondos gyógyítás sem tudott teljesen kiküszöbölni, a hosszabb járásra nem alkalmas.”

1962-ben töredelmes bocsánatot kért azért, amiért igazságtalan szavaival gyötörte a vádlottakat. Elismerte, hogy hazugságokra épülve mondta a vádbeszédeket. Úgy értékelte, hogy sem őt, sem a bírákat nem kényszerítették semmire, hiszen a vallomások után (amelyekről tudjuk, milyen államvédelmi módszerekkel érték el) az ügyészi és bírósági állásfoglalást már a törvény meghatározta. Hozzátette még: ezek a törvénysértések és a kötelező jelenlét a végrehajtásoknál, élete rettenetes emlékei, amit mint nyomorúságot cipel, amíg él. Ha igazat mondott és őszintén szenvedett, az az elvett életeken és a megrabolt időn akkor sem módosít.

Források:

ÁBTL 2.1.–IX/2/20.

THM 2019.33.1. –2019.33.27.

(Kép forrása: Terror Háza Múzeum/Gyarmati István)

B. Varga Judit történész-muzeológus