A véges ember végtelen szabadságában gondolt egy merészet: maga döntené el, hogy fiú akar-e lenni, avagy lány, esetleg mindkettő. Az Istenadta nép megelőzte a gender-ideológia harcosait, amikor egy ismeretlen szerző egyszer csak elszólta magát: „Azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány”. Manipulatív logikával arra következtethetnénk, hogy a nép egyszerű fiai régóta és ösztönösen érzik önrendelkezési jogukat biológiai, egyúttal társadalmi nemük vonatkozásában. Amikor a fáradság vagy a felgyűlt feladatok miatti káosz verbális tüneteként ilyet kimondanak, a gender studies alapján rögtön interszex állapotba, tudományosabban a hermafroditizmus kategóriájába kerülnek. Népköltés és gender így találkozhat egymással a relativizmus diktatúrájában.
De hogyan jutottunk idáig? És odáig, hogy menstruációs kanapé fogadja a világ legismertebb magyar magánegyetemén a „minden hónapban vérzőket” (sic), és ugyanitt, a negyedszázados budapesti CEU-n, volt már tabudöntögető menstruációtörténeti kiállítás is?
Beszédes és elgondolkodtató, hogy a 20. század két diktatúráját szolgáló, eredetileg a porosz hadsereg fegyverarzenáljaként szebb napokat látott barokk épület, jelenleg Deutsches Historisches Museum, 2015-ben fél éven keresztül 1600 négyzetméteren prezentálta LGBT-kiállítását Homosexuality_ies címmel. Főleg azért, mert a frekventált helyen, a berlini Unter den Lindenen elterülő komplexum mindig is a politikai mainstream demonstratív eszközeként és tereként funkcionált; a porosz katonai fölény látványos hirdetésétől a nemzetiszocialista éra első világháborús sérelmeit felnagyító küldetésén át − ahol Adolf Hitler minden év március 21-én, a Heldengedenkentagon tartott beszédet, és ahol 1943. március 21-én a szovjetektől zsákmányolt fegyverekből személyesen nyitott kiállítást − egészen a volt német kommunista állam, az NDK marxizmust, leninizmust népszerűsítő elsőszámú feladatáig.
Közelebb hozzánk, a magyar királyoknak és szenteknek is nyughelyet adó Krakkóban, a Kortárs Művészeti Múzeum (MOCAK) nagyot szóló Gender in Art nemzetközi kiállítását meghatározó társadalmi témaként hirdette és interpretálta. A kultúraközvetítő intézmények programkínálata a végállomása annak a tudatos, a politika legfőbb döntéshozó szerveit meghódító gender-forradalomnak, amelynek egyik fontos állomásaként a Német Etikai Tanács 2012-ben kiáltványt tett közzé az interszexualitásról. Az állásfoglalást kétéves kutatómunka előzte meg, amelynek során 300 kutatót és 200 érintettet kérdeztek meg, s amelynek eredményeként a bejegyzett élettársi kapcsolat mellett a házasságkötés lehetőségét javasolták a transz-, inter- és egyéb szexuálisok számára.
Szintén 2012-ben jutott be négy német tartományi parlamentbe az az új, fiatal szavazókat begyűjtő párt, amelyik Kalózok néven szerepel, és az 1968 utáni harmadik generációként a korszerű nem- és családpolitikáért harcol. Többek között az eltérő szexuális hajlamúak menedékjogáért, az egyértelmű nemet jelölő utónév kényszerű felvételének eltörléséért, s első helyen a nemi identitás szabad megválasztásáért.
A méltán híres varsói születésű, egykor a Szolidaritás mozgalom aktív résztvevője és többszörös Oscar-jelölt lengyel filmrendező Agnieszka Holland szerint a nemi szerepekről szóló viták ma semmiképpen sem kreáltak, sőt, tökéletesen reálisak. A véleményformáló világhírű rendező sajnálatosnak tartja, hogy a melegekkel, a balliberálisokkal és a feministákkal szembeni agresszív boszorkányüldözésben jelenik meg az amúgy szerves történelmi és társadalmi fejlődés eredményeként létrejött jelenség. Nézete alapján a társadalmi nemek egyenlőségét zászlójukra tűző mozgalmak és szervezetek tevékenysége az emberiség nagy felszabadító folyamatába illik bele, azaz a rabszolga- és jobbágyfelszabadítások sorába. Most a nőket, melegeket, leszbikusokat stb. kell felszabadítani – természetes fejlődés iránti fogékonyságból, közérdekből. Rendkívül károsnak látja a katolikus egyház anti-gender politikáját, amely szerinte hihetetlenül heves, agresszív és veszélyes. Végül felhívja a figyelmet arra, hogy ha valaki fehér, heteró, konzervatív katolikus lengyel, az nem az egyedüli respektálható életvitel; egyébként is évszázadokig ugyanaz a családmodell létezett. Talán nem véletlenül – gondoljuk sokan, de már csak halkan, egyre értetlenebbül.
Nálunk, aktuálisan a CEU „bezárása” és az ELTÉ-n ősztől induló gender mesterszakot övező túlreagálások kapcsán egyes véleménybefolyásoló médiumok és csoportok gúny- és nevetség tárgyává alacsonyították az oktatásért is felelős miniszter családvédelmi egyetemi tanulmányok iránti indítványát, illetve a KDNP ifjúsági tagozata elnökének az ELTE rektorához címzett levelét. Az előbbi élve a demokratikus felhatalmazásból eredő jogával, társadalmi igent mondott a család védelmére, az utóbbi pedig a fiú vagyok-e vagy lány egyértelműen megválaszolható kérdésére.
Mindez történik akkor, amikor a keresztény egyházak és civil szervezetek széles körű összefogásával, és 2013 óta Herczegh Anita, a köztársasági elnök felesége fővédnökségével február közepén zajló Házasság Hete rendezvénysorozathoz a Budapest Pride-ot nem engedték csatlakozni, pedig szeretett volna. Az elutasítás oka nem a megkeresés provokatív, blaszfémia határát súroló volta, hanem szerényen a házasság definíciójában fennálló nézetkülönbség volt. Amit természetesen a végtelen emberi jogokért küzdő Pride-tagok nem tudtak elfogadni, mint a másik ember (ráadásul a többség) véleményét. Rögtön szerveztek február 16-a estéjére egy kerekasztalt, ahol a Nőkért Egyesület, a Társaság a Szabadságjogokért, a CEU Gender Studies Tanszéke és a Budapest Pride képviselői beszélgettek az egyenlő házasságról. Itt tartunk most…
Új kísértet járja be…
A családot szétziláló kommunizmus kísértete nagyjából túl van Európán. Az örök igazságokat eltörölni szándékozó tan megalkotói, Marx Károly és Engels Frigyes a nőkérdést osztálykérdéssé „emelték”. Meglátásuk szerint a nők felszabadításának feltétele a nők integrálása a termelési folyamatokba, azaz a családi tűzhely melege feletti őrködés felváltása futószalagokkal.
A genderelmélet fő ideológusai előfutáruknak tekintik a férjként és apaként kudarcot vallott Marxot (felnőttkort megért három lányából kettő lett öngyilkos, az egyik szerelemből, a másik apja kommunista eszméje miatt, mert nem tudta azt kellő hévvel szolgálni), ahogy a saját sógornőjével viszonyt folytató, kokainfüggő és heroin túladagolásban meghalt Sigmund Freudot is.
Az oroszok közül Alekszandra Kollontájt tartják említésre méltónak, aki a szentpétervári forradalmi tanács első női tagjaként, Lenin népjóléti minisztereként a válást és a magzatelhajtást törvényesítette, kommunaházakat állíttatott fel, ahol a szabad szerelmet nyíltan lehetett űzni. Utóbbit azért, hogy a nőket megszabadítsa a házasság vagy a prostitúció közötti kényszerű választástól.
A mai kísértetjárás fő ideológusa az 1956-ban, az Egyesült Államokban orosz−magyar felmenőktől származó Judith Butler, aki doktori címét a vágy hegeli fogalmáról írt disszertációjával szerezte a Yalen. A Guggenheim- és Rockefeller-ösztöndíjakkal kistafírungozott leszbikus elmeóriás Butler 2012-ben megkapta az ötvenezer euróval járó, neomarxista frankfurti iskola képviselőjéről elnevezett Theodor W. Adorno-díjat. Alapművében, a Problémás nemben (magyarul 2006 óta olvasható), melyet saját követői szerint is nehéz megérteni, arról értekezik, hogy a biológiai nem nem más, mint kulturális konstrukció, amelyet stilizált társadalmi aktusok ismétlése hoz létre. Ez az „előadás” nem önként választott dolog: a nemével és vágyával jelölt szubjektum a társadalom szabályozó rendszereiből születik. Bomlasztó eszméi húsz év leforgása alatt olyan mainstreammé váltak, amelynek hatására ma a kétpólusú nemi identitás helyett több tucatból lehet válogatni, szexualizálják az óvodás korúakat, szülő 1-nek és szülő 2-nek nevezik az édesanyát és édesapát, s intoleránsnak, diszkriminatívnak, szabadság-ellenesnek, homofóbnak, vallási fundamentalistának tekintenek mindenkit, aki igent mond vele született nemi tulajdonságaira.
Amikor megkérdezték Kanada új miniszterelnökét, Justin Trudeau-t, akinek kormányában 15 férfi és 15 nő van, hogy miért fontos neki a nemek egyenlő aránya, azt válaszolta, hogy azért, mert 2015 van. Ide kívánkozik, hogy az agresszíven gender-ellenesnek mondott katolikus egyházat vezető Vatikánban jelenleg 750 nő dolgozik szerződéssel. Ez a Szentatya alkalmazottainak 19%-át jelenti. A számarányukat és a felelősségi köröket tekintve ilyen magas számban sosem voltak jelen nők a Vatikánban. A Szentszék (nem a Vatikán Városállam) által foglalkoztatott nők több mint negyven százaléka egyetemet végzett. A Római Kúria különböző dikasztériumainak hivatalnokaiként dolgoznak, a felelősség és a végzettség szempontjából széles skálán elhelyezkedve.
Az első nő a Vatikánban bő száz évvel ezelőtt kezdte meg tevékenységét, XV. Benedek pápa idején. Anna Pezzoli helyettes-varrónő a pápai berendezési tárgyakkal foglalkozó egységnél dolgozott ekkor. Magas képzettséggel rendelkező nők 1929-től kezdve állnak pápai szolgálatban; a Vatikáni Apostoli Könyvtár kéziratainak indexét ők hozták létre. Ma (2012-es adat) 14 Istennek szentelt szerzetesből 13 nő. Március 7-én bemutatták a Vatikánban a Női Tanácsot. A tanács munkájában nemcsak keresztény nők kaptak helyet, hanem menedzserek, tudósok, sportolónők és teológusnők is. A szervezet hivatalosan 2015-ben jött létre, és a Kultúra Pápai Tanácsa keretein belül működik. Céljuk, hogy párbeszédet folytassanak a férfiak és a nők közötti bérkülönbségekről, és a munkához jutás egyenlőtlen esélyeiről, a különféle vallásokról, élethelyzetekről, amelyekben a nők munkálkodnak. Csak nem megvalósította a nemekkel szemben amúgy agresszív Egyház a nemek egyenlőségét?
„A nemek közötti különbségek elhalványítása nem megoldást, hanem problémát jelent” – nyilvánította ki a katolikus egyházfő. Hozzátette, hogy a kortárs kultúra új tereket nyitott meg és új szabadságot adott, ugyanakkor kétségeket is támasztott. Ferenc pápa kifejezte abbéli reményét, hogy a genderelmélet nem a modern társadalom frusztrációjának és beletörődésének a kifejezése. Elődje, XVI. Benedek a 2005-ös Ifjúsági Világtalálkozón (amelyeken nem mellesleg nagyságrendekkel több fiatal jön össze, mint a legnépszerűbb nemzetközi popsztárok vagy rockzenekarok koncertjein) az élet kultúrájára és a szabadság felelősségére utalva, ezt tanította a fiataloknak: „Amikor abszolutizálják, ami nem abszolút, hanem relatív, azt úgy hívják: totalitarizmus. Ez nem felszabadítja az embert, hanem megfosztja méltóságától, és rabszolgává teszi.” Különösen aktuális ez, miután a Krisztus előtt jó négyszáz évvel élt görög filozófus, Protagorasz felfogása − „Minden dolog mértéke az ember” – ma úgy vetődik fel, mintha kizárólagos érvényességgel bírna.
Vallom, hogy a katolikus egyház előrébb tart a korszakalkotó gender-kutatásoknál, még akkor is, ha a témában élenjáró svéd Társadalmi Nemek Kutatása Titkárságát vezető Kerstin Alnebratt napjaink legfontosabb innovációjának tartja a társadalmi nemek tudományát, különösen annak különleges kritikai nézőpontja miatt.
Kívánom, hogy a hazánk egyetemein létrejövő új stúdiumok, legyenek azok a társadalmi nemmel vagy a családdal kapcsolatosak, ne feledkezzenek meg az Egyházi Törvénykönyv házasság érvényességére és érvénytelenségére vonatkozó kánonjairól! Különösen az 1095.-ről, amely felsorolja a házasságkötésre való alkalmatlanság okait, köztük a függőségeket (még az internetest is), a mindkét nem részéről tapasztalható abnormális szexuális igényeket, a természetestől eltérő szexuális hajlamokat, de a szórakozás utáni túlzott vágyat is. Csak mindezekkel, és az Egyház emberi lélekkel kapcsolatos évezredes tudásával és tapasztalatával, a női és férfi szentek életpéldájával, nem utolsósorban tanításaik megismertetésével együtt lehet teljes a társadalom által konstruált nem fogalmának, a társadalmi egyenlőtlenségek történetének és a ma létező nemi szemléleteknek az oktatása, kutatása. Úgy, hogy közben társadalmi igent mond a klasszikus liberalizmus alaptételére, miszerint az emberi szabadság addig terjedhet, amíg nem sérti mások szabadságát, és elfogadja Szent Ágoston vallomását a bűnt gyűlölő, de a bűnöst szerető emberről.
(A szerző a téma iránt érdeklődőknek ajánlja a német szociológus, Gabriele Kuby: Globális szexuális forradalom című, a Kairosz Kiadónál 2013-ban magyarul is megjelent könyvét.)
B. Varga Judit történész-muzeológus