„Mindenkit nem lehet egyszerre megmenteni.”
Salamon Mihály

Veszprémy László Bernát eddigi könyveiben [1] is olyan húsbavágó témákat dolgozott fel, amelyek történeti horderejük mellett döntő jelentőséggel bírnak napjaink emlékezetpolitikai vitáiban is. Ezt a sort folytatja legújabb, Tanácstalanság című kötetével, amelynek alcíme: A zsidó vezetés Magyarországon és a holokauszt 1944–1945 már előre jelzi, hogy a szerző garantáltan újból méhkasba nyúl. Hiszen a kérdés, amit feszeget, vagyis hogy a zsidóság vezetői mit és vajon eleget tettek-e a holokauszt alatt a sajátjaikért, leegyszerűsítve: felelős-e a zsidó vezetés a zsidóság kiirtásában, önmagában egy megannyi érzékenységet sértő téma – ahogy a szerző maga is utal erre a bevezetőben.

Veszprémy könyve feloldhatatlan morális dilemmák sorát vonultatja fel előttünk. A könyv nem hagy kétséget:

Mindennek ellenére azonban nem lehet megspórolni a számtalan végtelenül kellemetlen kérdés feltételét. Volt-e mozgástere a zsidó vezetőknek, akik maguk is áldozatok voltak? Ha igen, akkor mekkora, és vajon éltek-e vele kellőképp? Egyáltalán, mivel tesz jót az ember ilyen helyzetben, mi lehet a kifizetődő stratégia? Kit kell megmenteni, ha nem lehet mindenkit megmenteni? A cionista Salamon Mihály rideg megállapításával élve: „Mindenkit nem lehet egyszerre megmenteni.” (135. o.) Vagy ahogy Hermann Dezső, a Kasztner-akció egyik menekítettje fogalmazott: „Száz ember halálos veszélyben van. Ötvenet megmenthetsz. Mi a törvény? Mindenkit feláldozni? Megmenteni ötvenet? Kiket? Hol az igazság? Ötvennek meg kell halnia, hogy ötven élhessen. Válassz!” (87. o.) Veszprémy empátiával, megértéssel és nyitottsággal közelít vizsgálati alanyaihoz, és érzékletesen mutatja be ezen vérzivataros időszak lehetetlen élethelyzeteit.

A vészkorszakot követően gyakran felbukkant a zsidó „kollaboráció” vádja. A legnagyobb veszteségeket elszenvedő vidéki hitközségek dühe, bosszúvágya sok esetben a Magyarország náci megszállását követően felállított fővárosi zsidó tanács ellen irányult, a kommunista hatalom idővel pedig tudatosan indított koncepciós pereket az egykori zsidó tanácstagok ellen. Mindezek a vádak pedig hosszú távon rányomták a bélyeget megítélésükre. A zsidó tanácsok mibenlétéről, az azokat övező vitákról és a Budapesti Zsidó Tanács tevékenységének értékeléséről született legátfogóbb írás mindezidáig Schmidt Mária tollából származott, ideje volt azonban a több mint harminc éve született munka [2] folytatásának. Veszprémy szisztematikusan próbál leszámolni azokkal a legendákkal és tévhitekkel, amelyek a zsidó vezetők feltételezett kollaborációját övezték.

Nincs könnyű dolga a szerzőnek, hiszen temérdek, egymásnak szögesen ellentmondó visszaemlékezést és forrást kellett ütköztetnie egymással, és mozaikszerűen kellett összeillesztenie azokat. A széles és sok esetben új forrásbázissal dolgozó mű a budapesti zsidó tanács mellett bemutatja – amennyire azt a források engedik – a vidéki zsidó tanácsok működését is, kitérve azok fennállási idejére, a zsidó tanácsi vezetők társadalmi hátterére, foglalkozás és irányzat szerinti megoszlására, amelyek által szintén tételesen cáfol korábbi közkeletű vádakat, valamint részletesen foglalkozik a kevéssé közismert keresztény zsidó tanács fennállásával is. A könyvet olvasva egyértelművé válik, hogy lehetetlen egyenlőségjelet tennünk a zsidó tanácsok között, hiszen érdemben különbözött az egyes zsidó tanácsok szerepe, felelőssége, súlya is – volt, ahol kényszerű módon élet-halál uraivá váltak, amikor arról kellett dönteniük vezetőiknek, hogy kik kerüljenek Auschwitzba, és kik menjenek a Bécs melletti, az élet reményét kínáló Strasshof koncentrációs táborába, illetve Budapestre. (80. o.)

Veszprémy rámutat arra a megfeszített munkára, ami a Budapesti Zsidó Tanácsban folyt: a fővárosi zsidóság egészségügyi ellátásától kezdve a ritka bútorok náciknak történő beszerzésén keresztül a csillagos házakba költöztetésig tevékenységük a legszélesebb palettán mozgott. Az is kirajzolódik előttünk, hogy milyen elvetélt tervek születtek a zsidó tanácsban az üldözött zsidóság megsegítésére, amelynek vezetői a személyes találkozók megtagadása vagy kudarcos jellege miatt beadványok sorával fordultak a kormányhoz. A teljes passzivitás vádja tehát, ahogy azt a szerző megállapítja, semmiképpen sem nevezhető igaznak. (139. o.) A számos, máig a köztudatban élő vád jogtalanságának tisztába tétele mellett a szerző nem hallgatja el a tényleges mulasztásokat sem, akár, ha a Budapesti Zsidó Tanács nem mindig transzparens gazdálkodására vagy egyes gyermekotthonok elhanyagolására gondolunk.

A XIX. századig kell visszanyúlnunk két, a kötetben is jól kitapintható jelenség megértéséhez. Az egyik a magyar zsidóság belső megosztottsága. Az a szakadás, ami 1868-ban zajlott le a magyar zsidóságon belül, vagyis az ortodox, a neológ és a status quo ante irányzat szétválása, majd a századfordulón a cionizmus megjelenése, rányomta a bélyegét a zsidóság későbbi sorsára: az egyre inkább eluralkodó polarizáltság a holokauszt idején már igen súlyos következményekkel járt. Ekkor mutatkozott meg ugyanis, hogy nincs egy mindenki számára elfogadható és iránymutatást jelentő egységes zsidó vezetés. Noha ekkor együttműködésre voltak szorítva és egyre erőteljesebb kooperáció volt megfigyelhető az egyes irányzatok között, mégis nyomot hagyott a XIX. század második fele óta tartó bizalmatlanság és ellenségeskedés. Jól illusztrálja ezt az, hogy a zárt ortodox közösségek sokszor eleve nem akartak semmilyen figyelmeztetést elhinni szekuláris vagy cionista zsidóknak. (31–32. o.)

A másik múlt században gyökerező jelenség a magyar zsidóság megingathatatlan bizalma a magyar államban. Az egyik legérzékenyebb kérdés ugyanis, amit a könyv részletesen körbejár, hogy ki, mit, mikor tudott a zsidóságra váró sorsról és kinek mondta azt el, valamint milyen következtetést vont le belőle. Veszprémy konklúziója, hogy noha a túlélők talán jogosan érezték, ugyanakkor téves azt állítani, hogy a magyar zsidó vezetés hallgatta volna el a holokauszt híreit a magyar zsidóság elől. Az információ hiánya helyett a többség nem értette meg, vagy nem akarta megérteni az akár a nyilvánosságban, akár személyesen hallott információkat. Hiába tudtak a holokausztról, ha nem tudták elképzelni, hogy ez velük megtörténhet. „Mi azt hittük, hogy csak propaganda. Nem hittük el, hogy zsidókat égetnek”. (27. o.) „Nem hittem el az igazságot”. (29. o.) Ennek egyik oka pedig a magyar zsidóság túlnyomó többségének a magyar államba fektetett, a XIX. század óta meglévő bizalma volt, ami ezúttal sokak számára tragikus következményekkel járt. Jól szemlélteti ezt a paradoxont, amikor Veszprémy úgy fogalmaz meg egy, a zsidó vezetés által fogalmazott memorandum kapcsán, hogy megszokásból a fennálló hatalomtól kérték az üldöztetéssel szembeni fellépést, ezúttal azonban éppen a fennálló hatalom volt az üldözés motorja. (140. o.) Ráadásul a jogkorlátozó, és jogfosztó intézkedések ellenére a magyar zsidóság olyan sokáig volt biztonságban, hogy 1944-re már mindenki számára úgy tűnt, hogy megúszták. Ahogy Veszprémy írja, még a mindig rosszra számító cionisták is így gondolkodtak. (41. o.)

A mű egyik legnagyobb érdeklődésre számot tartó része minden bizonnyal Horthy Miklós szerepének és a Koszorús-akciónak az újraértékelése, amiben Veszprémy szerint a zsidó tanács jóval nagyobb szerepet játszott, mint azt korábban feltételeztük. Emellett arra a következtetésre jut, hogy a Budapesti Zsidó Tanáccsal is kapcsolatot tartó kormányzó, aki 1944 szeptemberében fogadta annak elnökét, a munkásruhában audienciára érkező Stern Samut, azért támogatta hónapokon keresztül a budapesti zsidóság vidéki koncentrációjának ötletét, hogy ezáltal húzza az időt, megtévessze és félrevezesse a németeket, így megakadályozva a budapesti zsidóság deportálását.

A mű nagy erénye, hogy tartózkodik a fekete-fehér megközelítéstől és árnyaltan, teljes komplexitásában tárja elénk a zsidó vezetők embert próbáló helyzetét. Nem fél azonban egyértelművé tenni: a zsidó tanács megannyi akciója, tevékenysége irányult a zsidók megmentésére, amiben volt, hogy partnerre talált Horthyban és a magyar hatóságokban is.

Veszprémy László Bernát: Tanácstalanság. A zsidó vezetés Magyarországon és a holokauszt, 1944–1945. Jaffa Kiadó, Budapest, 2023.

Jegyzetek:

[1] Veszprémy László Bernát: Gyilkos irodák. A magyar közigazgatás, a német megszállás és a holokauszt. Jaffa, Budapest, 2019.; Veszprémy László Bernát: 1921. A Horthy-rendszer megszilárdulásának története. Jaffa, Budapest, 2021. A szerzőnek emellett megjelent még egy, nem történeti vonatkozású kötete az elmúlt években: Veszprémy László Bernát: Migráció és antiszemitizmus Nyugaton. MCC Press, Budapest, 2021.

[2] Schmidt Mária: Kollaboráció vagy kooperáció? Minerva, Budapest, 1990.