Espana es diferente, azaz Spanyolország más, mondják a spanyolok, megkülönböztetve magukat Európa többi részétől – és van is ebben valami. Középkori együttélésük a mór kultúrával, a nagy földrajzi felfedezések nyomán kialakuló világbirodalmuk, impériumuk eróziója, az anyaország gyors nagyhatalmi leértékelődése, de tartós kézjegye egykori gyarmatain, egyaránt különleges része az egyetemes históriának. S kultúrájuk szembetűnően egyedi ízeiről, nyelvük világméretnyi vonzásáról még nem is beszéltünk.

Másságuk a 20. században is töretlen: a német-szovjet hadi előjátéknak tekinthető 1936-39-es spanyol polgárháború után a 2. világégésből kimaradó ország továbbra is a saját útját járja. A 36 éven át regnáló falangista Franco-diktatúra a hidegháború Európájában gyanús országnak számít. Fanyalogva viszonyulnak hozzá a nyugati demokráciák, a politikai keletről pedig egyenesen Belzebubként mutogatnak rá – a vörös diktatúrák. Nyugaton csak akkor kezdik el pozitívan emlegetni Madridot, amikor a hetvenes évek közepétől a legkisebb bánat elve alapján megy végbe a spanyol demokratikus átmenet. A tranzitológusok később ezt követendő iskolapéldaként ajánlgatják a mintakövetésre ítéltetett közép- és kelet-európai országoknak, éppen csak az a bagatell eltérést hanyagolva el, hogy ott „csupán” a politikai szisztéma változott meg, míg errefelé azért a tulajdonviszonyok is, mégpedig radikálisan.

Mindenesetre egy ideig úgy tűnik, Spanyolország a tradícióival együtt, sajátosságait megőrizve fejlődhet.

De csak egy ideig.

A globalizáció észak-amerikai és uniós főárama ma már az Ibériai-félszigetet is homogenizálná. A neoliberálisok gyökerestől tépnék ki színes tradícióit, szerintük ezek korszerűtlenek, fölöslegesek, sőt a globalizáció látványos színtelenségét agresszíven hirdető gazdag, északi uniós államok egyenesen a déli gazdasági bajok fő okát látják bennük. Azért maradtok le mögöttünk, mert például sokat sziesztáztok, ahelyett, hogy keményen dolgoznátok – íme, diagnózisuk legprimitívebb, leghígabb, s egyúttal leggyakoribb „érve”. Vagyis létezik a lusta, pazarló (katolikus) Dél, és van a szorgos, a garast is fogához verő (protestáns) Észak. Régi lemez…

A globalizmus stratégái tudják, hol támadják őket. Ott ahol az eltérő fejlettségű tartományokból álló, öt nyelvű (kasztíliai spanyol, baszk, katalán, galíciai, okcitán) ország tradicionálisan is sebezhető. A tartományok konfliktusait könnyű kiélezni, kiváltképp, ha ehhez belső szövetségeseket is találnak. Mindehhez leginkább a katalán függetlenségi, pontosabban szeparatista törekvésekkel operálnak, ahogyan azt Aurora Ferrero újságíró és Juan Antonio Castro közgazdász professzor Soros: Rompiendo España (Soros szétszedné Spanyolországot) című könyve kiválóan bemutatja.

Akcionizmusának ez a szomorú mérlege, így történne ez Spanyolországban is, amit a szerzők szerint főhősük szívesen „balkanizálna”.

Munkájuk nagy erénye, hogy emlékeztetve a karitatív spekuláns nemzetközi ámokfutásaira (Egyiptom, Ukrajna, stb.), pontosan írják le, hogy spanyolországi beavatkozási kísérlete miben és mennyiben különbözik az előző többitől. Azért finanszírozza és támogatja a katalán függetlenségi törekvéseket, hogy evvel is Európát gyengítse, ez lévén dédelgetett geopolitikai célja. Spanyolország szétszabdalása egyben Európa fragmentációját is eredményezné, a példa ugyanis ragadós lenne, állítja Ferrero és Castro – s ebben aligha tévednek.

Soros elszántságának diszkrét bája, hogy határtalan globalistaként úgymond szimpatizál a számára kapóra jövő katalán nacionalizmussal; úgy tetszik, e kis „ízlésficam” nem nagy ár azért, ha Európát tovább sorvasztva építhetné be a „nyitott” (valójában persze nagyon is zárt, felülről irányított) világmodelljébe.

Jól mutat rá a könyv, hogy Soros katalán szimpátiája a NATO-n belül is okozna némi turbulenciát. Köztudott, hogy Oroszország szintén támogatja a katalánokat, amit persze Soros is tud, ezért aztán igyekszik is rigorózusan elhatárolni magát az orosz politikától. Ő nem a NATO-t akarja gyengíteni, a világért sem. Hiszen nyilván rögtön be is léptetné az elszakadó Katalóniát a NATO-ba, azaz még növelné is a szervezet taglétszámát. Nos, ez az, amit – más-más megfontolásból – egyaránt ostobaságnak tartanának Hágában, Moszkvában és Washingtonban. Nemzetközi dilettantizmusát e katalán bökkenőnél tehát mi sem bizonyíthatná jobban.

S hogy kik a belső szövetségesei? Legelébb is a maga módján persze mindent a voks-szempontok alapján mérlegelő – a katalánokkal is eszerint politizáló ­– kormányfő, a szocialista pártfőtitkár, Pedro Sánchez. Mond ő aktuálisan ezt is, azt is, de aligha véletlen, hogy Castro professzor Sánchezt egész egyszerűen csak „Soros gyalogjának, azaz sakkparasztjának” nevezi.

Méltányosan.

de Castro, Juan A. és Ferrer, Aurora: Soros: Rompiendo España. Homo Legens, 2019., 178 oldal.