Valaha az ember örült a beszédnek… Talán azért, mert még emlékezett arra, hogy volt idő, amikor nem tudott beszélni, csak makogott, artikulálatlan hangokat adott. És milyen nagy dolog lett, amikor már mondatokat tudott mondani! A kisbaba ma is örül a beszédnek. Csak később leszokik erről az elemi örömről. A szülő megtanít beszélni (ha egyáltalán), a környezet viszont sokszor leszoktat.

Beszédünkből mintha kiveszett volna az öröm. Ezért egyszerűsödik: elveszíti nyelvi színeit, virágait (választékosságát, szinonimáit), ízét-zamatát, zeneiségét, örömét… A nyelvi örömöt nem ismerő ember nem nyitja ki a száját, befelé beszél, legföljebb elhadarja mondanivalóját. Visszatérőben az őskori hangzásmód, amikor az ember még nem ismerte az artikulációt, csak magas és mély hangokkal, nyivákolással, üvöltéssel kommunikált. Folyik a művészinek nevezhető beszédjellemzők visszaszorulása (hangsúly, hanglejtés – beszéddallam, hangmagasság, sebesség, szünet), ez pedig már az előszobája a visszafejlődésnek (másodlagos vagy legújabb kori primitivizációnak vagy egyszerűen deprimitivizációnak), vagyis az évezredek alatt a kulturális evolúcióval kivívott embervoltunk felszámolódásának. A közösségi közlekedés (micsoda kommunikációs manipuláció a sokkal pontosabb tömegközlekedés helyett!) járművein hallható nyilvános (telefonos) üvöltözős, alig- vagy túlartikulált beszédmód sokat elárul erről. Az ugyancsak közösséginek vagy szociálisnak nevezett, valójában szélsőségesen individuális-antiszociális médiában még extrémebb nyelvi jelenségekkel találkozunk.

Tudom, hogy ezt a kijelentést sokan pusztán fölösleges jajongásnak, értelmiségi szenvelgésnek, morális pániknak fogják fel, lelkük rajta; legyen meg számukra ez a nyilvánvalóan jóérzéssel teli otthonos nyelvi szabadosság és a makogássá, ugatássá váló emberi beszéd.

A mára általánossá vált nemtörődömség a szemeteléssel kezdődött. Százötven év városi fejlődése, szülői és iskolai oktatása nem tudta megszüntetni a szemetelést. A szabad szemetelés kezdetektől a szabadság jele. Orrom előtt hajítja el nagy ívben a cigijét a bolt előtt egy férfi, nagyképernyős tévéért megy. A pesti buszmegállókban elvileg tilos a dohányzás, nézzenek körül.

Kőbányán születtem, vagyis Budapesten, itt élek. Szabadsághiányban, mondhatni borzalmas rabságban telt el az életem, de végre már több mint fél évtizede szabad Budapest, hallom a város mostani vezetőjétől. Erre gondolok, amikor a 7-es busz a Rákóczi úti buszsávban poroszkál, mert előtte csalinkázik egy kerékpáros. Erre gondolok, amikor a járdán csilingel mögöttem a kerékpáros, hogy térjek ki előle. És erre gondolok, amikor magából kikelve üvölt egy rolleres, hogy kerékpárút, takarodjak a fenébe. Kilépek a kapun és majdnem elcsap a járdán egy biciklis gyerek, mögötte az anya; annyira veszélyes a főút, csak a járdán biztonságos kerekezni. Minden sarkon szanaszét hagyott rollerok, jó ezeket kerülgetni, kész akadályverseny, különösen a vakoknak.

Mi azért nem használjuk a városban a kocsit, mert környezettudatosak vagyunk, ezért a belvárosban inkább az autóbuszt választjuk. Egyébként pedig imádunk a busszal poroszkálni a buszsávban, miközben szabadon kacskaringózik előttünk a kerékpáros. A buszvezető is igen kedveli ezt, valószínűleg örömében mond ilyenkor kacskaringósakat.

Az aluljárók és a belvárosi utcák televizelve. A Rákóczi úti Rókus-kápolna előtti csöppnyi teret parkosították: kiváló lehetőséget adva a templom előtti ürítkezéshez. Csak egyetlen lépésre vagyunk attól, ami a Vatikánban már megtörtént, hogy valaki mise közben vizelte le az oltárt. Tényleg borzalmas, szorító érzés, hogy nem lehet akárhol vizelni…

Az éttermek, boltok reggelre lesz.rt bejáratát a legnagyobb örömmel takaríttatják a munkába frissen bevont legfiatalabbakkal, nyilván öröm számukra a komoly munkával való első találkozás, de legalább szabadnak érezhetik magukat. Ettől jön meg a munka- és életkedvük a végre szabad városban.

Budapest legforgalmasabb aluljárójában láttam a szép sárga színű vizelet (húgy) mellé letett friss péksüteményt; valamint galambot, aki megkóstolta a kürtőskalácsot, nem nagyon ízlett neki sem, de nem gond, 500 forintért még elmegy, valaki biztos megeszi. Ezzel szemben, ha kisboltot, kávézót nyitnál, hetvenhét hatóság fogja megvizsgálni, engedélyezni és ellenőrizni; és nehogy ne legyen elég mosogató és kézfertőtlenítő!

A Nyugati pályaudvarnál boltvezető ismerősöm hajnalban nyitja ki az éttermet, hát a minap a teraszon éppen közösülnek. Ez a jobbik eset, mert reggel rendszerint emberi ürülékkel van tele a terasz; külön semlegesítő módszer van ennek eltávolítására, de azért az emberben marad mégis valami parányi rossz érzés, hogy ott hamarosan reggelizni fognak. Tehát most csak közösülnek (dugnak az asztalon) és még csak nem is zavartatják magukat. De miért is ne tennék: a szex szabad (és ez ugye egy szabad főváros). Csak az a bizonyos elhomályosult kultúra erőltet ránk olyasmit, mint intimitás, szégyenérzet, visszafogottság, empátia, tolerancia, udvariasság, amit együttesen mindennapi kulturáltságnak neveznénk, ha egyáltalán szóba kerülne manapság ilyesmi. Vagy olyasmi, hogy: norma. Az akadémiai nyelvészek már több mint 30 éve sikeresen bontogatják lefelé a nyelvi norma építményét, mondják és írják, hogy norma nincs is, meg ha lenne, akkor se lehetne meghatározni. Elég jó eredményt értek el vele, most már kiterjeszthető a normátlanság az élet valamennyi, beszéden túli területére is. Volt már az emberiségnek kezdeti fokon ilyen normátlan vagy alig-norma állapota. Mi most oda tartunk visszafelé.

A minap a Széchenyi-fürdő öltözőjében egy férfi gombás lábujjait szárította a közös hajszárítóval. Egy másik a nemi szervét, közben vigyorgott. Egyszer azt is láttam, hogy valaki a fenekébe dugta a hajszárítót, nyilván, hogy fürdés után ne pálljon ki. A következő vendég valószínűleg majd a haját akarja szárítani a hajszárítóval, ami előbb valakinek a fenekében volt. Egyszer a 7-es buszon láttam, hogy valaki a körmét vágja csippentővel, mindenfelé szálltak a levágott körömvégek. És ez még mindig sokkal jobb annál, mint amikor a szemem láttára köptek valakit arcon a buszon, pusztán azért, mert ránézett a másikra, aki illetlenül viselkedett; barátom fia hasonló helyzetben a 6-os villamoson egy pofont kapott („Mit néző’, nem vagy te intéző!”); egészen közeli ismerősömet egy késsel hadonászó elmebeteg kergette le a 7-es buszról. A minap színház után este tíz óra tájban az 1-es villamoson egy banda őrjöngött, velem szemben két fiatal lány rémült szemmel bámult rám, próbáltam megnyugatóan nézni rájuk, de egyáltalán nem voltam nyugodt. BKK-rendőrség? Persze… Amikor a rendes fővárosi (valaha a rendről elnevezett) rendőrség is szemet huny minden fölött, amivel kapcsolatban nem rendeltek el intézkedést. Talán jobb lenne a rendetlenségőrzés megnevezés. Menj át nyugodtan a piroson, biciklizz a járdán és a buszsávban, egyél-igyál-telefonozzál, ingyen utazzál a tömegközlekedési járművön, lakj-vizelj nyugodtan az aluljáróban, és zavarj le mindenkit a járműről, hiszen te vagy a király. Ez a szabadság fővárosa!

Nagyszerű érzés a buszon leülni, a többnyire ki tudja mitől nyirkos, szövettel bevont ülőhelyre. Régen a buszokon könnyen takarítható kemény vagy puha műanyag, a villamosok egy részénél faléces ülések voltak. Azután valakinek eszébe jutott, hogy színes plüss vászon üléshuzatokkal vonják be a tömegközlekedési járművek üléseit. Kétségtelenül esztétikus, viszont a tömegek számára működtetett üzemnél gondolni kellene arra is, hogy kik és hogyan használják azt. A plüss vászon ülések könnyen bepiszkolódnak, széleik kikopnak; gyakori eset, hogy az ülések emberi ürülékkel lesznek szennyezve. Jobb esetben csak az ülések, mert az már teljesen általános, hogy az esti-éjszakai villamosokon minden irányban kis sárga patakok csordogálnak. Utaltam már rá: az ürítkezés intim módja megszűnőben van. Egy keménykötésű Tátra-villamos vagy egy műanyag ülés slaggal pillanatok alatt tisztítható, a vászonülés nem. Azon esztétikusan rajtamarad a hányás és az ürülék.

A jelenség rávilágít arra, hogy nem érdemes mindent túlgondolni, túlfejleszteni. A tömegközlekedési járműveket nemcsak finomlelkű, gondozott ruhás és többnyire fizetős utasok veszik igénybe. Hanem mások is, akiket az ellenőrök és a rendőrök nagy ívben elkerülnek.

Ha egy társadalomban elindul a primitivizálódás (az antropológia másodlagos primitivizációnak nevezi), akkor ehhez alkalmazkodnia kell a közösségi szolgáltatásoknak is. A másodlagos primitivizálódás tünetei egyébként ma már közös életünk minden területén látszanak: járdák, terek, közparkok, vasútállomások, éttermek, közlekedési eszközök; utóbbiak állagromlását persze nemcsak az utazóközönség egy része, hanem a fenntartók felelőtlen hivatali hanyagsága is nagyban elősegíti. A tünetek még jobban látszanak a viselkedésen, a nyelvhasználatban, ahogy egymással bánunk, beszélünk. Pedig, ahogy egymással viselkedünk, az a hazánk, tartja egy mondás. Nekünk most ennyi a hazánk, Budapest.

A művészet és a nyelv a legmélyebben van kódolva az emberben. A művészet és nyelv útja, fejlődése, átalakulása, torzulása hasonló tényezőkkel függ össze. Ráadásul alapvető kapcsolat, szerves egység látszik kirajzolódni a zenei, a tárgyi (kézműves), a vizuális és a verbális „anyanyelv” között. Mivel ezek szerint az ember legfőbb jellemzője a nyelv és művészet (így együtt), ezért elemi érdekünk a művészeti-nyelvi oktatás színvonalának fejlesztése, illetve mivel ez sehogysem megy: fenntartása, sőt most már sokkal inkább a süllyedés mihamarabbi megállítása, mert ez nem csupán esztétikai vagy nyelvi kérdés, hanem a visszafejlődő, értelmes életre, munkára, közösségi kapcsolatokra képtelen tömegember eluralkodásának megállítása. A művészet és a nyelv születése után ma már nyugodtan beszélhetünk a művészet és nyelv visszaszorulásáról, haláláról.

Nem csak eseti jelenségként tapasztaljuk, hogy az emberiség primitivizálódik. Nem a magam érdekében szólok. Nekem már jórészt megvolt az a kulturális és nyelvi élmény, amire egy embernek szüksége van, amiért úgy érzi, talán nem hiába született és élt. De fáj, ha korosztályommal, velem együtt mindez a sírba megy. Az ember mégiscsak valahogy a jövőért is él, a más jövőjéért is, nevezzük ezt felelősségnek a gyermekek, az ország, a nemzet, az emberiség iránt. Tavaly Kínában jártam. Pekingben, Sanghajban sokat sétáltam és metróztam. Az emberek jól öltözöttek, senki, sehol nem szemetel, az utcák rendezettek, tiszták, minden utcasarkon ingyenes, nyilvános mellékhelyiség. Nem láttam hajléktalant.

Talán mégsem az egész emberiség primitivizálódik?