A rendszerváltoztatás óta eltelt negyedszázad alatt a 2010 és 2014 közötti időszak volt politikai szempontból a legizgalmasabb időszak, mert új politikai nyelv született és bátor kormányzati cselekvés jelent meg. Az izgalmat, ami gyakran heves kritikát, kiváltságőrzésből eredő bosszúhadjáratot, sértődöttség által motivált támadásokat váltott ki, tulajdonképpen politikai intenzitásnak, lendületnek, kreatív kormányzásnak és politikai innovációnak is nevezhetjük. Mindez azért volt szokatlan és gyakorta extravagáns (mind nyelvileg, mind a kormányzati cselekvés szempontjából), mert elütött az Európai Unióban és hosszú ideig nálunk is uralkodó nyelvi, politikai és szellemi dogmarendszertől.
Mi volt pontosan az nyelvi-politikai klíma, amely ellen kihívást jelentett a második Orbán-kormány? A ’90-es években a politikai korrektség nyelvi és szellemi irányzata összekapcsolódott a technokratikus elittel, amely évtizedekig imitálta csupán a politikai cselekvést, amelynek a 2008-as gazdasági válság sem vetett véget. Ennek a kurzusnak a helyi változata a reformközgazdászokból és a „demokratikus ellenzékből” kialakult balliberális pólus és a „szakértői kormányzás” illúziójában hívő csoport szintézise volt. Az európai és a Magyarországon 2010-ig jellemző hasonszőrű kurzus célja az volt, hogy a politikai kommunikációt és a kormányzást (pontosabban a félrebeszélést, a semmit mondást és a döntésképtelenséggel párosult status quo-őrzést) a maga kizárólagos hitbizományának őrizze meg. A második Orbán-kormány mindezzel szemben fundamentális kihívást intézett. Így 2010 és 2014 között visszatért a politika, a kormányzás kreatív cselekvéssé változott, a konfliktusok nyomán szuverén döntések születtek és világos beszéd tematizálta a közbeszédet. Végső soron kiderült, hogy a politika alapvetően konfliktusos folyamat, a demokrácia többségi műfaj, a nyelv fegyver, a szuverenitás felelősséggel jár és a kényelmetlen status quo helyett új rendet lehet szabni. A politika stílus és ízlés dolga.
A kétfrontos szabadságharc nyelvi értelemben és a kormányzati cselekvés szabadságáért egyaránt folyt; előbbi nem csupán kommunikációs, hanem kulturális küzdelem volt, utóbbi pedig a szuverenitás visszaállításáért zajlott.
A politikailag korrekt beszéd az a liberális dialektus, amely a politika – Carl Schmitt által is leírt – semlegesítését célozza azzal, hogy a konfliktus már a szavak szintjén se jöhessen létre. Mindez azért érdekes, mert bizonyos szavak és témák száműzése közben folyton diszkurzivitásról, toleranciáról és szólásszabadságról van szó… Ha azonban bevezetjük a politikai korrektséget, akkor a vitákkal együtt lehetetlenné tesszük a problémák feltárását is, teret adunk a magukat áldozat-szerepben feltüntető szélsőségeseknek, megakadályozzuk a szellemi innovációt és egy olyan elitista, exkluzív madárnyelven beszélünk, amit csak az értelmiség ért meg. Az Eric Voegelin által leírt „kérdéstilalommal” szemben az Orbán-kormány megannyi üdvözítő szentségtörést követett el. Például kinyilvánította, hogy a társadalmat munkára kell alapozni spekuláció helyett, megállapította az uniós intézmények bénultságát és ezzel szemben a nemzeti szuverenitás mellett tett hitet s rendre megkérdőjelezte a liberális ortodoxia hittételeit – ezzel pedig kiszabadult a politikailag korrekt kalodából.
A második Orbán-kormány bővítette és mélyítette az ország szuverenitását, és nem félt élni a néptől kapott példátlan felhatalmazással, vagyis a „többségi demokrácia” (Willmore Kendall) adta lehetőségekkel. Mindezt a gazdasági válság után sem korrigált ósdi intézmények átalakítására fordította, amellyel persze számos érdeket sértett. 2010 és 2014 között a kormány vállalta a konfliktust a nagyvállalati elittel, a multinacionális cégekkel, az uniós bürokráciával, a nem választott brüsszeli elittel, az ellenőrizhetetlen és számonkérhetetlen médiaelittel és a homályos felelősségű értelmiséggel. Ezekkel az antidemokratikusan működő struktúrákkal szemben a kormányzat döntések sorozatát hozta, amelyeket a szavazók egy újabb kétharmados felhatalmazással honoráltak. Úgy tűnik, hogy a Magyarország számára kedvezőtlen status quo és a hozzá fűződő kiváltságok megtörése szimpatikus volt. Ilyen intézkedésnek tekinthetjük az adózás forgalomra-fogyasztásra és nem munkára terhelését, a szolgáltatók és pénzintézetek bevonását a közteherviselésbe (telekom- és bankadó), az IMF-hitelezéstől való megszabadulást, a közműcégek és a nyugdíjrendszer állami kézbe vételét, a közmunkaprogram elindítását, a megélhetési költségek jelentős mérséklését (rezsicsökkentés), a kettős állampolgárság bevezetését, a devizahitelezés kivezetését, vagy az alkotmányozást.
2010 és 2014 között az Orbán-kormány tehát visszaállított a politika primátusát, azon belül a konfliktus, a döntés és a szuverenitás érvényét. Ehhez szakított a politikailag korrekt nyelvezet gúzsba kötő hagyományával és nem félt a status quo őrzőinek érdeksérelmeket okozni.
Részlet a Terror Háza Múzeum és a XXI. Század Intézet Bátorságpróba című konferenciáján, február 10-én elhangzott előadásból.
Kapcsolódó írások:
Schmidt Mária – Bátorságpróba
Megadja Gábor – A nép nevében? Szuverenitás és demokrácia
Szánthó Miklós – Legyen béke, szabadság és egyetértés – Az Alaptörvény hatalma