Epic fail – szól az internetes kifejezés a hatalmas baklövésekre, tévedésekre, gikszerekre, vicces videókra pofáraesésekkel. Egy új könyv, a The Internet Is Not The Answer (Nem az internet a válasz) szerint azonban maga az internet ment félre, és vált hatalmas buktává.
Andrew Keen, a kötet angol szerzője egyáltalán nem valami filozófiatanszék poros zugából, vagy egy titkos luddita bunkerből tántorgott a nyilvánosság elé provokatív állításával. Keen amerikai egyetemeken tanult és tanított, később pedig a Szilícium-völgy ismert startup-vállalkozója lett, neves cégek munkatársaként dolgozott. Vagyis legbelülről ismeri a tech-világot, és annak gondolkodásmódját, nem a partvonalról osztja szotyizva megfigyeléseit.
Keen azzal a cikkével hívta fel magára a figyelmet 2006-ban, melyben hevesen bírálta a webkettőt, vagyis azokat az új internetes szolgáltatásokat, amelyeknél a felhasználók állítják elő a különböző tartalmakat. Keen szerint az internet új generációja korunk utópikus kísértése – hasonló vérmes reményekkel, mint korábban a francia, vagy az orosz forradalom. Korunk utópiájának pedig a Szilícium-völgy a székhelye, zarándokhelye és temploma, ahol a hatvanas évek ellenkultúrájából és a kilencvenes évek gazdasági-technicista reményeiből szővik az új álmokat. A webkettő – ne feledjük, a későbbi zászlóshajó, a Facebook ekkor még gyerekcipőben járt – nyelvezete militáns és abszurd, fontos kifejezéseit a hippizsargontól kölcsönzi („radikális demokratizálás”, „ az elitizmus összezúzása”, „autentikus közösségek”), amelyek mára az új médiakapitalizmus hívószavaivá váltak. Marxista kifejezéssel élve: a hagyományos média vált a kizsákmányoló burzsoáziává, míg az új média a maga bloggerhőseivel az elnyomott proletariátus szerepébe került.
A gondolatmenetét később könyvvé (Az amatőr kultusza, The Cult of the Amateur) bővítő Keen szerint a média demokratizálásával a tehetség is demokratizálódik, vagyis ellaposodik, abból a világból pedig, ahol mindenki íróvá válik, kivesznek az olvasók. A webkettő a világ helyett a felhasználókat, tehát saját magunkat tükrözi, ami általános öntetszelgéshez, digitális nárcizmushoz vezet. Visszájára fordul a kopernikuszi fordulat: a világ ismét körülöttünk forog. Az Apple és a Google forradalmasítja kulturális és szórakozási szokásainkat, illetve azt is, hogy miként határozzuk meg önmagunkat. Keen számára azonban ez a forradalom nem éppen pozitív kicsengésű: egyenesen az új világ Spenglereit, vészmadarait, szkeptikusait hiányolja, a technológiai fejlődés megkérdőjelezését pedig morális kötelességnek.
Új könyve, a Nem az internet a válasz (The Internet Is Not The Answer) ismét vádirat, amely a techno-utópia közhelyeit veszi célba, az internet eredeti célkitűzéseit, reményeit szembesíti a következményekkel. A world wide web elmúlt 25 éves, akkor alkották meg, amikor a berlini fal ledőlt, mára pedig mindenre hatással van az egészségügytől a közlekedésig. Keen szerint éppen ezért ideje megnéznünk, mivé is vált, hiszen már nem tekinthetjük felelőtlen gyereknek. Következtetése meglehetősen radikális: úgy véli, az internet álma rémálommá vált, felhasználói pedig nem hogy nem húznak hasznot belőle, hanem egyenesen áldozatok. Az internet növeli az egyenlőtlenségeket, munkahelyek elvesztését okozza, transzparencia és nyitottság helyett információt gyűjt rólunk (lásd: megfigyelési botrány). Az internet a zaklatás új formáját hozta létre azzal, hogy netes csőcselék szinte korlátlanul onthatja a gyűlölködő üzeneteket az által kipécézettekre. Szellemközpontú helyett szelfiközpontú kultúrát teremtett, ahol a nárcizmus és a voyeurizmus virágzik. A nagyobb demokrácia helyett eltünteni a középrétegeket, a kiváltságos kevesek és a maradék világát hozza létre.
Nem csoda, ha Keen szkeptikus az internet politikai megváltástanával kapcsolatban is. Az utca embere nyugodtan kitwittelheti a Charlie Hebdo-merénylet kapcsán, hogy „Je suis Charlie”. Na és, fogalmaz Keen, hogy lesz ebből valódi politika? A jövő héten majd mást twittel. Mindez a pillanat zsarnokságát hozza létre, és lerombolja a közös emlékezetet. Az internet nem volt képes sikerre vinni sem az Occupy-mozgalmat, sem az arab tavaszt, sem az egymillióan-, százezren-, tízezren-típusú Facebook-csoportokat, tehetnénk hozzá. Hiába a régi álom, az internet leképezi, nem pedig egyesíti a világot.
Keen tech-vállalkozóként természetesen nem vitatja az internet hasznát, az innovatív megoldások elterjedését, vagy az információmegosztást. Mindent mérlegre téve azonban, szerinte a negatívumok kerülnek túlsúlyba, amelyeket gyakran észre sem veszünk: az internet alapító atyáitól, a techno-mágusoktól és vízionáriusoktól a staféta mára az üzletemberek kezébe került. Az Amazon gyakorlatilag monopolhelyzetbe került a globális könyvpiacon, megtizedelte a könyvesboltok számát, amely rengeteg állás elvesztésével járt együtt. A Google, amelyet idealista programozók hoztak létre, mára a világ leghatalmasabb reklámcégévé vált: mindent megjegyez rólunk, és semmit sem felejt. A mindig mosolygó Mark Zuckerbeg azzal kampányol, hogy behálózza a világot, holott valójában a saját hálózatát szeretné kiterjeszteni a világra.
Tulajdonképpen mindannyian a Facebooknak és a Google-nek dolgozunk, figyelmeztet Keen, teljesen ingyen, előállítva éppen azokat a személyes adatokat, melyek olyan értékessé teszik ezeket a vállalatokat. Cserébe a szoftverek ingyenes használatát kapjuk. Az Instagram applikációja valójában visszájára fordítja a kamera lencséjét: feltöltött fényképeinket adathalászatra használják, hiszen belőlük kiderül, milyen az ízlésünk, merre járunk, és kik a barátaink, magyarul mennyit érünk a hirdetőknek. A hálózati társadalom valójában egy klausztrofób falusi kocsmára emlékeztet, ahol nincsenek többé titkok, és nincs többé névtelenség. Minden lépésünket megfigyelik, a Google és a Facebook azzal hencegnek, hogy többet tudnak rólunk saját magunknál. Összegezve: a szociális média valójában antiszociális média. Az internet sikere valójában kapitális kudarc.
A válasz szerzőnk szerint a nagyobb szabályozásban és az önszabályozásban rejlik. Az állami szabályozástól azonban – figyelmeztet – még nem leszünk szocialisták, ahogy a gyerekmunka eltörlésétől sem váltunk azzá. Keen szerint közös felelősségünk, hogy megállítsuk a közelgő munkanélküliségi válságot, és a magánszféránk eltűnését.
Baranyi Márton