Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

Szeretetbeszéd

„Te nagy konyhádba helyzéd embered, S elnézed néki, hogy kontárkodik, Kotyvaszt, s magát Istennek képzeli.” Lucifer az Úrnak (Madách: Az ember tragédiája I. szín)

Megtörtént. 2020 húsvéthétfőjén. Valóban feltámadt.

Az országúti ferencesek voltak olyan bátrak, hogy az Oltáriszentséget kivigyék a magyar főváros legforgalmasabb budai körútjára. Mentek egy kört a Mechwart ligeten át, megállva és megáldva a padokon üldögélő napfürdőzőket is, s meglepve őket nem kicsit. Templomközösségük hívei, a szintén bátor hitvallók és az arrafelé lakók álltak a járdákon, kapualjakban, a téren. Térdhajtás, keresztvetés az Úr előtt. A minisztertől a szolgálatot teljesítő rendőrig. Minden spontán, őszinte. Nem politikai vagy egyéb hivatalos rendezvény. Semjén Zsolt térdel a betonon a feleségével, hétköznapi ruhában. Húsvét üzenete nem más, mint egyértelműsíteni: kié az utolsó szó.

Amikor megláttam a Messengeren kapott felvételt, rajongás fogott el. Na végre! Ez kell a politikai lózunggá emelt, süllyesztett kereszténység, keresztény értékek állandó emlegetése, hivatkozása helyett. Lassan olyan helyettesítő, kisegítő szóvá válik a politikai és a társadalmi közbeszédben, mint a kilencvenes években a „dolog”, a kétezres évek elején a „projekt” volt. Illik rá hivatkozni, mondandókba belefoglalni. Védeni, cáfolni, bizonygatni, szajkózni. Interjúkban, publicisztikákban, betelefonálásokban. De kevésbé érteni, még kevésbé ismerni, legkevésbé megmutatni, vállalni.

Amikor ide jutottam gondolatban, a rajongásból gyomorgörcs lett. Megnéztem újra a felvételt, tudom már mi zavar. Az emberek, a hívek száma. Alig vannak a ferences közösség tagjaiból. Egy kezemen megszámolható, hány család ment ki a gyerekekkel a feltámadt Urat köszönteni az Oltáriszentségben. Persze, járvány van. Ezért még nagyobb „dolog”, hogy megmutatták hitüket, tanúságot tettek. Némán, csendben, a szeretet nyelvén. Példát mutattak, mint igaz Krisztus-követők. Végül is, az apostolok is csak tizenketten voltak.

Ez az „új mozgalom” közel kétezer éve Antióchiában (a mai török‒szír határvidéken) alapította meg egyházát, ebben a forgalmas kereskedelmi központban, a római birodalom harmadik legnagyobb városában. Itt lett a nevük keresztény, ami szóról szóra annyit jelent: Krisztus követője. A hitéért meghalt első vértanú, István halálra kövezése után kitört jeruzsálemi keresztényüldözés következtében jutottak el Föníciáig, Ciprusig, Antióchiáig Krisztus követői. Saul (másik nevén Pál) is Antióchiában hirdette az Igét egy teljes éven át, még mielőtt missziós útjait megkezdte. Hányan tudják ma Saul antióchiai tevékenységét felidézni keresztény felebarátaim közül? Az osztrák közszolgálati rádió burgenlandi tartományi adását hallgatva (nyugati határszéli falu hegyoldalában „vészelem át” a járványügyi korlátozásokat) döbbenek rá erre, amikor a nagyhéten a jó zenéket Jézus életéről szóló kérdésekkel szakítják meg. Be lehet telefonálni vagy sms-t küldeni a helyes (vagy helytelen) válasszal. Már a kérdésekből világossá válik, a burgenlandiaknak van evangéliumi tudásuk. Vajon nálunk, akár a Kossuthon, akár a Mária Rádióban, hányan tudnának válaszolni arra, hogy Jézus kiket támasztott fel Lázáron kívül? Hányan olvassák, értik és ismerik a pápák körleveleit, apostoli buzdításait, enciklikáit? Ma már ezek ugyanúgy hozzáférhetőek, könnyen és gyorsan, mint a Biblia. Hányan használják a Szentírást szépirodalomként (a POKET Zsebkönyvek nemes kezdeményezés, automatából szemelvények az Újszövetségből Budapest utcáin, gyorsan és olcsón megszerezhető, nyelvezete fogyasztóbarát, mégis tévút, de ez kell korunk hősének, ezért misszió is egyben – hála Vecsei H. Miklós színművésznek és a bencés fordítónak!), az ókori egyetemes irodalom kötelező tananyagaként, kasszasikerre, sosem elegendő profitra számító filmes forgatókönyvek bázisaként ahelyett, hogy könyvtárként tekintenének rá? Pedig a világ legmegbízhatóbb és leggazdagabb könyvtára. Ahol nincs beiratkozási díj, akkor mész be, amikor akarsz és azt veszed le polcról, amire az adott pillanatban a lelked a legéhesebb – és a visszavétellel sem kell bajlódni.

A mai egyházfő pápasága kezdetétől beszél, az evangelizálás „édes és üdítő öröméről”. Figyelmeztet, hogy a keresztény hit megújulása csak misszióban létezhet. Apostoli buzdításában hivatkozik Szent Pálra: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!” (1Kor 9,16) Szóval és cselekedettel, ahogy húsvéthétfőn az országúti ferencesek és az utcákon térdeplők. Ferenc pápa VI. Páltól ihletve írja: „Az evangelizáló ember nem vághat mindig gyászos arcot. Leljük meg újra és növeljük a lelkesedést, az édes és erőt adó örömöt, és akkor továbbadhatjuk az Evangéliumot.” A pápa az Egyház missziós átalakulásának szükségességét hangsúlyozza (legutóbb április elején mondta ki a világszerte közvetített, üres Szent Péter téri beszédében, hogy a világ régóta beteg, egy beteg világban miért gondolta az ember, hogy egészséges maradhat – a nagyhéten már több főpap és szerzetes-pap közszereplő idézte), mert tudja, leírta többször (pl. Ez a gazdaság öl), hogy az ember nem arra született, hogy a bankszámláját rendezze, hanem hogy eljusson Istenhez és a szeretet parancsa vezérelje életét. A keresztény tanítás szerint a pénz szolgálja az embert. Hogy mennyire fordítva van ez korunkban, még a járvány alatt is, mi sem bizonyítja jobban, hogy Európa nyugati felén türelmetlenül nyílnak az üzletek. Lelki restségünket is ideje van szervizelni, ha esetleg a nagyböjtben elmulasztottuk, az önfelülmúlás sokat és sok helyen hangoztatott (szószék és mentális szakirodalom, pszichológiai zsebkönyvek, kineziológia, női magazinok stb.) gyakorlásával.

De beszéljük-e, bírjuk-e azt a nyelvet, amelyen a keresztény tanítást kellene közvetíteni? Aki a nyelvet uralja, az a közbeszédet alakítja, övé a hatalom (és a felelősség meg a kultúrharc győzelme is – lásd.: Nyelv és szabadság). Talán nem véletlen, hogy a legszegényebbek és a rabszolgák körében lett elsőként népszerű ez az új nyelv. Mert emberszámba vette őket. Nem fellengzős rébuszokban, filozófiai magasságokban, arrogáns politikai zsargonban beszélt, hanem mindenki által érthetően, a szív nyelvén szólt. Viseld méltósággal, hogy ember vagy, hiszen Isten saját képmására teremtett, jogod van a boldogsághoz, békéhez. Újdonság volt ez akkor, újkori fogalommal: forradalmi. Az emberi méltóságot nem az ész kultuszának harcosai találták ki és nem is a liberálisok védelmezték elsőként szakadatlan. Nagy Konstantin megértette az ebben rejlő erőt, ezért elődeitől eltérően nem üldözte, hanem államvallássá tette a kereszténységet.

Március idusán, a járvány hétköznapokat átalakító hazai tartós megjelenésekor még úgy éreztem, jobb emberek leszünk a vírus elmúlta után. Ez lesz a közösen levont tanulság. Az az ember fog érdekelni minket, akit Isten a saját képére, bűntelennek és tökéletesnek teremtett. És a csend felértékelődik, a mindennapi mondandók ritkábban szólnak, de akkor igazul és valódit. Eltelt egy hónap, közben a nagyhét, húsvét, költészet napja, utóbbi tele halhatatlan idézetmegosztásokkal, s meggyőződésemből illúzió lett. Még mindig a görcsös látszódni akarás, a vélemények erőltetése, túlsulykolása, az érdekvezérelt víziók jobbról, balról, mindenhonnan (mi jön, jöhet a járvány után?), ál- és rémhírek (mert Ön megérdemli), a paláver verése valóban „nyomot hagyva”, karcosan. Klikkek, tetszikek, nézettség, hallgatottság. A stílus és a tartalom változatlan.

kép

Gyűlöletbeszéd van. A járvány sem tudott gátat vetni neki. A 20. század állatias rendszereiből, diktatórikus és szabad eszméiből magunkkal cipelt szóhasználat még mindig kísért. Pedig pont a kereszténység legfőbb értékét, a szeretetbeszédet váltotta le. Ezt kellett volna visszaállítani legelőször szabadon, harminc éve. A guineai Robert Sarah bíborost idézve, aki saját hazájában megtapasztalta, hogy a kommunizmus milyen veszélybe viheti az emberiséget, amikor Sékou Touré idején az egyenlőség mítosza véres diktatúrává változott: „Isten azt akarta, hogy az emberek egymást kiegészítő lények legyenek, hogy kölcsönösen segítsék és hordozzák egymást.” (Isten vagy a semmi. 172. o.) Az egyenlőség nem Isten teremtménye. Ahogy a tejbedara sem. Isten nem teremtett semmi olyat, amit az ember maga is fel vagy ki tud találni. A mesterséges ábrándok korában még mindig a férfi és a nő a szeretetben, egymást kiegészítve alkot egységet.

Harminc éve mulasztjuk el a szeretetbeszédet visszahozni. Ezen nem segít a keresztény szó elvárt használata és a nép hangjai, a notórius betelefonálók sem, amikor szájukra veszik az Urat. Persze tudom, nem csak az ő hibájuk, hogy nem ismerik a tanítást. Az előző században megismerésére, pláne nem a benne való elmélyülésre, legális lehetőség nem sok volt. A jóléti világban meg gyorsan elfelejtkeztek róla. Ki akarna folyton a saját gyarlóságára emlékezni, amikor annyi csillogó csábítás elérhető? XVI. Benedek rendre visszatért írásaiban, beszédeiben a hit sorvadására és torzulására (kanapé-kereszténység), a langyos papokra, keresztényekre. Akik évek óta, hétről hétre egy szentmisére járnak, mégsem köszönnek egymásnak az utcán. Ők hogy tudnák hirdetni Jézust, amikor egymást sem vállalják fel? Ez ugyanolyan gyáva magatartás, mint amikor a politikai tábor-keresztények kedvenc rádiójukban verik a palávert és ugyanabban az összetett mondatban beszélnek a Teremtőről, csótányoznak és elmondják, mennyire „undorodnak az idegzsábás, méregzsák” ballibektől. Mindezt nagyhéten, a járvány alatt is. Mert a látszani akarásban nincs megállás. Mindennapi mondandónkat add meg nekünk ma… Szégyenérzet és Jézus zavaró tanításai nélkül akarnak keresztények lenni. Megannyi látószög, mégis egy kaptafa. Elkoptatott közhelyek, banális ismétlések itt is, ott is. Mit vársz egy dilettánstól? – kérdezi Lucifer az Urat Madáchnál. Ki, melyik fél kezd el végre keresztényként beszélni?

„Add Uram, hogy ne ott folytassam, ahol a vírus előtt abbahagytam!” – hangzott el nagyszerdán a szaléziak online keresztútján, majd nagyszombaton a közszolgálati rádióban az evangélikus püspök szájából. Azóta többször ismétlik. Vajon lesz hatása? A Szentlélek eljöveteléig van újabb ötven napunk ezen elmélkedni. És talán azon is, hogy kompromisszum-e vagy meggyőződés a hitünk.


B. Varga Judit történész-muzeológus