Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

Szereti-e Soros György az emberiséget?

Soros György „politikai filantrópiájának” nem az önzetlen emberszeretehez, hanem a messiáskomplexushoz van köze.

SOROS GYÖRGY „NAGY TERVE”

„Úgy szeretlek, mint Soros György az emberiséget.” Rossz szerelmi vallomás, alighanem pofon jár érte. De miért? – sajdul föl bennünk a kérdés, amelyre rögtön két válasz is kínálkozik. Kedvesünk vagy olvasta a XXI. Század Intézet tavaly kiadott, A Nagy Terv – A Soros-birodalom Közép- és Kelet-Európában című dokumentumkönyvét, vagy eleve azt súgja neki valami, hogy ez a bizonyos „szeretet” csupán a legtávolabb állók szeretete, tehát az az absztrakt szeretet, amit filantrópiának szokás nevezni és eleve csak álságos lehet. Mindkét magyarázat több, mint méltányolható és érdemes továbbgondolni.

A Békés Márton által szerkesztett Új Idők című könyvsorozat említett, második kiadványa sokoldalúan közelíti meg Soros György tevékenységét. A nyílt társadalom kísérleti terepekét szolgáló keleti blokk felnyitásától az indirekt politikai befolyásszerzés módszerein és a demokráciához fűződő ellentmondásos viszonyán át egészen Soros filozófiájáig sok mindenről szó esik a kötetben. A legújszerűbbek talán azok az esettanulmányok, amelyek Közép- és Kelet-Európa országaiban konkrét műveletekre bontva mutatják be az „állam nélküli államférfinak” nevezett milliárdos tevékenységét, amit ő maga összefoglalóan „politikai filantrópiának” nevez.

Elsőre valószínűtlenül fog hatni ez a megállapítás, de Soros György és az emberszeretet (a filantrópia) problémája nagyon is központi jelentőséggel bír a mai hatalmi viszonyok megértésében. A szeretet ugyanis az identitáshoz hasonlóan olyan fogalom, amellyel könnyedén ki lehet bújni a súlyos társadalmi kérdéseket övező viták alól. „Love is love”, avagy: „philanthropy is philanthropy” – erről csak ennyit lehet elmondani, hiszen a szeretet nem szorul különösebb magyarázatra. A globalista technokrata elitek nem véletlenül fordulnak előszeretettel ehhez a fegyverhez. Narratívájuk szerint ahol a közvetlen és a közvetett hatalom, a társadalmi és üzleti érdek ütközik, vagy ahol a nemzetállami politikai szervezetek és a „globális civil társadalomnak” nevezett NGO-hálózat erői konfliktusba kerülnek, ott egyszerűen szeretet és gyűlölet állnak szemben egymással. Egyfelől tehát egy globális filantróp szeretetet látunk, a másik oldalon pedig a saját részlegességét féltékenyen őrző bosszúszomjas neheztelést. Tájkép vakoknak.

A hatalmasok már régóta élnek vissza a szeretet fogalmával. Az európai monarchiák megdöntése óta házastársi szeretettel már nem lehet hatalmi struktúrákat megszilárdítani, ezért a szeretet absztraktabb formulái lépnek előtérbe. Ahogy a szuverenitás, illetve a hatalom is egyre elvontabb formát öltött az újkorban, úgy alakult ki az emberiség szeretetére való hivatkozás politikai gesztusa. „Aki az emberiséget védi, annak mindig igaza van” – szólt a Lied der Partei, a keletnémet kommunista induló. Kulcsfontosságú, hogy a filantrópnak mindig igaza van – ezért van ilyen sok filantróp manapság. Ismerjük azt az embertípust, aki a szeretetben úgymond nem ismer preferenciákat, és a testvérei helyett „az egész emberiséget” szereti. Ennek nem a szeretethez van köze, hanem ahhoz, amit messiáskomplexusnak szoktak nevezni.

ISTENEK, TITÁNOK ÉS GYÓGYNÖVÉNYEEK

A hagyományos társadalmakban nehezen akadunk úgynevezett filantrópokra. Nem az idegengyűlölet miatt, tipikus modern félreértés és burkolt önámítás lenne ezt gondolni. E szembetűnő hiány sokkal inkább a régiek alázatával magyarázható. Ugyanazok a görögök, akikre korunk politikai-ideológiai vitáiban olyan patetikusan szokás hivatkozni, az istenek kiváltságának tartották az emberi nem osztatlan szeretetét, olyasvalaminek, ami túlmutat az emberi élet számára kijelölt mértéken – s így nem is sorolták a politikai erények közé. A megkötések nélküli absztrakt emberszeretet, idegen, titokzatos, a maga titáni arányaival megütközést keltő lehetőséget jelentett volna az ókorban. Ma inkább erkölcsi közhely, ásítozó banalitás, illemszabály nihilistáknak, s ha a filantrópia elveit vallani gyakran nem is több következmények nélküli, felületes erényfitogtatásnál, az egész világ előtt filantrópnak lenni mégis több ennél – globális hatalmi reprezentáció – és így modern erkölcsi nyelvünk inflációja ellenére is megérdemli, hogy foglalkozzunk vele. A jelen kapcsán annyit érdemes rögzíteni, hogy a filantrópia összefonódik a globális hatalommal és morális igazolásként szolgál hatalmi törekvések végrehajtásához. De ez nem volt mindig így. Voltak olyan idők, amikor nem volt elegendő valamit filantrópiának nevezni, ahhoz, hogy vitathatatlanná és erkölcsileg mindörökre támadhatatlanná tegyük. Az ilyen korok jellemzője a valósággal szembeni alázat, ami a mai filantrópokat nem jellemzi különösebben.

A régiek alázata abban nyilvánult meg, hogy jobban szerették emberfeletti lények tulajdonságának tartani, semmint maguknak tulajdonítani ezt a különös tisztességet. Platónnál valamennyi Isten közül Erósz minősül theón filanthropótatos-nak, tehát az ember legigazibb barátjának (A lakoma, 189c8–d1). Máshol Kronoszt is emberszeretőként (filanthropos) említi, amiért az emberi természet korlátait ismerve fajunk helyett inkább a magasabb rendű daimónokra bízta a városok fölötti hatalmat (Törvények, 713d). Ezekben a dialógusokban egyértelműen és világosan elkülönítik egymástól az emberi és isteni minőséget. Olyan, mintha az emberiség szeretetére támasztott totális igényt az olymposziak kiváltságának tartanák és egy az emberi természet határaira ügyelő, a véges formát dicsőtő kultúra esetében, amilyen a hellén, ez szinte el is várható. Tudjuk, hogy a kereszténység és a felvilágosodás más-más módon hidalta át az Isten és az ember között húzódó metafizikai szakadékot – itt elég, ha az istenember és az emberisten fogalma közötti ellentmondásra gondolunk. A filantrópia isteni jellege a kereszténységben sem kérdéses: ha nem is a mítosz, hanem a misztérium formájában, de fennmarad. „Amikor – áll a Titusznak írott levélben – üdvözítő Istenünk kinyilvánította jóságát és emberszeretetét (philantropia), megmentett minket.” (Tit 3.4) A görögkatolikus liturgiában a szenteket, vértanúkat, az egyházi és világi méltóságokat is szokták az „istenszerető” jelzővel illetni, az „emberszerető” Úr azonban egyedül Istenre vonatkozik. Röviden ez tehát az emberszeretet keresztény hagyománya.

0320 Soros-terv.jpg

A filantrópia modern értelme azonban nem innen ered. Egy olyan félisteni alakra vezethető vissza, akit mindeddig nem hoztunk szóba. Prométheuszra, aki pontosan azért válhatott a varázstalanodó nyugati civilizáció egyik utolsó mitikus hősévé, amiért nem volt hajlandó tudomást venni az isteni és az emberi szféra különbségéről. Nem véletlen, hogy Marx rajongással övezte, és már doktori disszertációjában is nagy lelkesedéssel hozta föl, nézetét miszerint „Prométheusz a filozófiai naptár legkiemelkedőbb szentje és vértanúja.” Csak az istenek tüzét ellopó hős lehet rá méltó, hogy beköltözzön az istentelenek ürességtől kongó panteonjába. Nem azért, amit tett, hanem legfőképp azért, ami erre indította: a filantrópiája miatt! Aiszkhülosz Leláncolt Prométheuszában a titán büntetését végrehajtó Héphaisztosz egyszerre sajnálkozó és rosszalló hangon, így szól a titánhoz: „Embert szeretni erre volt csak jó neked!” A görög szövegben a filantrópia kifejezést szerepel, s szavaiból úgy tűnik, mintha az emberiség szeretetére támasztott totális igény azért lenne vétek, mert eloroz valamit az istenek tulajdonából. A kovácsisten szavaiból az vehető ki, mintha tűz lenne a filantrópia, amelynek lángja nem csupán melengetni képes az emberek szívét, hanem el is emésztheti őket. Az antik görög felfogás szerint jobb, ha ez az emberszeretet szédítő valóságát valami ormótlanul fenséges hatalom tartja birtokában, mi halandók pedig megmaradunk a barátság művészeténél. Ezzel nyilván lemondunk valamiről, hogy valami mást elnyerhessünk helyette, de amikor a filantrópiáról és a barátságról, mint egymástól lényegesen különböző fogalmakról gondolkodunk, nem szabad elfelejtenünk, milyen sokat tudtak a görögök az emberi természetről. Sokszor kellett volna már hallgatnunk rájuk!

A ragadós galajt a népi gyógyászatban betöltött szerepe miatt nevezik philanthroposnak, de az olvasó nem erről a ritka elnevezésről fogja ismerni, hanem talán onnan, hogy ezzel dobáltuk egymást gyermekkorunkban az árokparton és horgas sertéit csak sokára tudtuk kiporolni a ruhánkból – ha egyáltalán. Nos, ez is a filantrópiához kapcsolódik, nem is olyan távolról. A filantróp istenek, Marx „szent titánja” és a ragadós galaj ugyanabba a klubba tartoznak, mint Soros György. Itt csak olyanok szerezhetnek tagságot, akik az emberiséggel szemben egy külső pozíciót vesznek föl. Istenét, titánét, növényét vagy épp Soros Györgyét, aki előadások és interjúk egész sorában vallott emberfeletti ambícióinak révületéről és messianisztikus képzeteiről. De ennek a szeretethez már vajmi kevés köze van.

SZERVEZETT JÓSÁG

„Szervező és üzletember ő, és a szervezés megöli benne a szerves életet” – írja Nyikolaj Bergyajev A burzsoá elmében. Korunk par excellence filantrópja Soros György saját bevallása szerint lelki kielégülést merít az adakozásból. „Sokkal kedvesebb számomra a filantrópia, mint például a műalkotások gyűjtése” – írja – „Összekötött más emberekkel, és lehetővé tette, hogy kitörjek az elszigeteltségemből. Egy művészeti gyűjtemény erre nem képes.” És itt rátapint valamire: a műgyűjtés becsülete korunkban kétségkívül kisebb, mint etnikai konfliktusok és kormányválságok finanszírozása. Míg a csendes birtoklás bűn, az adakozó feltűnése mindig zajos tetszést arat. De ha nem is gyűjthetjük, legalább vegyük szemügyre a festményeket.

A filantrópia ábrázolásának, talán épp e fogalom személytelen volta miatt nincsen említésre méltó hagyománya. Rengeteg festményt és szobrot ismerünk viszont a caritas erényéről. A latin kifejezés az angolban ma általánosan használt charity, tehát a közönséges jótékonykodás jobb napokat is látott elődje volt. A caritas, ha nem is tökéletesen önzetlen, de mindig személyes és odaadó magatartást jelöl. A modern eszközökkel intézményesített charity ezzel szemben bürokratikus, homályos értelmű, személytelen és absztrakt célrendszert jelöl, röviden: a szervezett jóságot. A caritas és a charity. Nos, ez a fogalom régebben sok festő képzeletét megmozgatta. Alkotásaikon a szeretet gyakran jelenik meg a szoptató nő alakjában, akin általában több mint két ragaszkodó gyermek csimpaszkodik. A táplálásnak ez az eredetileg meghitt gesztusa egyes festményeken már-már elenyészik a gyermeksereg szertelen játékosságában és a kicsinyek barokkos tobzódása néha szoborszerűvé zsibbasztja, szinte indokolatlanná teszi a központi nőalakot, kiüresíti a kompozíciót. Így, ami Cranachnál még egy bágyadt mosoly, az a 19. századi képeslapokon már az anyai szubjektum teljes megsemmisülése. Ennyit arról, hogyan távolodtunk el a szeretet értelmétől. Ha a szeretet spontán, személyes és sosincs költségvetése, akkor a charity és a filantrópia ennek éppen az ellentétét jelenti, a filantrópia pedig csupán hatványra emelt, globális és titáni mértéket öltő charity. Érthetjük tehát, miért nem tesszük jól, ha meghitt pillanatokban Soros György-féle szeretetfogalomra teszünk utalásokat.

„POLITIKAI FILANTRÓPIA”

Az eddig elmondottakból két következtetést vonhatunk le. Egyrészt visszakövetelhetjük a szeretet fogalmát a bensőségesebb és konkrétabb emberi viszonyok számára, másrészt gyanakvóbbá válhatunk a filantrópia álruhájában járó hatalommal szemben. Mindkettő nagyon fontos vívmány lenne. Ami az utóbbit illeti, ismét A nagy terv című kötetre kell utalnom, amely külön kitér Soros úgynevezett „politikai filantrópiájára”. A politikai filantrópia Soros György saját kifejezése, amellyel az olyan tevékenységeit szokta jellemezni, amelyeket nem az üzleti racionalitás vezet. A kötet szerzői arra megállapításra jutnak, hogy ez a politikai filantrópia, valóban nem üzleti célkitűzéseket jelent és nem üzleti racionalitást tükröz, hanem mint neve is mutatja, a hatalmi racionalitás körébe tartozik.

A filantrópia névvel illetett közvetett hatalomgyakorlás és a demokratikus politika között – ahogy erre a Soros-könyv is utal – nincs átjárás. A demokráciában és a filantrópiában csak az a közös, hogy mindkettőt a moralitás enteriőrparfümjeként használják, ezen kívül semmi. Ugyanilyen erővel lehet demokratikusnak nevezni az időjárást, ha az nekünk tetszik, azt állítani, hogy a ragadós galaj választások menetébe próbál beavatkozni és, hogy Soros György filantróp. Ha a szavaknak nem tulajdonítunk semmilyen rögzített jelentést, akkor mindez rendben van, máskülönben a morális gondolkodás súlyos rendezetlenségére utal, hogy a szeretet fogalma ilyen kontextusokban képes megjelenni.

„A demokrácia nem filantrópia, de még csak nem is altruizmus vagy társadalmi reform” – G. K. Chesterton a rá jellemző éleslátással állapította meg ezt. A politikai filantrópia ma csak egy jól hangzó elnevezés a globális oligarchiára. Az már inkább csak kultúrtörténeti érdekességnek számít, hogy a filantrópiát sokáig elsősorban isteni vonásnak tekintették és Soros György is erre hajazó megalomán összefüggésekben nevezi magát filantrópnak. A lényeg ugyanaz marad: az érdek moralizál a hangosbemondókon és a rádió összes frekvenciáján, a hatalom álruhában jár, a charity megfojtja a caritast és a globális technokrácia illetve oligarchia összefonódásai nyomán a „szervezés” a legkönyörtelenebb módon öli meg azt, ami szerves. „Úgy szeretlek tehát, mint Soros György az emberiséget”. Lássuk be, ezért még a mérsékelt égövi párkapcsolatokban is pofon jár.


FELHASZNÁLT IRODALOM

A nagy terv. A Soros-birodalom Közép- és Kelet-Európában. szerk. Békés Márton, Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Budapest, 2021.

Nicholas Berdyaev: The Bourgeois Mind = Uő: The Bourgeois Mind and Other Essays. Sheed & Ward, London, 1934.

Alasdair MacIntyre: Az erény nyomában. Erkölcselméleti tanulmány. Fordította: Bíróné Kaszás Éva. Osiris, Budapest, 1999.

Karl Marx: Hefte zur epikureischen, stoischen und skeptischen Philosophie. In: Karl Marx–Friedrich Engels: Werke. 40. Dietz Verlag, Berlin, 1968.

Josef Pieper: Divine Madness. Plato’s Case against Secular Humanism. Ignatius Press, San Francisco, 1995.

Platón: A lakoma. ford. Telegdi Zsigmond – Horváth Judit – Steiger Kornél. Atlantisz, Budapest, 2005.

Platón: Törvények. ford. Kövendi Dénes–Bolonyai Gábor. Atlantisz, Budapest, 2008.

George Soros: Meine Philanthropie. Philosophie und Praxis eines Wohltäters. Übersetzung: Egbert Neumüller. Plassen Verlag. Kulmbach, 2013.