Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

„Szerettem volna becsületes lenni”


Derzsi Sándor, 1919-ben, Erdély román megszállásakor született. A nehéz családi és anyagi körülmények ellenére a tehetséges ifjúnak már a húszas évei elején önálló kötete jelent meg Kolozsváron, Szenvedések mámorában  címmel. Verseit több erdélyi folyóirat is közölte, alapító tagja volt a háború után megalakult Romániai Magyar Írók Szövetségének. 1945-ben Budapestre jött, a Magyar Nemzet, a Válasz, a Valóság és a Nagyvilág munkatársa lett. A pályakezdő fiatalok egyik legígéretesebbjének számított, Jékely Zoltán dicséretét is magának tudhatta: „…a költők és apostolok sorából való… méltó arra, hogy varázsigét mondjon a vergődő, szenvedő emberiségnek. Tömörített sorait suhogó szellem járja át…”

1948-ban bekerült a Négy nemzedék című antológiában, amely a kor tehetséges ifjú költőit mutatta be. A kötetet jegyző Sőtér István is dicséri: „Derzsi Sándor bizonnyal a kifejezési eszközöket legmerészebben megújítók közé tartozik: hol epigrammaszerű, hol lüktető menetű versei a várvavárt »új hang« megszületését sejtetik.”

kép

Az ígéretes költői pályát Derzsi Sándor Marx című verse törte derékba, amelyet Sarkadi Imre 1948 januárjában beszerkesztett a Magyar Parnasszus című rádióműsorba.

„Jézus neked megbocsát, / Mert igaz voltál, tiszta voltál / Jézus neked megbocsát / Mert költő-szóval játszadoztál / Jézus neked megbocsát / Akik nevedben tündökölnek / Jézus nekik megbocsát / De én nem – mert kontárok: ölnek.”

A világkommunizmus atyjához írt versből hatalmas botrány keveredett. Gábor Andor: Írástudatlanok felelőtlensége vagy mi lappang a magyar irodalomban? és Keszi Imre: Antipoétika című írásaikban durván megtámadták verseit. A lesújtó kritika nyomán a „minőségileg gyönge” költőnek minősített Derzsi sorait nem közölték többet a lapok, és mivel nem volt hajlandó beállni a kor irodalmi karámjába, nem akart hazudni, de még csak mellébeszélni sem, hamarosan űzött vaddá vált.

1956-ban újra elszántan szembeúszott az árral: a forradalom első napjaiban kiáltványt szerkesztett, amelyben „idegen szolgálatban álló fasiszta klikk”-nek nevezte a Magyar Dolgozók Pártjának vezetőségét, majd az Ifjúság című versciklusában egyenesen a pesti srácoknak merte tulajdonítani a forradalom győzelmét. 

Támadnak mindörökké / Nyers szavak, naiv álmok, / Nincs zsarnok, ki legyőzné / A zsenge ifjúságot / Félje a felnőtt gazság / Tisztelje, áldja minden / Mert nyers, mint az igazság / Mert naiv, mint az Isten”

November 4-e után forradalmi illegális lapot szerkeszt Gáli Józseffel és Obersovszky Gyulával Élünk címmel. A Zeneakadémiáról szerzett sokszorosítógéppel dolgoztak, a készülő lapszámok terjesztésébe még édesanyja Mester utcai lakását is bekapcsolta, ott osztották szét a szamizdat anyagokat.

A forradalom leverése után összeroppant, bár hívták külföldre, nem ment: „Meglátjátok, nem sokáig tart ez a Haynau- és Bach-korszak, ezt a rövid időt kibírom itthon”. Sajnos tévedett. Két hónap bujkálás után elmegyógyintézetbe került, ahol még sokkolták is. Innen hurcolták el öthónapos vizsgálati fogságba, végül öt évet kapott. A család megrendült, a költő édesanyja szívszorító levélben kérte az Elnöki Tanács akkori elnökét, hogy súlyos beteg fiát legalább fél évre engedje haza gyógyulni: „Alázattal kérem az Elnök urat… engedje haza gyógyulni legalább egy fél évre. Helyette kérem engemet elfogadni, és én igyekezni fogok kiérdemelni jóságát, mert tudok mezőn és kertben dolgozni, mert mezőgazdasági napszámos voltam. Tudok nagy- és kiskonyhán dolgozni, mert mindenes szakácsnő voltam… tudok tisztán takarítani, mosni, varrni… s ha kell, a bányában is megállom a helyemet.”

A könyörgés mit sem ért, a költő később amnesztiát is csak azon az áron kapott, hogy még négy évet idegosztályokon, intézetekben kellett töltenie: az Angyalföldön, a Lipótmezőn és Intapusztán kezelték. Mindegy milyen rács mögé került: Derzsi Sándor mindvégig az igazság, az ellenállás és a szókimondás költője maradt. Obersovszky Gyula hajdani barátjáról, harcostársáról így vallott: (…) Sándor ez az ELLENKEZÉS volt maga. Tántoríthatatlan az ’56-os ellenkezésben, melyet emberi rangjának érzett, mint az egykori hierarchiákban a »méltóságos« címet.”

kép

Derzsi Sándor 1978-ban, 59 éves korában, szívinfarktusban hunyt le. Sánta Ferenc búcsúztatójában így fogalmazott: „Derzsi Sándor a lelkiismeret törvénye szerint tette a dolgait.” Vagy ahogyan ő maga egyik utolsó versében fogalmaz, egyszerűen csak szeretett volna becsületes lenni. Ha versei mára feledésbe is merültek, bátorsága, helytállása, tántoríthatatlansága például szolgálhat. 

„Szerettem volna becsületes lenni / A bűnöm ennyi / Meg is hurcoltak, el is ítéltek / És mégis élek / Mégis szeretnék becsületes lenni /  Nem segít semmi / Nincs orvosság rá, embernek születtem / Örök a lelkem / Örökül hagyom, hogy hazug korunkban / Sose hazudtam / S kik elhazudták hazámat s az Istent / megölvén mindent / Ők a halottak, hiszen Isten gyásza / Égboltot emelt az anyám sírjára, / Hogy legyen hazám.”

 

Forrás és képek:

Varga Domokos: „Szerettem volna becsületes lenni”. In: Kortárs, 2001. 45. évfolyam 10. szám

Derzsi Sándor Emlékkönyv, Derzsi Ottó, Varga Domokos (szerk.) Hét Krajcár Kiadó, 1998