Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

„Színek és színek megint” – Aba-Novák Vilmos székesfehérvári kiállítása

2015-ben a fehérvári Aba-Novák-szobor avatásakor egy baloldali politikus azt vetette a szememre, hogy politikai beszédet mondtam. Állítása szerint az ilyesmi nem volt szokás Fehérváron, az ilyen otromba, ünneprontó beszédeket mondjam el Budapesten, vagy tartsam meg magamnak. Érthetetlen dolog, hogy egy politikus számon kéri egy másik politikuson, hogy politikusként nyilvánul meg egy közéleti programon, s hovatovább egy olyan beszédet mer mondani, ami a saját és a tágabb politikai közössége értékrendjét tükrözi. Minimum furcsa értelmezése ez a demokráciának, a szólás- és véleményszabadságnak. Mit is mondtam 2015-ben? Többek között azt, hogy „Újabb elégtétel a mai nap is, amikor Aba-Novák szobrát állítjuk fel, amikor az utókor ilyen módon is tiszteleg előtte, amikor egy kortársunk, Pogány Gábor Benő művészi interpretációján keresztül nézhetünk szembe azzal a nagyformátumú művésszel, aki városunk utcáit és tereit járva hozzánk hasonlóan maga elé képzelhette azokat az óriásokat, akik létrehozták ezt a csodás várost, s valóságos hazával ajándékozták meg az addig csak vándorló, kalandozó őseinket. Az Aba-Novák-szobor felállítása tehát újabb elégtétel a fehérváriaknak és a nagy festő művészetét szerető közönségnek. Péntek Imre 14 évvel ezelőtti szavaival úgy is fogalmazhatunk, hogy »a szellemi sírból, ahova ellenfelei szánták, van föltámadás.« De nem csupán Aba-Novák feltámadásáról beszélhetünk, hanem a királyi városéról is. Arról a városról, amelynek régi utcáit, tereit eldózerolták, helyükre panelrengeteget építve, arról a városról, amit deszakralizáltak, s meg akartak fosztani múltjától, az államalapításhoz, s első szent királyunkhoz kötődő identitásától. Ahol a kommunista diktatúra éveiben Aba-Novák seccóit is lemeszelték, s hálát kell adnunk a sorsnak, és néhány jó lelkű embernek, hogy nem verték le a vakolattal együtt.”

Aba-Novák mostani kiállítása kapcsán is felvetődött, hogy ne politizáljunk kulturális programokon, egyáltalán, miért nem hagyja végre békén a politika a kultúrát, a művészetet, miért avatkozik bele a kultúra autonóm világába? Nyilvánvaló, hogy ez a legálszentebb kérdések egyike, ami csak akkor vetődik fel, ha éppen egy kiállítás kurátorai és a kiállítást rendező múzeum, illetve a múzeumot fenntartó város vezetői között politikai ellentét van, s különösen, ha a művészettel foglalkozók liberálisok, s a politikai vezetők konzervatívok. Ha liberális főpolgármestere van Budapestnek, akkor természetes, hogy művészeti kiállítást nyit meg, hiszen a liberálisok értenek a művészethez, megvan hozzá a kellő érzékenységük és műveltségük, fordítva viszont ez eleve kizárt.


A politika világát a művészeti intézményrendszerrel nem csupán a költségvetési források elosztása és az intézményfenntartás kötelezettsége köti össze, a két világ között mindig is volt átjárás, értelmiségiek, művészek vállaltak politikai szerepet, vállalva a felelősséget is, ami a funkciókkal együtt jár. Nyilván sem a mikszáthi, sem a kassáki, sem a Kósa Ferenc-i vagy éppen a Darvas Iván-i művészi életműből nem von le semmit sem a politikai szerepvállalás, még akkor sem, ha a politikusi munkásságukat és az értékorientációjukat komoly vita övezte a maguk idejében. P. Szűcs Julianna írta a Népszabadság 1994. március 19-i számában, az Aba-Novák típusa című írásában: „Aba-Novák példája arra tanít, hogy értelmetlen és értelmezhetetlen az életutak fekete-fehér felosztása. […] A hiba (és az erény) nem föltétlenül a művész alakjában keresendő. Inkább a történelem készülékében.” Persze P. Szűcs is szelektíven viszonyul az életművekhez. Mert szeretné a neki nem tetsző, esztétikai vagy még inkább politikai értelemben kényes dolgokat szinte lefejteni egy-egy életmű szerinte értékes rétegeiről: „Látni vélem, hogy későbbi generációk mennyit fognak bajlódni Makovecz Imre életútjának értelmezésével, amint a sárospataki Művelődés Háza éles cezúrájával próbálnak majd rendet teremteni a szerethető és a szerethetetlen épületek között. Mennyi gondot fog majd okozni Somogyi Győző, hogy a nép-nemzeti Magyarországnak festett »hazafiasan küldetéses« ikonosztázaitól mentek maradhassanak pályakezdésének döbbenetes erejű fekete-fehér grafikái!”

Mindezért természetesen nem vethetünk rá követ, mindannyian az elfogultságaink és ízlésünk rabjai vagyunk, ezeken legfeljebb a legnagyobb politikusok (és nem a műítészek, a művészettörténészek, a kurátorok) tudnak felül emelkedni. Hiszen a művészettörténész az az értelmező, aki a saját esztétikai preferenciái alapján mondja meg, hogy mi a jó vagy a rossz, s ez alapján szervez kiállítást, vagy ír könyvet, szerkeszt albumot, katalógust. A politikus, s különösen a kultúrpolitikus tudja, hogy nem engedheti meg magának, hogy csak olyan dolgokat támogasson, juttasson megjelenési lehetőséghez, ami neki tetszik. Ilyen volt például Klebelsberg, aki képes volt a saját avítt polgári ízlésén felülemelkedve kora előremutató, új utakat kereső művészeit is támogatni, s olyan intézményrendszert kiépíteni, amiben ezeknek a művészeknek is helyük volt. A baj akkor következik be, amikor a művészettörténész, a kurátor – miközben fennen hangoztatja, hogy a politika ne szóljon bele a munkájába, csak adjon hozzá pénzt – munkája során már nem is az esztétikai véleményét, hanem a politikai preferenciáit érvényesíti a válogatási, kiállításrendezési munkája során. Csak egy apró példa: kiváló avantgárd művészek munkásságát azért negligálják, ők azért nem férnek bele egy-egy fontosabb csoportos kiállításba, mert nem ítélik el minden lépését a jelenlegi kormányzatnak. Mégis milyen szakmaiság ez?

Ugyanígy van ez a művészettörténet nagy alakjainak, köztük Aba-Novák munkásságának a megítélésével is. P. Szűcs a már idézett Népszabadság-beli cikkében írja, hogy „Miután manapság pártos világban élünk, az efféle életút és utóéletút általában kétféle érzelmet gerjeszt. Az egyik szerint Aba-Novák művészete addig fontos, értékes, »haladó«, ameddig nem kerül a hivatalosság hálójába, ameddig nem adta el egzisztenciális függetlenségét államnak, egyháznak, ameddig szóban és tettben nem csatlakozott az országos propaganda főáramához. A másik szerint Aba-Novák művészetének csak használt a Nagy Megbízás, mert így válhatott a magyarságeszmény vizuális megjelenítőjévé, így lett fogékony a Kárpát-medence sorskérdései iránt és így győzhette le a bűnös város kultúra perc-értékeit. Az egyik fél nem bocsájtja meg a festő szakítását a polgári-liberális táblaképfestéssel, amelyben pedig sikereket aratott. A másik fél nem bocsájtja meg az Aba-Novák falképek erőszakos eltávolítását, még azzal az indokkal sem, hogy Horthy, Gömbös és az irredenta látványa politikailag kompromittálódott. Az egyik fél arra hivatkozik, hogy az 1940-es velencei aranyérem nem sokat ér, hiszen azt a dicső intézmény sápadtra betegedett korcsa, az elszigetelt és militarizált késő mussoliniánus biennálé adományozta. A másik fél arra hivatkozik, hogy fasizmus ide, jobboldal oda, Aba-Novák művei 1935-ben diadalutat jártak be az Egyesült Államokban, és 1937-ben világsikert arattak a párizsi világkiállítás magyar pavilonjának jóvoltából. Nehéz ügy.”

Valóban. S miközben P. Szűcsnek teljesen igaza van, joggal vetődik fel a kérdés, hol van ebben az okfejtésben bármilyen esztétikai jellegű szempont, megközelítés? Aba-Novák művészi kifejezőerejét mennyiben csökkenti az, hogy a szocialista kultúrmunkások a Horthy-korszak hivatalos művészei közé sorolták, több más római iskolás társával egyetemben?

Révay József, a kommunista párt főideológusa az ötvenes évek elején egyenesen a legveszélyesebb festőnek titulálta, és parancsba adta, hogy sehol sem akar találkozni a nevével. De ugyanúgy kisebbítették Aba-Novák értékét a hetvenes és nyolcvanas évek ideológusai is, Rózsa Gyula vagy Végvári Lajos, akik a művészi értéket párhuzamba állították a politikai beállítottsággal, és ez alapján kritizáltak vagy mondtak ítéletet. Végvári „szakmai” ítélete így szólt: Aba-Novák emberellenes, a fasiszta kultúrpolitika kiszolgálója. Körner Éva művészettörténész az 1970-es években megfogalmazott véleménye szerint „Sem a római iskola átlagának tehetetlensége, sem Aba-Novák cinikus iróniája nem tudta megtölteni a monumentális felületet és formát mással, mint bombaszttal. Az áltörténelem álmonumentális formába öltözött.” Rózsa Gyula ezt írta 1967 februárjában a Népszabadságban: „Minden stílus csak egyetlen eszköz felfokozását viseli el, különben a kép zsúfolt lesz és harsány, széteső és felületes. Úgy, mint igen gyakran Aba-Nováknál. […] Aba-Novákból hiányzott az a művészi-emberi mélység, amely minden igaz alkotó nagyságának feltétele.”

Mi, fehérváriak pontosan tudjuk, mennyi vitát váltott ki a Magyar–francia történelmi kapcsolatok című pannó története is. Sokan felejtették el, hogy az értelmezés és az értékelés során ennek a műnek nem csupán a művészeti értékeit kell nézni, hanem a kultúrtörténeti jelentőségét is. Mert miközben minden bizonnyal igaz, hogy nem ez Aba-Novák legjobb alkotása, az is igaz, hogy a keletkezésének háttere, a körülötte kialakult művészeti, művelődéstörténeti és politikai vita arra predesztinálja, hogy mindezen körítések bemutatásával együtt Székesfehérvár múzeumának állandó kiállításán szerepeljen. S hogy értsük a művészet körüli viták összetettségét, azt is be kell mutatni, hogy miért akarták még a diktatúra összeomlása után egy évtizeddel is megakadályozni a bemutatását, köztük olyanok is, mint Fülöp Gyula múzeumigazgató és Kovács Péter művészettörténész. Érteni kell, hogy Fitz Péter miért nyilatkozta azt az Élet és Irodalomban, hogy „Primitív dolog ezt a sebtében készült fércművet (mármint a pannót) nemzeti kegytárgyként kezelni, pont egy olyan helyen, mint Székesfehérvár, ahol ebben a műfajban – politikai festészet – ugyanettől a szerzőtől mégiscsak van két sokkal jobb mű.”

kép
Itt vagyunk tehát egy hatalmas, izgalmas, sokrétegű, máig lezáratlan esztétikai és politikai vitákat generáló életműbe bepillantást nyújtó kiállítás megnyitóján Székesfehérváron, s joggal idézzük Nemeskürty István 1994-ben Szegeden elhangzott gondolatait: „Aba-Novák álarcai a reménytelen feltárulkozni igyekvést, az emberi természet kifürkészhetetlen sokarcúságát érzékeltetik egyfajta csüggedt legyintéssel: ti sem fogtok engem igazán megérteni. És talán én se titeket.” Mert valóban a megértés és meg nem értés, az egymás mellett elbeszélés jó példája az, ami most is történt a fehérvári kiállítás kapcsán. És nem a kettős mérce – tulajdonképpen jogos, de mély gondolkodást nem igénylő – felemlegetéséről van szó, hiszen sokra nem megyünk azzal, ha felhozzuk, hogy az Aba-Novákot az állami megrendelések elfogadása, vagy éppen Horthy Miklós faliképeken történő ábrázolása miatt kárhoztató kortársai, köztük a Gresham-kör egyes tagjai később a kommunista diktatúra kiszolgálói lettek. Ahogyan Aba-Novák sem lett kisebb művész Hóman arcképének a fehérvári városházi faliképre pingálása miatt, úgy a Tízes huszárok emlékművét is megalkotó nagyszerű szobrász, a Gresham-körös Pátzay Pál sem lett kevésbé jelentős alkotó a fővárosi Dózsa György úti Lenin-szobor miatt. A különbség csupán egy, de nem elhanyagolandó: míg Aba-Novák pannóit a diktatúra végképp el akarta tüntetni, addig a rendszerváltozás utáni szabadság Pátzay művével kíméletes volt, az olvasztókemence helyett a szoborparkba szállította…

Persze az Aba-Novákot szidalmazóknak, maga a művész válaszolt. 1935-ös amerikai útjáról hazatérve így fogalmazott: „Sokan szidnak engem, ám legyen. Lévén én ötletesebb a munkámban, mint ők annak támadásában… én, a kivetett bolygó, idők folyamán megteremtem a magam bolygórendszerét.” 1938-ban pedig ezt mondta: „A festő vizuálisan koncipiálja meg embertársai részére a látható világot, de sohasem szolgaian, hanem mindig olyan interpretációban, amely a köz javát szolgálja.” A köz szolgálata persze sokakat zavart. P. Szűcs Julianna például ezt írta: „A ténnyel illik szembenézni: a »köz« iránti sóvárgás a kimondatlan korszakban is, a remekművek sorának korszakában is egyértelműen jobboldali szenvedélyeket takart. Populistát, nacionalistát, romantikusan antikapitalistát, amolyan »jó magyarosat«. […] Ezek a mondandók mindig benne voltak a művekben.” Mindezek ellenére P. Szűcs ítélete méltányos, mikor azt írja, hogy „a művek esztétikailag gyengék csak akkor lettek, amikor a forma külső köpenye, és a belső tűz közötti feszültség kihunyt.”

Ugyanakkor legyünk méltányosak a római iskola monográfusával, mert alapevő fontosságú az a megállapítása, amit az Artmagazinban tett 2011-ben: „Ha nincs Gerevich, nincs római iskola. Ha nincs római iskola, nincs a Horthy-korszaknak modernista reprezentációja. Ha nincs modernista reprezentáció, nincs érvényes jobboldali kultúra a két világháború között Magyarországon.” Volt is mit eltagadni a szocializmusban, s az elmúlt évtizedekben is.

De térjük vissza oda, ahonnan elkalandoztam: a megértés és meg nem értés, az egymás mellett elbeszélés problémájához, aminek, mint mondtam, jó példája az, ami most történt a fehérvári kiállítás kapcsán. S ami miatt én sem Aba-Novák képeinek esztétikai minőségéről, ecsetvonásainak, temperaképeinek jellegzetességeiről, tájképeinek, emberábrázolásainak, cirkuszi képeinek egyediségéről, hanem az egész jelenség mögötti politikumról szóltam. Mert láthatólag közéletünk végzetes polarizáltsága ezt nem teszi lehetővé. Sokáig magam is azt gondoltam, hogy ezt a mi generációnk majd meg fogja haladni, s egy sor vélt és valós sérelmen túl fogunk lépni, de mára beláttam, ez illúzió, ez lehetetlen. És még csak azt sem mondom, hogy ebben a sziszifuszi küzdelemben, ebben a szellemi ökölharcban nincsenek szép mozzanatok. Mert még elfáradni is jó néha, elfáradni ebben az extrém sportban, amit a magyar közélet jelent.

Ugyanakkor fontos, hogy az ember a büszkeségét ne veszítse el, s kicsinyes Facebookos viták árnyékában, álnéven és a saját nevükön kommentelő ellendrukkerek kereszttűzében állva is azt tudja mondani, hogy helyes törekvés, amit városunk, s annak polgármestere képvisel: legyenek nagy, fontos, Fehérvár identitásához, történelmi és politikai, művelődés- és művészettörténeti szerepéhez is illeszkedő, a széles közönséget megszólítani képes kiállítások történelmi fővárosunkban. Legyen joga a városvezetésnek és a múzeumvezetésnek eldönteni, hogy ilyen kiállítások megrendezésével, szervezésével és megnyitásával kiket bíz meg. S legyen joga a demokratikusan megválasztott vezetőknek eldönteni, hogy mit tartanak emlékezetpolitikai szempontból lényegesnek, de persze csak addig a határig, amíg a tudományosság szempontjai és a tudomány tényei nem sérülnek. Megjegyzem, a közintézmények kurátorainak szakmai autonómiája sem korlátlan.

S végül: innen üzenjük azoknak, akik a kiállítás nem hivatalos megnyitója óta a művészet függetlensége és Aba-Novák életművének sorsa miatt aggódtak: nem tőlünk kell félteni ezt a nagyszerű életművet. Hiszen mi voltunk, a mi szellemi-politikai közösségünk tagjai voltak azok, akik a rendszerváltozás után Aba-Novák falfestményeit, illetve a méltatlanul eltakart fehérvári pannót újra láthatóvá akarták tenni. Mi voltunk, akik örültünk Supka Magdolna és követői munkásságának, akik izgatottan és nyitottan vártuk a debreceni MODEM Molnos Péter rendezte „barbár zseni” kiállítását, s mi állítottunk szobrot Aba-Nováknak, s nem azok, akik őt a művészettörténetből és Fehérvár történetéből is ki akarták törölni. S lehet azon vitatkozni, hogy jó-e ez a szobor, jók-e Aba-Novák pannói, faliképei, festményei, grafikái. De a fanyalgóknak és a közösségi média felületein bölcselkedőknek figyelmébe ajánljuk Kassák üzenetét: művekkel csak művek vitatkozhatnak…

 

Elhangzott a kiállítás megnyitóján, 2017. június 24-én a Csók István Képtárban.

(Fotó: szekesfehervar.hu)