Kísértet járja be Európát – a szuverenizmus kísértete. Kíméletlen hajszára szövetkezett e kísértet ellen a régi Európa minden hatalma: Bergoglio és Draghi, Macron és Merkel, radikális divatszocialisták és álnéppártiak. A most következő európai parlamenti választás lesz az első, amelyben e régi Európa védelmezői és a minden országban előretörő és egy új Európáért küzdő szuverenista politikai erők állnak szemben egymással. Az európai hatalmak immár politikai erőnek ismerik el a szuverenizmust. Ideje hát, hogy a szuverenisták nyíltan a közönség elé tárják látásmódjukat és céljaikat, s hogy szuverenista kiáltványt állítsanak a kísértetmese helyébe!
Ha nem akarunk abba a hibába esni, amelynek színeivel a globalista propaganda igyekszik lefesteni bennünket, akkor mindenekelőtt tisztázni kell, miben is áll, mit jelent napjainkban a „szuverenizmus”. A szuverenizmus a világméretű gazdasági és pénzügyi lobbik „ügyintéző bizottságává” váló Európai Uniótól kíván visszahódítani szuverenitás-tereket, éspedig nem pusztán a nemzetállamok jogainak védelmében, hanem az európai népek jogainak kiteljesítése érdekében is.
Az európai politikai rend a 17. század közepe óta „államok rendszerére” épült, vagyis arra, hogy a nemzetállamok kölcsönösen elismerték egymást, illetve a közöttük létrejött megállapodásokat: az állam volt a nemzetközi jog, ezen belül a jus pubicum europaeum kizárólagos alanya. A 19. századtól kezdve megjelent egy másik jogalany is: az egyén, akinek nemzetközi szinten is egyre több jogát ismerték el, mégpedig olyan jogokat, amelyek az államától függetlenül is megilletik, s amelyeknek akár saját államával szemben is érvényt szerezhet. Az Európai Unió, amelynek ma tagjai vagyunk, maga is mindig ezt a logikát követte: egyfelől formálisan elismerte a tagállamokat, amelyek azonban a valóságban Németország uralma alá kerültek, másfelől elismerte az egyéneket, az európai polgárokat is, mint akik az Unió biztosította jogok alanyai. Mindezt nézetünk szerint mára meghaladta az idő.
Egyfelől az államok, legalábbis abban az értelemben, ahogy a klasszikus nemzetközi jogban szerepeltek, régóta válságban vannak, egyre többet veszítenek (külső és belső) szuverenitásukból az önmaguk létrehozta nemzetközi szervezetek javára, márpedig pontosan ez a szuverenitás alapozta meg nemzetközi jogalanyiságukat. Milyen állam az, amelynek nincs pénzügyi önállósága, amely szüntelen alkudozni kényszerül gazdaságpolitikájáról, közkiadásairól, éves költségvetéséről és amely még azt sem döntheti el szabadon, milyen intézkedésekkel gondoskodjék belső biztonságáról?
Másfelől egyetemes igényű és elvi „nyilatkozatok” sokasága folytán megszaporodtak az egyének jogai, de anélkül, hogy érvényesítésük hatékony mechanizmusa létrejött volna. A kiindulópont azonban mindig egy és ugyanaz: a jogalany egyes egyedül a maga elvontságában felfogott egyén, és nem is lehet más. Márpedig valami kimaradt a számításból.
Hogy miről feledkeztünk meg? Arról, hogy az emberek nem „egymagukban”, nem Robinson-szigeti lények módjára élnek, hanem családokban, közösségekben, hogy népeket alkotnak, s ezek mindegyikének megvannak a maga hagyományai és szokásai. De megfeledkeztünk arról is, hogy maguk az államok sem elvont képződmények, hanem meghatározott népek politikai akaratának kézzelfogható, lényegi megnyilvánulásai. Megfeledkeztünk e népek jogairól! Megfeledkeztünk arról, hogy nem a testületek és intézmények együtteseként felfogott állam a „szuverén”, de nem is az elszigetelt egyén (aki egyébként is merő absztrakció). Igaz, az újkor a politikai abszolutizmussal, az abszolút monarchiákkal kezdődött, de aztán mégiscsak megteremtette a népszuverenitásra épülő államot.
Ma mindenekelőtt a nép a szuverén. A szuverenitás letéteményese a nép a maga egészében, nem az egyes személyek, amelyek az államot alkotják, de nem is az állam egyes intézményei vagy testületei (a kormányok, a parlementek). Nem furcsa hát, hogy épp a népnek, az igazi „szuverénnek” nincs semmilyen joga? A mai Európai Unió szemében a népek, amelyek alkotják, nem számítanak semmit, sőt nem is léteznek: csakis a tagállamok léteznek, pontosabban kormányaik, illetve az egyes egyének, mint európai polgárok. Ez a mai Unió nem ismer olaszokat, lengyeleket, franciákat, magyarokat és másokat, csakis európai polgárokat, akikre attól függetlenül kell tekinteni, hogy mely néphez tartoznak. Pontosan úgy, ahogy a tőke sem ismer mást, mint bérmunkást, jöhet bármely országból (Olaszországból vagy Indonéziából – mindegy), s ahogy a piac sem ismer mást, mint fogyasztót.
Az euroglobalizmusnak pontosan erre van szüksége: eltörölné a népeket, egyes egyedekkel helyettesítené őket, de úgy, hogy eltekint minden konkrét tulajdonságuktól, egymással teljesen azonosnak, elvont, csereszabatos, elszigetelt, gyökértelen, saját nyelvvel, kultúrával, történelemmel nem rendelkező egyedeket lát bennük. Pontosan erről álmodik a globalizmus: hogy senki mással ne legyen dolga, csak az emberrel. Csakhogy létezik-e „az ember”? Nem volt-e némi igaza Joseph de Maistre-nek, amikor azt mondta: „Ismerek franciákat, angolokat, németeket, de embereket nem”? Természetesen: egy emberi méltóság van, amely mindannyiunknak kijár, de egyúttal mindannyiunknak megvan a magunk nemzeti identitása, kultúrája, meghatározott hitvilága és értékei, és ezeket a magunk közösségeiben éljük meg.
Lehetséges volna tehát, hogy a jogokból egyedül az európai népeknek nem jut? Ha egyszer annyi nyilatkozat látott már napvilágot a nők, a gyermekek, a hontalanok, a migránsok és mások jogairól, nincs-e itt az ideje egy olyan nyilatkozatnak, amely az európai népek jogairól szól? Ami azt illeti, a mai Európai Unió azt sem tudja, hová tegye a népeket. Annak a globalizációnak gyermeke (még ha egy meghatározott földrajzi területre vonatkoztatva is), amely arra törekszik, hogy megszüntessen minden valós különbséget ember és ember, nép és nép között. E felfogás szerint végső soron mindannyian migránsok vagyunk – a jövő európai embere pedig valamiféle keverék lesz: ez az ideológia, a pénzügyi elitek létrehozta hamis tudat elpusztítja az európai nemzetállamokat, és végül az európai szellem alapjait, a kereszténységet és a görög–római civilizációt is szétrombolja.
Szó sincs róla, hogy a szuverenisták gyűlölnék Európát. Sőt, őáltaluk válik ismét, új formában megélhetővé az európai szellem. Valójában az a kérdés, mit válasszunk: egy népek, nemzetek és végső soron talán európaiak nélküli Európát, vagy egy nemzetekből épülő, identitásukban gyökerező, identitását a különbözőségekből merítő Európát. Rá kell jönnünk, hogy Európa egyszerűen nem létezhet határok, hagyományok, népek nélkül. Európa új felfogása csak úgy teremthető meg, ha az őt alkotó népekből indulunk ki. Minden európai népnek megvan a maga sajátos lényege, a maga egyedülálló természete, valami, ami megkülönbözteti a többiektől. Arról a valamiről van szó, amelytől egy olasz olasznak érzi magát, egy német németnek, egy francia franciának és így tovább; ez azonban nem zárja ki, hogy az európai népek szabad döntésük alapján összeszövetkezzenek és európai politikai térséget hívjanak életre.
Ha pedig egyszer a szuverenizmus ennyire a népekhez kötődik, nem tekinthető pusztán az állami szuverenitást védelmező elméletnek. Mindenekelőtt a népek szuverenitásán őrködik. Nem pusztán az a célja, hogy visszaadja a korábbi, centralizált államok régi szuverenitását. Arra törekszik, hogy a népek valódi szuverenitását mutassa fel, mégpedig a természetjog új elvét, vagyis a „kölcsönös egyesülési akarat” szabályát követve. A nemzetállam állhat különféle népekből is, de csak akkor, ha ezek közös államban akarnak élni. Katalánok, baszkok, dél-tiroliak: az autonómia mindazoknak jár, akik igényt tartanak rá. Ez a „gyenge” népszuverenitás elve, szemben az „erős”, Leviatán-szerű állami szuverenitással. Egyedül ennek mentén egyeztethető össze, ami ezidáig nehezen fért össze: a nemzeti szuverenitás és a föderalizmus.
Európában ma még szerencsére sokféle nyelv él, és sokféle nép, amelyekben mind megvan az összetartozás érzése, sőt a migrációs hullámok miatt még erősebben is, mint korábban. Vannak népek, amelyek azonosulnak a fennálló államokkal, mások pedig függetlenséget követelnek maguknak. Aki magára ismer államában, azt nemzeti hovatartozása vezeti, de ezzel nem tagadja meg szűkebb pátriáját. Egyszerre érezzük magunkat olasznak és piemontinak, ligúriainak, szicíliainak és így tovább. Újfajta szuverenizmus alapja ez, amely nem is hasonlít az eddig ránk erőltetett „erős” és „centralizáló” szuverenizmusra, minthogy lényegénél fogva nyitott a föderalizmusra és az autonómiákra.
A fojtogató globalizáció korában megnő a „szűkebb hazák” becsülete. A nemzeti egységet immár nem örök időkre szóló köteléknek, felbonthatatlan házasságnak kell tekintenünk, amelyet mindenáron fenn kell tartanunk, akkor is, ha az egységes állam különféle közösségei és egységei között hiányzik már a szükséges egyetértés és összhang. A modern államnak csakugyan a népek egyetértésén kell alapulnia, és ha két közösség ki akar szakadni, ennek joga nem tagadható meg tőlük. Nem lesz az tragédia, sőt valóságos felszabadulás lehet. Mindez azonban nem vet véget az államoknak, ellenkezőleg: az államiság új kibontakozását teszi lehetővé.
Az európai választás már küszöbön áll, és eredményétől függően meglátjuk, nyílik-e némi tér a népek jogai és egy újfajta Európa-felfogás előtt. Óvakodjunk persze az illúzióktól: pillanatnyilag az Európai Parlament édeskeveset tehet, hatásköre igen korlátozott, a „szerződések megváltoztatása” pedig szinte lehetetlennek látszik. De miért ne próbálnánk meg? Miért ne érhetné el a populizmus fuvallata az Európai Unió egyetlen intézményét, amelyben tetten érhetőek még a demokrácia foszlányai? A választásokon a szuverenisták felmérhetik erejüket és a polgárok tudomására hozhatják, hogy az Új Európa a lehetőségek világába tartozik. S akkor nem lehet majd azt állítani, hogy a szuverenisták csakis rasszizmussal és nyomorral kereskednek, s hogy mindenütt falakat akarnak felhúzni, valamint autarkiás/nacionalista politikát hirdetnek. Ellenkezőleg: éppen hogy a szuverenisták képesek előmozdítani Európa újjászületését, átmenteni plurális identitását és sokszínű népi-nemzeti hagyományait.
A több vagy kevesebb Európáról évek óta zajló vita egyedül azt bizonyítja, hogy résztvevői nem értették meg, mi zajlik körülöttük. Ma nem „több” Európára van szükségünk, hanem ellenkezőleg: az államok a szemünk láttára követelnek több szuverenitást, miután megszenvedték a brüsszeli gazdaságpolitika kudarcát. Csakhogy a „kevesebb” Európa sem megoldás – a katalóniaihoz hasonló tiltakozó mozgalmak láttán rá kell ébrednünk, hogy az európai népek nemzeti igényeit nem elégítheti ki a centralizált, hagyományos államhoz való visszatérés. Egyszóval, új Európára van szükségünk, és ez az új Európa már létrejövőfélben van egy mindezidáig a felszín alatt, a szemünk elől rejtve zajló folyamatban. Hogy ez a folyamat napfényre kerüljön, ahhoz az európai népek szövetségére van szükség, amely egy „szuverenista internacionáléban” egyesíti mindazokat a szabad mozgalmakat, amelyek büszkén vállalják, hogy a népek, nem pedig a piacok érdekeinek védelmére kelnek Európában.
Egy efféle európai szuverenista együttműködéstől egy olyan nagy európai térség kibontakozását remélhetjük, amely része a többpólusú világrendszernek, amelyben a nemzeti identitások elve újrafogalmazza az államok közötti kapcsolatokat, de egyúttal az egyes államokon belüli viszonyokat is. Az uniós intézmények kudarca ebből a szempontból egyúttal a nemzeti kormányok kudarca is, hiszen az előbbieket ők hozták létre, ők támogatták és ők működtették. De e kudarc egyszersmind a piaci önszabályozásra épülő és a globalizációra szabott kudarcos neoliberális fejlődési modell csődje is, amelyet az államok és az Európai Unió Maastricht óta szorgalmaztak, a népekről tökéletesen megfeledkezve, sőt számos népet ez által nyomorra ítélve. Fenntartható fejlődés helyett immár évek óta boldogtalan visszaeséssel kísérletezgetünk. A nacionalista szellemben önmagukba zárkózó nemzetállamokhoz való visszatérés gondolata azonban a szuverenizmus régi, ma már elvetendő felfogásának felelne meg.
Ma az államok szuverenitását éppenséggel úgy lehet fenntartani, ha újragondoljuk a követendő európai utat, és nem föderációra, hanem konföderációra törekszünk. A nemzetállamok nem mellőzhetők, de ebből nem következik, hogy szabadon, eredendő szuverenitásukat megtartva és a nép egyetértésével ne adhatnának át hatásköröket felfelé, csupán abban a mértékben, amelyet szükségesnek tartanak a természetüknél fogva csak európai szinten megoldható problémák kezeléséhez. Ilyen lehet például a migráció szabályozása, az iszlamista terrorizmus elleni harc vagy a biodiverzitás megóvása és a természet védelme. Európát alulról kell építeni, nem pedig felülről, ahogy Maastricht óta képzelik, és ez az építkezés csakis a népek műve lehet. Maastrichtot le kell selejtezni s vissza kell térni a Római Egyezmény szelleméhez, arra az útra, amelyről a globalizáció miatt letértünk.
Az Új Európa, amelyben az államok visszanyerik szuverenitásukat, és amelyben egyúttal teljesülhetnek a népek önállósági követelései, miközben egyszersmind a szabad államszövetség is létrejöhet, nagyon is lehetséges. A közeljövő nagy kihívása abban áll, hogy a népek jogaiból kiindulva újragondoljuk az államainkat és a nemzetállamok Európáját. Hogy a népek új erőre kapjanak, és megszabadítsák Európát a Maastricht óta vezető szerepet játszó elitek uralmától – ezt akarják a szuverenisták.
A szuverenisták nem Európa-ellenesek. Egy új, a népekre épülő Európa létrehozását szorgalmazzák, amelyben a népek demokratikus alkotmányaik alapján szabadon rendelkezhetnek sorsukról és országos népszavazás eredményeként úgy döntenek, hogy csatlakoznak egy államszövetség-jellegű nemzetközi szervezethez. A szuverenisták nem a régi típusú „erős”, Leviatán-jellegű államot akarják visszahozni. Egy újfajta, „gyenge” állami szuverenitás elvét vallják, amely befelé a legszélesebb helyi autonómiáknak nyit teret és alulról építkezik, kifelé pedig az önkéntesség és az egyenjogúság alapján önkorlátozást vállal olyan európai intézmények javára, amelyek a közösen hatékonyabban kezelhető és megoldható problémák ügyében közös politikát valósítanak meg.
A múltban anélkül adtuk át szuverenitásunkat, hogy akár csak ennek feltételeit megvitattuk volna. Holnap magunk döntjük majd el, engedünk-e szuverenitásunkból és hogyan, mert részesülni akarunk az európai államszövetség nyújtotta előnyökből. Ugyanez áll Európa minden más népére is. Ebben a szellemben a szuverenisták akár a közös valutarendszert is lehetségesnek tartják, de azzal a feltétellel, hogy adott esetben, ha a nép úgy látja, hogy a hátrányok túlsúlyban vannak az előnyökhöz képest, ki is léphessenek belőle, mint ahogy szabadon dönthessenek arról, hogy csatlakoznak-e, vagy akár kilépjenek-e a kontinentális konföderációból.
A szuverenisták azon dolgoznak, hogy az európai szuverenista pártok és mozgalmak a baloldal és a jobboldal szembenállását meghaladva kapcsolatot teremtsenek és megállapodásra jussanak egymással. A szuverenisták nem hajlandók véka alá rejteni véleményüket és szándékaikat: nyíltan vállalják, hogy céljuk kétségbe vonni a pénzügyi világ kívánalmaira épülő régi Európát, hogy helyébe a népek szükségleteire épülő új Európa állhasson. Az euroglobalizmus túlságosan sokáig volt a népek ópiuma – reszkessenek az elitek a szuverenista forradalomtól! A szuverenisták csakis láncaikat veszíthetik, és cserébe egész Európát elnyerhetik.
Minden ország szuverenistái, egyesüljetek!
A fenti megfontolások alapján és abbeli meggyőződésükben, hogy szükséges kinyilvánítani, melyek az európai népek elidegeníthetetlen, alapvető jogai, a szuverenisták az alábbiakban teszik közzé az európai népek jogainak nyilatkozatát:
1. Az európai népek egymást kölcsönösen szabadnak és egyelőnek ismerik el.
Az európai népeket önálló és elidegeníthetetlen jogok illetik meg, függetlenül azon jogoktól, amelyekkel a nemzetközi jog ruházta fel az államokat, amelyekben élnek, illetve az egyéneket, aki e népeket alkotják.
Valamennyi népnek elidegeníthetetlen joga, hogy a maga hagyományainak és intézményeinek keretében élhessen, megőrizze önnön nyelvi, etnikai, kulturális és politikai identitását azon közös értékek keretén belül, amelyeket az európai civilizációhoz tartozásuk alkotóelemének ismernek el.
2. Az európai népeket megilleti az önrendelkezés joga, s azt a „kölcsönös egyesülési akarat” elve alapján gyakorolhatják.
Abban az esetben, ha több különböző nép kíván egyazon állam keretében élni, ezen állam vállalja, hogy gondoskodik különbözőségük és sajátosságaik tiszteletben tartásáról és oltalmáról.
Az európai népeket ugyancsak megilleti a kiválás joga, melynek gyakorlásáról teljes önállósággal és szabadon dönthetnek, az államra pedig, amelytől el kívánnak szakadni, az a kötelezettség hárul, hogy sem közvetve, sem közvetlenül nem akadályozza e döntés megvalósulását.
3. Minden olyan cselekedet, amelynek akár célja, akár eredménye az, hogy az európai népeket megfossza integritásuktól, amely megkülönbözteti őket más népektől, illetve kulturális értékeiktől vagy nyelvi identitásuktól, a népek jogaival ellentétesnek minősül. Tilos minden olyan cselekmény, amely akár közvetve vagy akár közvetlenül erőszakos asszimilációt vagy integrációt eredményez.
4. Európa népei felismerik, hogy szükség van egy európai államszövetség létrejöttének előmozdítására, akár úgy is, hogy részlegesen, az önkéntesség és az egyenlő feltételek alapján korlátozzák az egyes államok szuverenitását olyan feladatok és célok megvalósítása érdekében, amelyeket közösnek ismernek el és közös politika keretében kívánnak elérni.
5. A nemzeti kormányok csak és kizárólag előzetes népszavazás eredményével összhangban, illetve az érdekelt népek egyetértése esetén hozhatnak olyan törvényhozói vagy államigazgatási döntést, amely korlátozza az államok szuverenitását.
6. Az európai népeknek joguk van együttműködési megállapodásokat kötni és más formában is együttműködni egymással. Különösen elismerik annak szükségességét, hogy összehangolják politikájukat a gazdaságfejlesztés, a biztonság, a jogvédelem és a honvédelem területén.
7. Az európai népeket kizárólagos szuverenitás illeti meg nemzeti vagyonuk, illetve természeti erőforrásaik felett.
Európa népei szabadon dönthetnek arról, milyen gazdaságpolitika szolgálja tagjaik munkáját és jólétét.
8. Azon külföldiek, akiket országukban megakadályoznak alapvető szabadságjogaik gyakorlásában, menedékre jogosultak az európai országokban, az illető államok törvényeinek keretei között. Az európai népeknek jogukban áll megvédeni határaikat és jogosultak a nemzetbiztonságok szavatolása céljából szükséges minden intézkedést életbe léptetni területükön.
9. Az európai népek szavatolják az övéktől eltérő vallások és kulturális hagyományok szabadságát, amennyiben gyakorlásuk nem ütközik a fogadó ország törvényeibe.
10. Az európai államoktól elvárjuk, hogy elismerjék a jelen nyilatkozatban megfogalmazottak érvényességét, és vállalják, hogy meghozzák mindazon intézkedéseket, amelyek szavatolják az itt megfogalmazott jogok érvényesítését.
Fordította: Betlen János
Paolo Becchi (Genova, 1955) jogfilozófus, akadémikus, a Luzerni Egyetem jog- és államfilozófia professzora és a Genovai Egyetem jogfilozófia professzora. 2013 és 2015 között a Movimento 5 Stelle (Öt Csillag Mozgalom) ideológusaként tartották számon, manapság a másik olasz kormánypárthoz, a Legához áll közel.