Korunk legihletettebb magyar előadója, Kovács Ákos Kossuth-díjas zene- és dalszerző, költő, az elmúlt kerek harminc évben harminckét albumot adott ki magyar és angol nyelven, ebből tucatnyi lett platinalemez, közülük egy duplaplatina, további hét pedig aranylemez. Pályája is bizonyítja, hogy az igaz kultúrában nem a mennyiség csap át minőségbe, hanem a minőség mennyiségbe. A korhangulatidéző daloktól kezdve a generációteremtő korérzések megfogalmazásán át a korszellemet felkeltő darabokig terjed az Ákos-skála. Az egyedi hangzásvilág és az összetéveszthetetlen orgánum együtt biztosítja a legemlékezetesebb szerzemények ikonikusságát, hogy gyakran arra is emlékezzünk, mit csináltunk akkor, amikor először hallottuk felcsendülni őket. Mindenen túl s mindenekelőtt: az Ákos-szöveg metafizika.

RÉGI JÖVŐ

Noha „minden évtized jelent valamit” (Oswald Spengler), csak a költői igazságszolgáltatás vonhatja hitelesen ítélőszéke elé az éveket. De nem úgy, mint a történész, aki az „utólagos születés kegyelméből” (Tőkéczki László) mond ítéletet, hanem úgy, hogy benne él. A költő és a kor kapcsolatának természetéről sokat elmond, ahogyan Hölderlin A korszellemhez címzett versében szólongatta azt, aki „fellegsötétben régen uralkodol fejem fölött már, korszakok istene” (ford. Bernáth István). Herder szerint a kor szellemének „hatalma nagy, de észrevétlen; a hozzáértő képes nyomon követni és kiaknázni, a balga viszont rendszerint túl későn és csak a bekövetkezett hatásai alapján veszi észre”. A tapasztalatok szerint valóban joggal állapíthatjuk meg, hogy „a kortársak mindig a legkevesebbet tudják saját korukról” (Stefan Zweig). Kivéve a költőt, aki rejtelmes tudása birtokában nem utólag kutatja vagy csupán másoknál jobban ismeri, hanem magában hordja a kort, melyben él. Nem egyszerűen regisztrál, hanem vele „jelez egy új világ”, sőt azt is megérzi, mi van a „kezdet előtt”. A látomásos költészet legnagyobbjai (Ady, Stefan George) hasonlóan forrtak az idővel, mint a legnagyobb filozófusok (Heidegger, Nietzsche), akik maguk is írtak verseket.

Szokványos megállapítás, hogy a múlt sci-fije a jelen valósága. Érdekesmód a tudományos-fantasztikus irodalom és filmtermés jövőfürkészése akkor aktuálisan korszerű és mindig időszerű egyszerre, vagyis élvezhető elkészülte idején és fél évszázaddal később is, ha nem pusztán meglévő jelenségeket extrapolál vagy éppen teljesen elrugaszkodik minden ismert körülménytől, hanem ha a történelmi kor egyik-másik elemét változtatja csak. Pontosan ilyen az orosz–ukrán háború kitörése előtt egy évvel (!) született Ákos-középlemez, Az utolsó békeév címadása, a rajta hallható, eljövendő csatára hívó, manicheus felvetésű Fel a szívekkellel („új fénnyel lángol a jel”), illetve a 2012-ben kiadott 2084 című album azonos címet viselő előhangja. Ez utóbbi különösen profetikusnak hat, a maga irónia-utániságával a következőképpen szólva:

Ákos művészetére az elejétől fogva jellemző a jövendőt megsejtő prófécia és az adott kor szokatlan élességű megragadásának párhuzamos érvényesülése. A minden lehetséges verzióban korszakos Bonanza Banzai közismert dala, az azonos című album címadó szerzeménye, az Induljon a banzáj! indusztriális-marciális kiáltványa a rendszerváltoztatás emblematikus felvétele, a maga ’80-as évek közepét-végét idéző visszhangos hangulatával. Soraival azonban nem csak a rendszerváltoztatás áthallásos szocio(szub)kulturális környezetét (dark new wave), hanem a jövőt is megidézte, amit a katonaköltős militáns-lírai hanghordozás csak nyomatékosított, íme:

A részlet első két sora maga volt az 1989-es év földrajzi-kereskedelmi záróegyenlege, a második kettő viszont csak most, egy emberöltővel később érthető igazán, pontosan abban a történeti kontextusban, amelyet a nyugati ízlésnek a kelet-európai népeken aratott diadala teremtett. Főleg, ha mindehhez hozzátesszük a rákövetkező sorokat, melyek szerint „a múltad beszédes, a jövőd hallgatag”, merthiszen „jövőd még nincsen, a múltad már nem kеll”. Mennyivel magasabbrendű ez, mint a globális Go west! éppen ekkortájt kibővülő kínálatának bárgyúsága! Legyen hát világos, hogy a keleti múltat mindenestül rögvest megtagadó és a nyugati jövőt készen kapva kötelezően választó korparancs nemcsak elvette a rendszerváltoztató népektől a győzelem lehetőségét, hanem egyszersmind a Nyugat függelékévé tette őket, gazdasági-katonai és politikai-kulturális szempontból egyaránt, aminek közös magyarázata az, hogy megtagadták tőlük a saját történelemhez való jogot.

MINDEN MOST KEZDŐDIK EL

A 2019-es Idősziget című középlemez rendkívül koncepciózus és körkörös szerkezetű, a dalszövegekben a lokális és a globális korérzés rendre megfogalmazódik. Összegző érvényű összeállításról van szó, hiszen felvonul a megelőző évtizedek munkásságából már jól ismert, Istenhez szóló (Néma fohász) keresztény hitvalló, aki szerint „A világot senki se mentheti meg / Egyedül az, akinek elhiszed / Hogy békét hoz mindenkinek / Hogy rábízhatod az életed” (Elhiszem), és van posztapokaliptikus látomás, ilyen kitétellel: „Kimondom még egyszer a szent nevet / Aztán már örökre csend leszek” (Csend leszek), de szó van a globális álvalóságról, amelyben „a csőcselék erőterét / betölti milliárdnyi kép” (Ellenség a kapuknál), valamint érvényesül benne a „katatón hatalom / meseszép hülyeség” (Holnaptól). Ugyanakkor megszólal a felszabadítóan realista emberkép is, méghozzá így: „A szívét sem emelheti fel, csak az, aki mást is felemel […] a hiányod arra tanít, a teher engem is felemel” (Felemel). Ez utóbbi, mélyen megrendítő dal az album – mértani és hangulati – centruma. Ezeken kívül a közélet felületességével foglalkozó téma (Felülemelkedett), a kor- és kultúrkritika (Hibátlan hibás), valamint a szerelem kozmikus ereje is kapott egy-egy felvételt (Nem kell más vigasz). A szövegek rövidek, enigmatikusak, illően ahhoz, hogy egyébként is, az Ákos-szöveg Ige-hirdető, biblikus-profetikus, a legjobb talán kanonikus apokrifnek nevezni.

Az album harmadik felvétele, a gömbszerűen tökéletes Hazatalál (szöveg: Ákos, zene: Madarász Gábor) megfogalmazza a globális otthontalanság érzését, valamint az idő- és térbeli lokalitás eredendőségét, amit akár örökérvényű létproblémának vagy éppen korszerű hazafiasságnak is nevezhetünk. Rögtön az elején felteszi a kérdést, hogy

A refrén megnyugtató egysoros válasza („boldog, aki hazatalál”) után a Bárhol és Valahol közötti antropológiai-filozófiai eredőjű, de társadalmi-politikai szempontból is értelmezhető (lásd David Goodhart: Úton hazafelé) különbségtétele fogalmazódik meg, egyúttal összemberivé tágítva a perspektívát („az élet sehol se hibátlan / jól tudják nyugaton és érzik keleten”). A dalszöveg további részében lehetünk figyelmesek két versszakra, amelyek szokatlan helyen szólalnak meg, magasabb szintre emelve az előtte elhangzottakat:

A kor kijelentő módú, explicit megfogalmazása és jellemzőinek számbavétele minden korábbinál nyilvánvalóbb: tisztulást hozó, az általánossá vált értéktelenséget végre valahára visszaszorító időszak következik, amelyben „fordul a szél”, új áramlatok érkeznek és a múlt árnyai tovatűnnek.

A versben a „talán” szó nyelvtanilag tompítja, valójában azonban tartalmilag nyomatékosítja azt, hogy „pont ez az a kor”. Itt tehát a költői túlzás ellentétéről van szó, amit bizonyít, hogy utána hétszer annyi sorban következik e kor jellemzése. Igen, pontosan ez az a kor: fordul a szél, új kezdet nyílik, történelmi fordulópont közeleg, vagy már egyenesen benne is vagyunk abban a korszakban, amire mindig is vártunk. És hogy mi is ez a kor? – azt mindenki pontosan tudja.

ÚJ TÖRVÉNY

Bár a szöveg közvetlen(ül) politikai olvasata lehetséges, itt mégis valami többről van szó, mint csak egy adott rendszerről. Pontosan ez a direktpolitikamentes értelmezés nyit olyan perspektívát, ami az életmű politikai bírálóinak fájóbb gondot okozna, mintsem létrehozója egy-egy interjújának részekre szedése vagy a szerző rendezvényeken való feltűnésének nyomon követése. Miről van itt szó ugyanis egyáltalán? Nem kevesebbről, minthogy az új kor szükségképpen egy új rendszer életbe lépésével kezdődik s idővel korszakká összegződik. Legyünk egyértelműek: az aktuálpolitikai bírálatok éppen a tágabb korszakos horizont megértését adják fel a napi kritikák megfogalmazásának kedvéért, amivel elveszik a lehetőséget maguktól, hogy az időt hétköznapi szétszakítottsága helyett történés közben tapasztalják meg, végül pedig történelmi folyamatában is egyben lássák.

A történeti feladatot végző rendszer és a történelmi hivatással bíró korszak úgy viszonyul egymáshoz, mint a működés módja és a megvalósulás értelme. A rendszer a korszakba ágyazódik, a korszak medrét a rendszer vájja. Ebből is látható, hogy a jogi-politikai természetű rendszer bírálgatása mennyire hiábavaló, főképp ha csak azért űzik, hogy a társadalmi-kulturális korszak egyre nyilvánvalóbb kiépüléséről ne kelljen beszélni. A földi körülmények közepette óhatatlanul előforduló hibákra fókuszálás és az állandósult kritikai szemlélet terméketlensége is ebből a szűk látókörből fakad. Kicsinységét rögtön fölismerjük, ha észben tartjuk, hogy „a cinizmus a vesztesek fölényeskedése” (Rolf Peter Sieferle). De némi ellentmondás a másik oldalon is fennáll, hiszen a csupasz rendszerműködés és ennek csak önmagáért való védelmezése, a korszakfunkció ellátása-megértése nélkül, legföljebb technikai jelentőséggel bír. Bárhogy is legyen: a kortársak társak abban a korszakban is, amelyet így vagy úgy, de közösen hoznak létre.

Konkrét formai-politikai megvalósulás nélkül nehezen ragadható meg egy korszak tartalmi-kulturális veleje s nélküle aligha képzelhető el hosszútávú fennállása. A korszak alapkőletétele, legyen az egy állam megalapítása, a népszuverenitás ünnepélyes kinyilvánítása vagy a közösség alkotmányának lefektetése, mindig új törvény szabását jelenti, amely nem csak jogi kötőerővel bír, hanem történelmi kinyilatkoztatással is jár. Az anyagi valóságban hozott törvény akkor kerül fedésbe a szellemi ideával, de azt is mondhatnánk, hogy a rendszer a korszakkal és a politika a kultúrával, amikor az Új törvény refrénjével szólva

Egy párt, amely latin eredetű nevéből fakadóan a társadalom egy részének képviseletét jelenti, attól válik történelmi erővé, ha egyfelől minél nagyobb részt képvisel (szélesen megyünk), másfelől pedig, ha kormányzása során a nem őt megbízó többi részeket is képviseli (a mi politikánkkal az is jól jár, aki nem ránk szavaz), illetve folyamatosan meggyőzi őket. A történelmi hivatás ugyanis egyetemleges érvényű, teljességre törekvő, és össznemzeti egyetértés szentesíti. A modern Magyarország születése, vagyis a reformkor nagy nemzeti ébredése előtt például „mint nagy konzervatív párt őrködött az alkotmány fölött az egész nemzet” (Asbóth János).

A már szóbahozott, derűs tisztaságú Fel a szívekkel refrénje úgy zárul, hogy „jól tudja, kit hívjon / mindenki kell”. Noha a dalban egyértelműen transzcendens hívásról van szó, a gyakorlati életben ez azt jelenti, hogy a kormányzó nem elégszik meg a kormányzottak passzív engedelmeskedésével, esetleg önkéntes jóváhagyásukat fogadja el, hanem aktív támogatásukat is igényli, sőt ami még ennél is több: a történelmi hivatás teljesítését közös nemzeti ügyükké teszi. Amit ugyanis a költő „kor” alatt ért, azt honfitársa, az állampolgár egy „korszak” formájában éli meg. Ha tudjuk és mondjuk, hogy „talán pont ez az a kor”, akkor minden szó, gondolat és cselekvés más hangsúlyt és jelentőséget kap, és a hétköznapi tettek a történelem horizontján sorra értelmet nyernek.

Nyitóképünkön a Hazatalál című dal videóklipje (írta és rendezte: Ákos, vezető operatőr: Juhász Viktor, operatőr: Streba Zoltán, drón: Kálló Péter, 2018) nyitójelenetének egyik képkockája látható.