A mai MTA mint „maradvány sztálinista intézmény” régóta közkeletű kifejezés a tudományos közéletben. Schmidt Mária vállalta először, hogy nagy nyilvánosság előtt kimondja, és összegyűjtse a „sztálinista” intézmény, azaz (tisztelet a kivételnek) a sokszor teljesítmény nélküli tudósok gyülekezetének problémáit. Kiindulópontja: egyes MTA-tagok elfogult, „nettó politizáló” tevékenysége. És javaslatot tesz az intézmény megújítására: legyen privilégiumok nélküli tiszteletbeli tagságot jelentő intézmény. Az MTA külső kritikája a rendszerváltoztatás óta folyamatos: az MTA-n nem volt teljes rendszerváltás, politikai okból és vállalhatatlan tudományos témákban kinevezett doktorok és akadémikusok megmaradtak, nem rehabilitáltak minden eltávolított tudóst (tudjuk: tetszettek volna forradalmat csinálni).

Freund Tamás elnök értelemszerűen hivatalából adódóan egy napon belül védelmébe vette az MTA-t; más MTA-tagok pedig nem fukarkodtak a Schmidt Máriát ledorongoló jelzőkkel. Érthető, hogy az MTA-tagság előnyeit élvezők védik előjogaikat, bár kicsit árulkodó, amikor tények helyett személyeskedő hangnemben vagdalkoznak. Az MTA egyik korábbi alelnöke baráti beszélgetésben elmondta nekem, hogy egyes akadémikusok körében is kritika tárgya az akadémiai előjogok rendszere, az akadémikusok főleg inaktív korszakára kiterjedő életjáradék – de aki már kapja, annak jól jön, miért akarna lemondani a haláláig járó rendszeres juttatásról.

Miközben úgy vélem, hogy mindkét félnek lehet igaza, néhány további adalékkal kívánom altámasztani Schmidt Mária véleményét.

Az MTA-t (Tudós Társaságot) Széchenyi István a magyar nyelv és tudomány mívelésére hívta létre. Eddig csak Ferenc József kívánta kihagyni a nyelvművelést az akadémiai alapszabályból. De az akadémiai törvény máig így kezdődik: „A Magyar Tudományos Akadémiát a nemzet a magyar nyelv ápolására, a tudomány szolgálatára hozta létre” (1994. évi XL. törvény). Nos, ennek az MTA-nak ma egyetlen nyelvművelő akadémikusa (vagy MTA-doktora) sincs. Az MTA-n nem folyik elméleti vagy gyakorlati nyelvművelő munka. Az utolsó, nyelvműveléssel is foglalkozó, egyébként inkább nyelvtörténész akadémikus Bárczi Géza (†1975) és Benkő Loránd (†2011) volt. Egyébként, hogy is lehetne nyelvművelő akadémikus, amikor a nyelvtudomány kedvenc mottója lett Laziczius Gyula nyomán: „A nyelvtudomány nem nyelvművelés, a nyelvművelés nem nyelvtudomány”. S ami nem tudomány, annak ugye nincs helye az MTA-n. Akkor sem, ha kiemelten ezért hozták létre az MTA-t. Amely intézménynek a működését később – máig érvényes szavakkal – Széchenyi István is kritizálta: „tapasztalni vagyok kénytelen, hogy hazánknak még leghűbb fiai s legkitűnőbb tehetségei közül is többen, mintha nézetem csalódás volna, felette kevés kivétellel mind más, sőt éppen ellenkező utakon járnak azon cél felé, melynek eléréséhez szintúgy s oly őszintén kötöm én is fajtánk megmentését és egykori feldicsőítését, mint, teljesen hiszem, ők. Egyeztető, középutat ez esetben pedig nem látok.” (A Magyar Akadémia körül).

A törvény első sorában foglalt célnak tehát nincs akadémikusa és MTA-doktora, de ennél nagyobb gond, hogy egyéb fontos, hasznos, a magyar nyelvtudományt, tudományos közösségi tevékenységet művelő nyelvésze se nagyon. Élőkről ne essék szó, de tekintsük át, hogy kik maradtak ki csak az elmúlt 50 évben az MTA soraiból. Nem lettek akadémikusok Szépe György, Balázs János, Bereczki Gábor, Zsilka János egyetemi tanárok, akik gyakorlatilag szinte az egész mai magyar nyelvtudományt meghatározták; „köpönyegükből” bújt elő az összes nyelvész. Nem lett akadémikus Hajdú Mihály, aki egymaga többet tett a névtan tudománnyá válásáért, mint tucatnyi mai utóda (köztük akadémikus). Bár szinte mindenki ismeri Lőrincze Lajos és Grétsy László munkásságát (őket a nép nyelvészeknek tartja, de kérdezzék meg az akadémiai nyelvészeket), egyikük sem jutott el még az MTA ajtajáig sem. Az 1950-es évektől a leginkább meghatározó magyar nyelvészek közül nem lett akadémikus Rácz Endre, Fábián Pál, Szathmári István, Deme László, pedig a mai napig meghatározói a magyar grammatikának, helyesírásnak, stilisztikának, nyelvjárástannak, szövegtannak, nyelvművelő mozgalomnak, nem beszélve arról, hogy tanárok és tudósok nemzedékeit tanították.

Valószínűleg más tudományterületeken is hasonló a helyzet. A humán területeken mindenképpen. Vajon miért nem lett akadémikus László Gyula régész, Lükő Gábor, Dömötör Tekla, Balassa Iván, Erdélyi Zsuzsanna, Martin György néprajzkutató, folklorista – holott európai mértékű, iskolateremtő tevékenységük máig ható?

Ezzel szemben viszont,

Említhetnénk olyan, ma is élő magyar nyelvészt, akit Chilétől Moszkváig mindenhol ismernek, idéznek, a legjelentősebb nyelvészeti folyóiratok szerkesztőbizottságába beválasztották, kimutatott tudományos eredménye meghaladja a mai nyelvész akadémikusokét, csak az MTA nem választotta tagjai közé.

Az MTA bizottságaiban folyó tevékenységnek nincs társadalmi jelentősége. Munkájuk abban merül ki, hogy folyamatosan tudományméréssel (tudománymetriával, az MTA elnökének szavajárásával: scientometriai mutatókkal) foglalkoznak. Súlyozzák, méricskélik az egyes jelentkezők vagy arra érdemesültek tudományos teljesítményét (habitusát), szabályzatokat alkotnak és folyamatosan módosítanak, pontokat-félpontokat adnak, ítélkeznek. Gőgös öntudattal megszavazzák, hogy mit tekintenek tudományos teljesítménynek, és mit nem. Ha nekik tetszik, az igazolható tudománymetriát veszik alapul, ha viszont nem, akkor elvetik. Az MTA bizottságaiban végső soron egy kutató tudományos eredményeinek megítélésében az általuk rögzített objektív tudománymetriai mutatók figyelmen kívül hagyhatók, vagy kevésbé fontosak, mint a szubjektív tényezők. A titkos szavazásban minden akadémikus „szabad mandátummal” vesz részt, akár ért az adott területhez, akár nem. Inkább nem. A Magyar Nyelvőr című lapot az MTA nyelvtudományi bizottsága levette a tudományos lapok listájáról, egy akadémikus bíráló írást jelentetett meg a lap szakmaiatlanságáról, ám a rákövetkező években a független nemzetközi tudományos minősítő (Scopus) felminősítette a lapot a tekintélyes Q2-es szintre. Az is jellemző ezekre a bizottságokra, hogy erősen szubjektív (urambátyám, manapság: network) kapcsolatrendszer szerint ajánlanak tagokat. Hiába felel meg valaki teljes mértékben a szigorú, igazolható előírásoknak (tudománymetriának), leszavazhatják, míg ha valaki nem felel meg ennek, mégis MTA-doktor és akadémikus lehet. Az egyetemi életben ismert mondás, hogy az egyik nagy vidéki egyetemen már a portás is MTA-doktor, mivelhogy ott jól működik a network. Ugyancsak ismert mondás, hogy azért lesz valaki akadémikus, mert „táskahordozója” egy idősebb akadémikusnak. Vándoranekdota járja arról, hogy a neves egyetemi tanár ajándékborokkal járja körbe az akadémikusokat, hogy a vejére szavazzanak az akadémikusi választáson. S mivel ezt a körutat többször megteszi, végül, hogy szabaduljanak nem túl jó boraitól, inkább megszavazzák a rokont. Az is megfigyelhető jelenség, hogy a már bent lévő „tudósok” egyre szigorodó szabályzatokkal hogyan zárják le a be- azaz feljutás lehetőségét: ahogy mondani szokták, felhúzzák maguk után a létrát; és olyan követelményeket írnak elő az utánuk következőknek, amivel ők egyáltalán nem rendelkeznek. Közismert, hogy van olyan nyelvész akadémikus, akinek nincs valódi monográfiája, holott ez már az MTA doktora fokozatnál is kizáró ok. De minden szigorú előírás alól van felmentés. A nyelvtudományi bizottságban így érvelnek: „nincs ugyan monográfiája, de van olyan tanulmánya, ami felér egy monográfiával”. Hálózatkutató módszerekkel kimutatható, hogy egyes iskolák, tanszékek, kutatóintézetek, csoportok milyen ügyesen építik föl magukat és a hozzájuk hű alattvalókat. Alkalmi szövetségek is születnek. Az MTA I. (nyelv- és irodalomtudományi) osztályában együtt vannak az irodalmárok, nyelvészek, néprajzosok, zenészek, ők alkalmi koalíciókat kötnek egy-egy általuk egyáltalán nem ismert személy fölvételére, amit utána viszontszolgáltatásnak kell követnie. Vagyis olyanok szavaznak a fölveendő akadémikusokról, akik nem is ismerik a jelöltet és tudományát. Ennek nyomán váltak az MTA egyes osztályai belterjessé.

Kétségtelen, hogy az MTA-intézményrendszere szovjet mintára jött létre. Nyilván egyes intézmények (Schmidt Mária szerint is a reál tudományok intézményei) tudományosan és társadalmilag is kimutathatóan hasznosan működnek, viszont ez kevéssé mondható el egyes humán intézetekről. Ennek a felismerése volt az indítéka MTA-intézetek elvételének, átalakításának, a mai HUN-REN Magyar Kutatási Hálózat létrejöttének. Sajnálatos, hogy az átalakítás eddig nem hozott kézzelfogható eredményt, mintha új név alatt minden maradt volna a régiben, azonban megvan a lehetőség a változásra. Az intézeti (kutatási hálózati) munka, munkatársak beszédes kritikája, hogy ők egyszerre lehetnek főállású kutatók és további jogviszonyban egyetemi oktatók. Vagyis két állást tölthetnek be, szemben az egyetemi oktatókkal, akiket csak egy egyetemen lehet akkreditálni, tehát több egyetemnek nem érdemes alkalmaznia őket. Ez a diszkriminatív lehetőség nyilvánvalóvá teszi, hogy az intézeti-kutatóhálózati munka nem tekinthető teljes munkának, mert mellette teljes értékű (akkreditálható) egyetemi oktatói munka végezhető, viszont aki már főállású egyetemi oktató, az már önmagában teljes munka, ezért más egyetemen nem számítható be az akkreditációba.

Igaza van Schmidt Máriának, amikor az említett, főleg humán területeken teljesítmény nélküli rangról beszél. És felsorolja a megoldásokat: ahogy az a világon máshol is van, a legtöbb tudományterületen a kutatás és oktatás egyetlen, egyetemi közegben egyesüljön, szűnjenek meg az akadémiai előjogok, az MTA legyen pusztán tekintélyes tudósok gyülekezete. Hozzátenném a következőket. Az MTA-doktori cím nemzetközileg értelmezhetetlen, fenntartása fölösleges. Az előjogok kivezetése önmagában megoldaná a tülekedést és a szubjektív megítélést. Az előjogok kivezetésével fel lehetne szabadítani a létszámkorlátot is, vagyis a mostani 365 akadémikus lehetne több is, kevesebb is. Legalább tiszteletbeli akadémikusnak automatikusan föl kellene venni minden olyan tudóst, akinek a kimutatható tudományos eredménye (scientometriai mutatója) meghaladja az adott szakterület már kinevezett akadémikusainak átlagát. Minden művelt országban több tudományos akadémia működik. Ennek csírái nálunk is megvannak. Létezik az MTA-tól független Szombathelyi Tudományos Társaság, illetve Szent István Tudományos Akadémia is, természetesen egyetlen forint támogatás és előjog nélkül. A verseny a tudományban csak jó lehet.

Rokonszenves az MTA jelszava: „Akadémia, a nemzet tanácsadója”.

Emlékezetem szerint legutoljára Glatz Ferenc elnöksége idején volt az egész tudományos életet megmozgató, a társadalomnak (nemzetnek) szóló kutatási-publikációs program (Magyarország az ezredfordulón. Stratégiai kutatások a Magyar Tudományos Akadémián). Manapság az MTA nemzeti tanácsadói szerepe kimerül politikailag erősen vagy gyengén árnyalt közleményekben, ellentmondást nem tűrő kinyilatkoztatásokban; valamint a Schmidt Mária által is jelzett egyéni, „nettó politikai” megnyilvánulásokban, amelyeknél mellőzni kellene az MTA egyébként még mindig szépen csengő, de tartalmában már egyre kevesebb tudományt, össznemzeti elkötelezettséget rejtő nevét. A nemrég elhunyt, egyébként legnagyobbnak tartott, soha akadémikussá nem választott nyelvészünk egyszer azt mondta nekem: „Az utókor senkit sem az akadémiai tagságról tart számon”. Jó volna föleleveníteni és használni az MTA legelső jelszavát: „Borúra derű!”

P.s.: Az MTA védelmezői jelen sorok írójáról azt fogják mondani: savanyú a szőlő, hiszen kétszer visszautasították az MTA doktora címre benyújtott dolgozatát. Nem savanyú, inkább keserű. Mindkét dolgozata a magyar kultúrában sorsfordító jelentőségű monográfia. Az egyik a magyar nyelvstratégiáról szól, és bár a nyelvészek elutasították, az MTA akkori elnöke szerkesztésében és kiadásában megjelent. A másik dolgozata a magyar pálinkakultúra monográfiája, amelyhez a magyar pálinka reneszánszát jelentő gazdasági fordulatot köti a szakma. A legtöbb elfogadott akadémiai disszertáció tudományosan és társadalmilag láthatatlan és reflektálatlan. A Magyar nyelvstratégia és A magyar pálinka viszont nem az. A szerző (tudományos tevékenységét tárgyilagosan mutató) Hirsch-indexe magasabb, mint az összes nyelvész akadémikusé. A szerző természetesen már nem kíván az MTA kötelékébe kerülni, ezért ír köntörfalazás nélkül, elsősorban a magyar tudomány tisztességének és tisztaságának helyreállítása érdekében, hátha a látszólagos akadémiai reformokat végre valódi is követi. Ha pedig nem, az a közös bajunk lesz, de a felelősség azoké, akik nem tettek meg érte mindent, holott cselekedhettek volna. A szerző nyelvész, kultúrakutató antropológus (hosszabb-rövidebb ideig négy magyarországi és egy külföldi egyetem professzora; jelenleg egy doktori iskola vezetője).

A témában korábban megjelent írás: