Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

Terpeszállásban két láb közt hátratekinteni


Örkény István jómódú nagypolgári családból származik. A piarista gimnázium után gyógyszerészi és vegyészmérnöki diplomát is szerzett, ezeknek később, az 1956 utáni szilencium éveiben hasznát is vette. Családjának köszönhetően fiatalon bejárta Nyugat-Európát, a II. világégés idején, az utolsó vonattal jött haza Párizsból. Hiába a polgári diplomák, igazából az irodalom érdekelte: első, Tengertánc című magánkiadásban megjelent kötetéhez maga gyűjtötte az előfizetőket. Aztán egy napon behívót kapott Nagykátára. A munkaszolgálat, majd a szovjet hadifogság évei következtek. Ekkor született a Lágerek népe, majd a fronton játszódó darab: a Voronyezs. 1946 decemberében térhetett haza, ekkor nagy lendülettel bekapcsolódott az induló irodalmi életbe. Lelkesen támogatta és hitte az épülő szocializmust. Aztán 1953 a számvetés éve lett: Írás köz­ben cí­mű cik­ké­ben már ar­ra ke­res­te a vá­laszt, ho­gyan ve­szí­thet­te el ér­tel­mi­sé­gi tisz­tán­lá­tá­sát, hogyan válhatott a kommunista propaganda hívévé, hogy nem vette észre a hatalom hazugságait, a diktatúra tarthatatlanságát.

„A rádió éveken át a hazugság szerszáma volt. Parancsokat hajtott végre. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon.”

1956 szeptemberében az Írószövetség közgyűlésén az új elnökség tagjává választották. A forradalom kitörése után ő fogalmazta a rádió korábbi szerepét elítélő írást, amelynek mondatai szállóigeszerűen terjedtek aztán. Szilenciumra végül a Fo­hász Bu­da­pest­ért cí­mű rö­vid írá­sa miatt ítélték, amely az Igaz­ság 1956 no­vem­beri számában jelent meg. Nem is csoda, hiszen ebben végre nyíltan kimondta, mit is gon­dolt ’56-ról.

„Budapest, minden nyelvén a világnak, azt jelenti, hűség, önfeláldozás, szabadság, nemzeti becsület.” 

(Örkény István: Fohász Budapestért)

Az ’56 ok­tó­beré­től de­cem­be­réig írott No­tesz­la­pok 1956-ból cí­mű nap­ló­szerű bejegyzései híven tükrözik, mit jelentett a sza­bad­ság él­mé­nye az elnyomott nemzetnek. A forradalom leverése után a pártapparátus szilenciumra ítélte, írásait 1958-tól sehol sem közölték. Ezekben az években az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyárban dolgozott vegyészként.

„Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni: Köszönöm.”

(Örkény István: Arról, hogy mi a groteszk)

Írói pályája a hatvanas években folytatódott: 1963-ban jelent meg Macskajáték című kisregénye, majd 1967-ben egy különleges műfajjal, az egyperces novellákkal jelentkezett. A rövid, tömör, filozofikus, groteszk hangvételű művekben a politikai rendszerek, a diktatúrák lényegét, abszurditását mutatta be. Tóték című abszurd drámáját 1967-ben láthatta a közönség, a Pisti a vérzivatarban című színjátékát viszont ekkor már nem engedélyezte a kádári kultúrpolitika, a darabot csak halála után mutatták be.

kép

A Kossuth-díjas író, dramaturg műveit később aztán számos nyelvre lefordították, színdarabjait sok országban játszották. Az egyperces novellák műfajának megteremtője azt vallotta: az ember szerencsére sokkal többet bír el, mint amennyire képesnek érzi magát. Sikere talán ebben is rejlett, és abban is, hogy humora, embersége a kegyetlen, véres valóságban is megmaradt.

 

(Forrás: orkenyistvan.hu, pim.hu; P. Müller Péter: Forradalomváltozatok az örkényi életműben. Jelenkor, 2013/56. 378. p.)

(Fotó: orkenyistvan.hu)