Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

Tézisek a kulturális szuverenitásról

Be kell vezetnünk a kulturális szuverenitás fogalmát, amely a kulturális egyediség és a kulturális egység integritását jelenti.

„Az állam elsősorban szellemi kategória. Célok tartják össze, melyeket szuverén hatalomkifejtése révén hajt végre.”
Kornis Gyula


I. TÉZIS: A KULTÚRA STRATÉGIAI TERÜLET

A kultúra az emberi közösségek által létrehozott jelentés. Az ember második természetének is nevezik: a latin eredetű cultura szó jelentése ugyanis művelés, melynek eredendően mezőgazdasági értelmét Ciceró vitte át a „lélek művelésére” (cultura animi). Ezért akár úgy is felfoghatjuk, hogy „a kultúra az ember által cselekvően megváltoztatott természet” (Arnold Gehlen). A kultúra feltétlenül közösségi javakra értendő. Thomas Eliot híres megfogalmazása szerint a kultúra „a társadalomnak mint egésznek a megalkotása, olyasvalami, ami a társadalmat társadalommá teszi”. Antonio Gramsci pedig úgy definiálta, hogy a kultúra „egységes, koherens és országosan elterjedt világ- és emberszeméletet jelent, etikát, életmódot, társadalmi és egyéni magatartást”.

A kultúra tartalmilag mindenekelőtt szimbolikus, kollektív alkotás. Célja az egyes egyénnek egy őt meghaladó összefüggésrendszerbe állítása, az „első természet” értelemmel való felruházása, világmagyarázat adása és nem csak materiális irányjelzők biztosítása. Ez végül egy értelmes, rendezett, közösségi s ebben a helyét megtaláló egyéni élet lehetőségét nyújtja az elmúlás hatalma alá vetett embernek. Ebből is látszik, hogy kultúra nélkül nincs közösség és közösség nélkül nem születik kultúra. A kultúra hozza létre a társadalmat, és a társadalom teremti a kultúrát. Végeredményben tehát „a társadalom nem más, mint amikor az emberek együtt kultúrát hoznak létre” (Karl Hess).

A kultúra gyakorlati értelemben szimbólumok segítségével elsajátítható jelképrendszer, amelyet emberek megelőző nemzedékei teremtettek. Létrehozása, megismerése és átadása egyaránt társas folyamat; ezek mindegyike olyan csatornákon keresztül történik, mint a hagyomány, a nyelv, a fogalmak, az eszmék, az értékek és normák, a közösségi szokások és törvények stb. Ezek hordozzák a társas együttélés és az egyéni viselkedés szabályait; márpedig ezen információk továbbadásán, elsajátításán, szankcionálásán nyugszik a közösségi élet rendje. Tőkéczki Lászlót idézve: a kultúra az az „egyetlen szellemi hatalom”, amely a társadalom centrifugális erőit „egy konszenzusos és integrálni képes műveltség” által össze tudja tartani.

1202-borito-3.jpg

Röviden összefoglalva az előbbieket: minden kultúra és a kultúra minden. Egy politikai és társadalmi rend létrehozása egyenlő egy kultúra létrehozásával, amelyet jelek, társas gesztusok, fogalmak vesznek körül, írott és íratlan szabályok rögzítenek s szüntelen diskurzus folyik róla, egy közös nyelv segítségével. Az ilyen módon, vagyis a lehető legtágabban értett kultúrának része a politika is, amely a maga eszközeivel visszahat rá és formálni is képes. Ám nem a kultúra a lágyrész, amelyet a politika páncélja fog körbe és védelmez, hanem fordítva: a kultúra az a rugalmas, de szilárd burok, amelyen belül a közösségről szóló döntések meghozatala (vagyis a politika) zajlik. Emiatt nem a politikán keresztül kell beszélnünk a kultúráról, hanem fordítva: a kultúrán keresztül a politikáról.

A Klebelsberg-féle kultúrpolitika mögött voltaképpen Kornis Gyula állt, aki államtitkár, piarista szerzetes és filozófus volt. Úgy vélte, hogy „az állami tevékenység mögött mindig világnézet, filozófiai álláspont húzódik meg”, melyet az állam céljának tart megvalósítani. Emiatt az állam működésének hatásfoka kultúrcéljainak elérésén mérhető le. Egy-egy állam szilárdságának és válságállóságának ma sem csak a gazdasági teljesítőképesség, a belpolitikai stabilitás és a külpolitikai cselekvőképesség a feltétele, hanem a mindezeket egyáltalán lehetővé tévő „kulturális altalaj” sértetlensége és állandósága. Miután a közös kultúrán való osztozás tudata és a kulturális összetartozás felismerése a társadalom kohéziójának talpköve, ezért ennek megóvása egyenlő az államrend biztonságának szavatolásával. Azaz a kultúra épsége a nemzeti szuverenitás előfeltétele.

Összegezve az előbbieket: be kell vezetnünk a kulturális szuverenitás fogalmát, amely a kulturális egyediség és a kulturális egység integritását jelenti, beleértve a nemzeti összetartozáshoz kapcsolódó (nyelv, szimbólumrendszer, etnikum, lakóhely) és a család sértetlenségét szavatoló (nemi identitás, gyermekek védelme, szülők jogai és kötelességei, nemzedéki kapcsolatok) elemek összességét. A kulturális szuverenitás az állami szuverenitás fatörzsének gyökérzete.


II. TÉZIS: AZ ÁLLAMI SZUVERENITÁS ALÁÁSÁSA KULTURÁLIS ESZKÖZÖKKEL FOLYTATÓDIK

Az államok szuverenitásának védelme évszázadok óta az önrendelkezés elsődleges ügye. Míg az 1648-as vesztfáliai szerződés megállapította, hogy az erőszakhasználat kizárólag az államok joga, addig az ipari társadalmak korában megszilárdultak a modern nemzetállamok, amelyek határaik között szuverén módon döntenek berendezkedésükről, határaik sérthetetlenségét pedig féltékenyen óvják a külső erőktől. Noha nemzetközi jogilag is védték ezt az eredendően európai berendezkedést, a 20. század során fenyegetésként jelentek meg azon birodalmak (Harmadik Birodalom, Szovjetunió), amelyek impériumukba olvasztották a független nemzetállamokat. A birodalmi integrációk megszokott, állami fenyegetése után a 20. század utolsó évtizedétől kezdve egy ennél sokkal nehezebben felismerhető és elhárítható veszély jelentkezett. Napjainkban ennek fokozódását látjuk.

Ez a 21. századi jelenség a globalizáció folyamatába illeszkedik. Ennek során egyre inkább nemzetközi kormányközi és nemkormányzati szervezetek, európai uniós testületek, üzleti körök igyekeznek a nemzetállami szuverenitást csökkenteni, átjárhatóvá tenni és a maguk javára kiszervezni. Európában speciálisan arról van szó, hogy „a nemzetállamok szuverenitásának EU általi elporlasztásáért szorgoskodó brüsszeli erők a mögöttes amerikai balliberális NGO-hálózatokkal együttműködve” (Pokol Béla) tesznek szert államhatárokon átívelő és állami eszközökkel ellenőrizhetetlen jogi, gazdasági, politikai és egyre észrevehetőbben kulturális befolyásra. Ennek eredményeképpen a nemzetállamokat ma egy láthatatlan birodalom fenyegeti.

Az államokhoz köthető hatalomtípusok esetében egyértelmű a helyzet, könnyen felismerjük például, ha az uniós jogszabályok tagállami alkotmányjogiasítását tapasztaljuk, ha az IMF által ösztönzött privatizációk során ellenséges felvásárlásra bukkanunk, vagy ha bizonyos nagykövetségek nyílt nyomásgyakorlására leszünk figyelmesek, esetleg egyes pártok mögött és „oknyomozó újságírók” tevékenységében pillantjuk meg idegen hatalmak titkosszolgálatainak munkáját. Ezekkel szemben a „szimbolikus mező” (Pierre Bourdieu) a politikai érdekérvényesítés hangtalan terepe. Itt a befolyásszerzés lassan és észrevétlenül zajlik, amely azonban nagyon is hosszú távú kulturális áthangszerelést tesz lehetővé. Végeredeményét tekintve a soft power a hatalomfajták legkeményebbike. Ez az összefüggés a nagykövetségek testületi, Diplomats for Pride feliratú molinó mögötti felvonulása esetében nyilvánvalóbb, a Coca-Cola szivárványos óriásplakátjai kapcsán kevésbé, de mindkét esetben a Magyarországon hatályos törvények kikezdését jelenti.

1202-diplomats.jpg

A 21. század első két évtizedében több fronton is (jogi, gazdasági, politikai, kulturális értelemben egyaránt) tapasztalható a nemzetállami szabályozásokat könnyedén felülíró globális, uniós és nagyvállalati aktorok befolyásszerzése, ami gyakran nagyhatalmak vagy velük megegyező erővel bíró nemzetközi struktúrák kiszervezett operációja. Ebbe a folyamatba ágyazódik az az évek óta tapasztalható jelenség is, hogy a hazai progresszív erők (aktivisták, médiák, NGO-k, pártok) mindjobban az európai/transzatlanti centrumok kliensei, hovatovább patronált szervezeteinek klónjai, amely művelődési mércéiket, kulturális témáikat és politikai nyelvhasználatukat sem hagyja érintetlenül. Mindez ellenséges befolyásszerzésre hasonlít és közvetlen veszélyt jelent a magyar állam (kulturális szuverenitásának) integritására.

Összegezve tehát, a porózussá tett szuverenitás korában nemcsak szuverenitássérelmet, hanem demokratikus deficitet is jelent, hogy külső állami, államközi és nemállami aktorok ellenőriz(het)etlen befolyást gyakorolnak az államok belső életére. Korunkban megsokasodtak azok a csatornák, amelyeken keresztül olyanok hozhatnak döntést egy-egy állam területén, akiknek erre demokratikus felhatalmazásuk nincsen és következményeik sem vonatkoznak rájuk. Erre a katonai, diplomáciai, jogi és gazdasági területeken kívül immár a kulturális (művelődési, tájékoztatási, szimbolikus) szféra is rendelkezésükre áll. Itt ráadásul ennek természetéből fakadóan lassabb, de maradandóbb hatást tudnak elérni. Ez előbb a kultúrán, majd idővel a politikán is meglátszik.


III. TÉZIS: A HIBRID HÁBORÚ PUHA VÁLTOZATÁT A KULTÚRÁN KERESZTÜL VÍVJÁK

A háborúzás klasszikus metódusa a 20. század végére gyökeresen megváltozott. A 21. század új típusú, 4. generációs hadviselése ötvözi egymással a klasszikusnak számító eljárásokat és az aszimmetrikus helyzeteket. Új jelenségnek számít a háború gondosan küszöb alatt tartása, a harci cselekmények körmönfont elrejtésére és a hadviselő felek kiszervezésére. A korábbiakhoz képesti legfontosabb változás az, hogy elmosódik a határ a katonai és a civil szektor, valamint a háborús állapot és a békeidőszak között. Időben, térben és fogalmilag egyaránt többdimenzióssá vált a hadviselés, hiszen premodern (állam alatti/előtti), modern (állami) és posztmodern (állam utáni/nélküli) hadviselők egyaránt harctérre lépnek. Amely pedig bárhol lehet: földön, vízen, levegőben, az űrben vagy az információs-kommunikációs tartományban, az emberi pszichében és a kollektív tudatban, illetve tudattalanban. E „korlátlan háború” (Qiao Liang–Wang Xiangsui) kialakulása az új évszázad fejleménye.

A komplex és mindenirányú konfliktusok megvívásának eszközrendszere ennek megfelelően kibővült „politikai, gazdasági, információs, humanitárius és egyéb nemkatonai eljárásokkal”, hiszen „a stratégiai célok nemkatonai eszközökkel való elérésének jelentősége megnövekedett, sőt számos esetben meg is haladta a fegyveres erők hatékonyságát” (Valerij Geraszimov). Ezt nevezzük hibrid háborúnak, ami a posztmodern hadviselés fegyveres akcióihoz hasonlóan szintén aszimmetrikus formában, irreguláris eszközökkel, nemlineáris eljárásrendben és indirekt módszerekkel megy végbe. Fő harci terepe pedig már nem is a katonai műveletek végrehajtása. A hibrid műveletek nemkatonai részét az eddig is bevett eszközökön (blokád, gazdasági szankciók, privát hadseregek) túl leginkább az információs fölény megszerzéséért indított diplomáciai, gazdasági, kommunikációs és szolgálati műveletekkel jellemezhetjük (médiatúlsúly kialakítása, operatív munka, pszichológiai hadviselés, propagandaháború, szubverzív akciók).

Áttekintve az elmúlt száz év katonai tapasztalatait, azt mondhatjuk, hogy a 20. századi világháború(k) során (1914–1991) a modern, ipari korszak hadviselése érvényesült, a maga kemény, katonai eszközeivel (hard war), ezt követően jellemző a posztmodern hadviselés, amely a kiszervezés/helyettesítés (proxy war) és a nemkatonai eszközök bevetésének jegyében áll (soft war), az elmúlt tizenöt-húsz év fejleményeképpen pedig ehhez társult a csúcstechnológiai innováció és a háborús célok kerülőúton való elérése (smart war). Ez utóbbi fegyvertárába tartozik a kulturális intézményrendszeren, a médián, a digitális platformokon, a humanitárius szektoron és a civil társadalmon keresztüli behatolás és befolyásolás.

Az által, hogy a hibriditás szándékosan keveri egymással a katonai és civil eljárásokat, a szokványos és a nemlineáris harcvezetést, a klasszikus politikai és a limitált fegyveres konfliktusokat, a vegyes hadviselés metódusa az államközi kapcsolatokba is átszivárgott. A „színes forradalmak” manipulatív, operatív technikái, a false flag hadműveletek civil megfelelői, a proxy-háborúkhoz hasonlóan helyettesítőkön keresztül gyakorolt indirekt befolyásszerzés manapság olyan struktúrákon keresztül érvényesül, mint a külföldről finanszírozott média, az állami szuverenitást megsértő techvállalatok, a nemzetközi nemkormányzati szervezetek (NGO) hálózata, a transznacionális tőke és helyi közvetítőinek érdekkijárása vagy a globális és föderális kormányközi szervezetek rejtett hatáskörnövelése.

Összegezve az eddig elmondottakat: a hibrid háború civil technológiája a legutóbbi időkben egészült ki egy láthatatlan frontvonallal, ahol a kulturális egyediség és a kulturális egység feloldása zajlik. A hibrid hadviselésen belül az információs és pszichológiai hadviseléshez tartozó taktikai eljárások (demográfiai tél előidézése, generációközi kapcsolatok feloldása, nemi identitás fluiddá tétele, nemzeti identitás elbizonytalanítása, népességösszetétel megváltoztatása) mind-mind annak a stratégiai célkitűzésnek a részei, amely az állam destabilizálására irányul. Bár a kulturális szuverenitás megsértése és lerombolása közvetettebb, lassabb és észrevétlenebb folyamat, éppen ezért hatékonyabb és nehezebben visszacsinálható, mint az állami szuverenitás közismert területeinek (államhatárok, gazdaság, infrastruktúra, kormányzat, politikai rendszer) direkt támadása. Ebben az esetben a nyílt államcsíny helyett egy elnyújtott, puha puccsal van dolgunk.


IV. TÉZIS: A GLOBÁLIS ELIT KEZÉBEN ÖSSZPONTOSUL A KULTURÁLIS HATALOM

A nemzetközi konfliktusok alaphangja a globális rend normatív meghatározásáról szól. A 21. század első két évtizedében a megújuló geopolitikai versengés és a kiújuló nemzetközi gazdasági érdekellentétek egyre látványosabban ágyazódnak bele egy olyan globális értékkonfliktusba, amelynek végső tétje a multipoláris világ (érték)rendjének meghatározása. Ennek ellentétes pólusai az egyénközpontúság és a közösségelvűség, valamint a határtalanság és a rögzítettség. Lothar Fritze szerint ez a két diametrális ellentétpár az individualista–univerzalista és a kollektivista–partikularista alapbeállítottságok közötti különbségre egyszerűsíthető. Korunk kulturális (h)idegháborúját pedig az okozza, hogy míg a gazdaságban és a médiában uralkodó elit az előbbit vallja, addig az emberek többsége az utóbbit. A mögöttünk hagyott évtized nagy változása, hogy megszerveződött az utóbbiak politikai érdekképviselete, ezt hívják populizmusnak vagy szuverenizmusnak.

A politika látható küzdelmei, kézzelfogható érdekellentétei mögött húzódik meg az a széles és tagolt (metapolitikai) értéktartomány, ahol a konkrét politikai végkimenetelt szellemi, szimbolikus és nyelvi eszközökkel előkészítik. Itt márpedig a progresszív elit őrzi azokat a kulcspozíciókat, amelyek segítségével szabályozza a nyelvet, lefekteti a normákat, kijelöli a referenciapontokat s megadja az elérendő, folyton-folyvást új célokat. Nemcsak hazai, hanem globális jelenség a kozmopolita–individualista szövetség megképződése a baloldali-liberális-zöld pártok, a globális nagytőke és a progresszív kulturális elit között, mely komplexumnak egyaránt része a digitális nagyvállalatok kibernetikai hatalma és a nemállami szereplők nemzetközi hálózata is (például a Soros-NGO-k).

Az Európai Unió 1992 óta az egyeségesülés felé halad, amely a 2010-es évek közepe óta felgyorsult, és a határozott föderalizációs lépések a koronavírus-járvány alatt sem szüneteltek, sőt. Miután az Európai Unió egy új politikai rend felé mozdult el, egy ezt alátámasztó új értékrend is formálódóban van. Ezt az összefüggést bizonyítja, hogy amikor a brüsszeli–strasbourgi–luxemburgi testületek (Európai Bizottság, Emberi Jogok Európai Bírósága, Európai Parlament, Európai Unió Bírósága, Európai Ügyészség) részéről a szuverén politikát folytató nemzetállamokat érő különféle uniós eljárásokról hallunk (hetes cikk szerinti, kötelezettségszegési, jogállamisági mechanizmus), akkor ezek rendre olyan normaszegésekkel kapcsolatosak, amelyek a bíróságok függetlenségét, a transzparenciát, a diszkrimináció-mentességet és az even closer union „értékeit” érintik. Ez az uniós politikai folyamat szerves része annak a globális kulturális folyamatnak, amelyről az előbbiekben volt szó.

1202-fb.jpg

A család definiálásával, a nemek természetével, egyes szavak használhatóságával és a különböző etnikumok együttélésével kapcsolatos újkeletű kérdések valójában egy távoli, de közös horizonton helyezkednek el, amely végsősoron egy olyan poszthumán állapot előállítását célozza, ahol a biológiai határok kitolhatók, sőt megváltoztathatók és akár meg is szüntethetők. A család fogalmának feloldása, a nemi hovatartozás fluiddá tétele, a szexuális identitás végletes diverzifikálása ennek egyaránt része, mégpedig a természetes rögzítettség megszüntetésének programjaként. Napjaink szerteágazó kulturális befolyásolási, áthatási és meghasítási kísérleteivel kapcsolatban legjobb, ha úgy teszünk, ahogyan Willmoore Kendall javasolta a ’60-as évek hasonlóan sokszínű, ellenkulturális (counter culture) törekvéseivel kapcsolatban. Vagyis az egymástól távolálló támadásokat tekintsük mi is egyetlen egységes hadjárat részének, így az ellene való védekezést is közös feladatnak.

Összegezve: a kultúrán keresztül véghezvitt indirekt politikai befolyás olyan közvetett hatalomgyakorlásnak minősül, amellyel azok az elitcsoportok tudnak élni, amelyek kezében az internetes infrastruktúra, a tömegtájékoztatás, a szórakoztató-ipari komplexum és a nemkormányzati szektor összpontosul. A baloldali-liberális politikai–gazdasági elit egy területhez nem kötődő kozmopolita–progresszív hatalmi blokkot alakított ki, amely szövetségre lépett a hasonló attitűddel rendelkező médiaelit ideológiai blokkjával. E kettő uralja azt a globális kulturális kompozíciót, amely a tudás- és tudattermelés, a szimbólumteremtés és a referenciakijelölés területén nemzetállami szinten is egyre nagyobb befolyásra tesz szert.


V. TÉZIS: A KULTURÁLIS SZUVERENITÁST ÁLLAMI ESZKÖZÖKKEL KELL VÉDENI

Mint láttuk: az állam stabilitása és biztonsága nagyban függ a kulturális egyediség maradandóságától és a kulturális egység fennállásától, ezek ugyanis a nemzeti szuverenitás és a népszuverenitás talaján álló külső-belső demokratikus önrendelkezés alapjaihoz tartoznak. Akárcsak azok a fizikai és jogi korlátok (állampolgárság, határok, szavazati jog), amelyek között/segítségével ezeket egy-egy nemzet gyakorolja. A nagy tanulság, hogy manapság a nemzeti határokért vívott küzdelem a kulturális határokért folytatott küzdelemmel esik egybe.

Az államok közötti konfliktusok és az egyre inkább államfölötti és nemállami szereplők révén az államok ellen irányuló tevékenység napjainkra került át a „puha hatalom” terrénumára, ahol kevésbé észrevehető és nehezebben megállítható, de éppen ezért veszélyesebb tevékenység folyik az állam alapjainak aláásása, vagyis destabilizálásuk érdekében. A nemzetek kulturális egyedisége és az államok kulturális egysége elleni támadások leglátványosabb része a közös történelem dekonstruálása, a nemzeti összetartozástudat gyengítése, valamint a nemi identitás feloldása és a család természetes formájának megváltoztatása.

Az egyébként is rendszeres és szisztematikus szuverenitássérelmet előidéző nemzetközi (globális, uniós) szervezetek és az ideológiailag-financiálisan hozzájuk kapcsolható nemzetalatti szerveződések (LMBTQ-lobbi, NGO-k, nyomásgyakorló csoportok) mintegy harapófogóba fogják a nemzetállamokat, amelyek alig tudják ellenőrizni, pláne szankcionálni ezeknek a területükön működő vagy ott hatásukat kifejtő és állami/kulturális szuverenitásukat sértő tevékenységét. Ez utóbbi védelme azonban annál is inkább fontos, mivel a 21. század első két évtizedének tapasztalatai szerint az állami rend és a gazdasági alap – a pusztán materiális létezők mellett – egyre inkább a szellemi fölépítmény, a kulturális kompozíció és a szimbolikus rend függvénye. Ez utóbbiak védelme, integritásuk biztosítása és bővítése márpedig nemcsak visszahat az előbbiek működésére, hanem stabilitásuk legfőbb garantálója!

Összegzésképpen elmondható, hogy a fentiekből fakadóan napjainkban fokozottan szükséges a kulturális szuverenitás védelme, megerősítése és fejlesztése, miután a kulturális szuverenitás az állam immunrendszere.

Nagykanizsa–Tihany, 2021 nyara