„Szellemi alapon nyugszik jelenünk és jövendőnk,

szellemi alapokon emelkedik anyagi kiképzésünk, és nem viszont.”

gróf Széchenyi István (A Kelet népe. 1841)

2018 tétje: korszak lesz-e a rendszerből. A rendszer politikai rend, a korszak viszont több ennél: rá jellemző kulturális miliő; vagyis szellemi eredmények összefüggése, közös hangulat és társas gesztusok sajátos közege, ízlésvilág, a viselkedés módja. Míg a rendszert szabályok, politikai döntések és struktúrák jelentik, addig a korszakot kulturális áramlatok, kollektív meggyőződések és társadalmi szokások alkotják. Az egyik eredménye a családtámogatási rendszer, a másiké a családi értékek sérthetetlenségéről való közmeggyőződés; az előbbi védi a nemzeti szuverenitást és hatékonyan óvja az ország határait, az utóbbi állampolgári tisztelettel övezi azt és a biztonságot helyezi előtérbe; itt a jövedelmeket a tőkétől a munkához csoportosítják át, ott a munka becsülete születik. 

Míg a 2010-ben magunk mögött hagyott két évtizedes posztkommunista korszakon belül több politikai rendszert is megkülönböztethetünk (köztük mérsékelt jobboldalit, balliberálist, radikálisan progresszívet és technokratát, de 1998–2002 között olyat is, amely „polgári világot” épített), most egy 2010–2014 közötti rendszeralkotó, majd a 2014-ben kezdődő, következetes rendszerstabilizáló politikai ciklus után a korszaképítés feladata következik. A harmónia a szinkronitásban rejlik. – Egy jobboldali rendszer otthontalan a liberális korszakban, amely a lehető legszélesebben értelmezett kultúra tehetetlenségi nyomatékánál fogva agyonnyomja mégoly látványos politikai eredményeit is. De fordítva is igaz: konzervatív korszakban gyökértelen marad a progresszív politikai program. A Zeitgeist azonban nem valamiféle tőlünk független világszellem, sok munkával, de alakítható. Most a feladat nem kevesebb, mint az idő összeillesztése – számára megfelelő kulturális korszakba ágyazni a politikai rendszert. 

A hatékony működés feltétele a jó munkamegosztás, amikor mindenki tudja a dolgát. A kormány megtette a magáét: a jogrendszert pár év alatt átalakította (Alaptörvény), az állam szuverenitását megvédte, Magyarország nemzetközi presztízsét számos alkalommal és módon növelte. A szociális biztonság megteremtése (minimálbér-emelés, rezsicsökkentés, családi adókedvezmény) két ciklus óta zajlik, akárcsak az államadósság csökkentése. A gazdaság szerkezete és az adórendszer egészséges irányba módosult, amelyhez több mint fél évtized kellett. Az ennél is időigényesebb, nagy rendszereket átalakító munkába is belekezdett az ország, amelynek elvégzése évtizedekben mérhető. E középtávon beérő folyamatok mellett a kultúra meghatározása hosszútávú feladat. Itt a közvetlen akciók és politikai döntések, ha szükségesek is, nem elegendők. A korszak ügyei a szellem arénájában dőlnek el. Ehhez persze – s ezt sem lehet elégszer hangsúlyozni – elmaradhatatlan az intézmények létrehozása, fórumok alapítása, források biztosítása (mindezek meg is történtek), de a forma tartalommal való megtöltése, az intézmények működtetése és a működtetők toborzása nem a döntéshozó feladata. Teendőnk nem kevés, főleg, hogy a korszaképítéshez ideológiánál jóval többre: kultúrára van szükség.

Az olasz marxista Antonio Gramsci az európai forradalom I. világháború utáni elmaradását a burzsoázia „kulturális hegemóniájának” sértetlenségére vezette vissza. Amint a Börtönlevelekben írta: minden fennálló politikai rendszer társadalmi és gazdasági törvényeit kulturális jóváhagyás szentesíti. Ilyen értelemben a kultúra = konszenzus. A domináns politikai rendszer egy megelőzően kialakult kulturális hegemónia talaján működik. (Ezzel önkéntelenül is elismerte materialista tanítómestere tévedését, miszerint a „gazdasági alap” egyoldalúan meghatározná a „politikai felépítményt”.) Gramsci már a bolsevik puccs előtt egy évvel is kijelentette, hogy „minden forradalmat intenzív kritikai, kulturális behatolási és áthatási tevékenység előzött meg.” Úgy bizony: a reformáció elképzelhetetlen lett volna nyomtatott anyanyelvű Biblia híján, felvilágosodás és Enciklopédia nélkül nincs francia forradalom. 1968-hoz közvetlenül hozzájárult egy sor gondolkodó (Guy Debord, Michel Foucault, Herbert Marcuse), a közép- és kelet-európai rendszerváltoztatásokat pedig megelőzte Orwell és Koestler térségbeli felfedezése, metaforáik átvétele (meg persze a régió megannyi szabadulási kísérletének tapasztalata). 

Gramsci a gyors politikai győzelmet (felkelés, forradalom, puccs) mozgó háborúhoz hasonlította, amely azonban Nyugaton nem érhetett célt, hiszen „ha az állam meg is rendült, rögtön megmutatkozott mögötte a polgári társadalom vaskos szerkezete” (Az új fejdelem), amely széles körre kiterjedő kulturális hegemóniájánál fogva nem engedte a politikai dominancia-váltást. Ilyen helyzetben, mint írta, állóháborúra kell berendezkedni és „hegemónia-gépezetet” építeni. Helytálló diagnózisa szerint a gyorsan lerohanható, mélyebb védelmi övekkel nem rendelkező ellenféllel – mint amilyen a cári rendszer volt – szemben Nyugaton „az uralkodó osztály olyan politikai és szervezeti tartalékokkal rendelkezik”, hogy még a súlyos gazdasági válságok sem tudják hatalmát destabilizálni. – E „tartalékok” közül legfontosabb a kulturális hegemónia hátországa. Egy hosszú és csendes kulturális felbomlási folyamat során először ez a hegemónia morzsolódik fel, a hatalom összeomlása csak ennek látványos következménye. 

„Minden forradalom egy kisebbség műve” – vallja François Furet s ha lehet, ez még inkább áll a kulturális forradalmakra. A kulturális többség megteremtése hosszú és dinamikus folyamat, gyakran kezdődik intellektuális avantgárd fellépéssel, amely eredeti szellemi tőkefelhalmozásba kezd. Ennek módszere a következő: a kreatív kulturális kisebbség ellenhegemóniát épít, majd hosszú idő múltán a szubkultúra leszivárog és populáris kultúrává válik, azaz többségre tesz szert. Alain de Benoist, afféle „jobboldali gramsciánusként” úgy ír (Kulturális forradalom jobbról): „precíz elmélet nélkül nincs hatékony cselekvés. Az eszméket nem spórolhatjuk meg. Minden nagy forradalom úgy kezdődött, hogy a gyakorlatba ültették át azt, ami a szellemi világában előzőleg már végbement. Nincs Lenin anélkül, hogy előbb Marx ne lett volna. Ez a teoretikusok bosszúja.” Bár politikai és gazdasági értelemben a liberalizmus dominanciája véget érni látszik, a kultúra területén a „liberális hegemónia” (Molnár Tamás) még érvényesül – ennek lebontása a cél. Az ellenhegemónia építése fáradságos és kitartást igénylő misszió. 

A félreértések elkerülése végett tisztázzuk, mi a helyzet az értelmiségi diskurzusok kedvelt témájával, vagyis a politika és a tudomány kapcsolatával! – Ezek két külön szférát alkotnak, saját logikával rendelkeznek, amelyek csak a maguk területén érvényesek. Az egyik világában elért eredményekből fakadó pozíció és elismerés nem váltható át a másik világában hasonló szintű beosztásra és legitimációra. Röviden: aki Nobel-díjas valamiben, annak nem feltétlenül van igaza közéleti kérdésekben. Politika és tudomány furcsán aszimmetrikus viszonyban állnak egymással, amelyet már az is jelez, hogy a politikának lehet tudománya, a tudománynak viszont nem lehet politikája. Ezzel szemben kultúra és politika dialektikus viszonyban állnak egymással, kapcsolatuk nem alá-fölé, hanem mellérendelt. Hatnak egymásra, kölcsönösen alakítják a másik világát, hogy azután egyensúlyba kerüljenek. Idézzük ugyanakkor Csengey Dénest, aki harminc évvel ezelőtt Lakiteleken ezt mondta: „A kultúra nem kifutófiú, hanem gőgös főherceg és önkéntes alázatában boldogságot találó szolga.” 

A szellem uralja az anyagot s nem fordítva! Nem nehéz belátni Irving Kristol igazát: „Az eszmék irányítják a világot, hiszen a valóság felfogása általuk történik.” Ahogy a túl korán jött könyvek megvárják olvasóikat (Alfredo Oriani), úgy a lomha anyag is késve, de követi a fürge szellemet. A politikai kérdések végső soron teológiai problémákra vezethetők vissza (Carl Schmitt), a filozófia legvégsőbb dilemmái közelebb vannak hétköznapi közéleti vitáinkhoz, mint gondolnánk. Így hát a politika végső soron kultúrák összecsapása, amelyben identitások és világfelfogások versengenek egymással. Ebben a küzdelemben nemcsak önmagunk helyes ismerete szükséges, hanem az ellenfélé is. A taktikai lépések csak ez után következhetnek. Geoffrey Nunberg liberális nyelvészprofesszor szerint (Jobban mondva) a republikánusok hosszú ideig egy népszerűtlen identitásba szorították be a demokratákat, így emezeknek eleve lehetetlen volt szimpatikusnak lenniük. – Vagyis a kulturális versenyt veszítették el először, a politikai vereség ez után jött.

A történetmesélést nem lehet félvállról venni. Ahogy Rod Dreher, az amerikai paleokonzervatívok fenegyereke fogalmaz: „a történet az, ami az emberek érzéseit és elméjét mozgatja. Miközben elmesélünk valamit, megértjük, hogy kik vagyunk és mit miért teszünk.” Miután azonban „az eszméknek következményeik vannak” (Richard Weaver), a történet félig már politika, hiszen felkelti kollektív képzeletünket, társas tanulsággal szolgál, erkölcsi dimenzióban helyezkedik el és ennek mentén ítélkezésre késztet. Van, aki választást nyer, település irányítására kap mandátumot, politikai döntéseket hoz s van, aki szellemet gondoz, kultúrát terjeszt, történetet mesél. Politikai rendszerünk jó, hasznos és működik. A közelgő korszak, amely kényelmes otthont ad neki, kitartó történetmesélőket igényel, akik magyarázatot adnak arra, hogy miért és miként. Kommentárokra, történetekre, népszerű szóval élve narratívára és közös mítoszokra van szükségünk!

Erre a munkára hívunk fel, öt pontban foglalva össze hogyanját. 

1. Alkossunk kánont, saját referenciáinkhoz igazodjunk!

Az orientáció kijelölésével a csata már félig eldőlt. Nem győzhet olyan sereg, amely nem saját vezérkarát tekinti a legjobb katonának, nem ennek hadistratégiájában hisz, nem önnön fegyvereibe veti bizodalmát. A széles körben értett kultúra (amelynek ilyenformán része az erkölcsi felfogás, a megszorítások nélkül értelmezett irodalom és művészet, a korszakot szó szerint megformáló építészet és „a dolgokról” való vélekedés) gerincét alkotó szellemi világban a tájékozódást a kánonok segítik. Olykor sokkal fontosabb, hogy mi nem kerül bele ezekbe, mint amit belefoglalnak. A kánonalkotás diszkurzív és kritikai folyamat, de nem feltétlenül igényli a konszenzust. Úgyis használat közben dől el, hogy mi állja ki az idő próbáját. Röviden: a kánon eligazít afelől, hogy mi van a körön belül és mi nem. A káték, kötelező olvasmánylisták, pontokba szedett használati utasítások már csak aprópénzre váltják azt, amit a kánon nagy vonalakban meghatározott. A kánon mint törvénykönyv és szöveghagyomány mellett a tájékozódás további segítői azok a világítótoronyhoz hasonlatos szerzők és alkotók, akik életművükkel maradandó jelet hagynak arra vonatkozóan, hogy merre induljunk. A közös kánon és a saját referenciák követése erősíti az összetartozás érzését és biztonságot ad. – Minden más gyengít és elbizonytalanít.

2. A magunk szótárát és közös enciklopédiánk meghatározásait használjuk, saját fogalmainkkal írjuk le a világot.

A szavak fegyverek. A nyelv pedig, amelyen beszélünk, mindenestől meghatározza gondolkodásunkat. Széchenyi 1835-ben úgy fogalmazott (Hunnia), erélyesen síkra szállva a latin helyett a magyar nyelv hivatalossá tétele mellett, hogy a holt nyelv halott nemzetet teremt; mondván „e holt nyelv mérge olvasztá már az ifjú kebelben a honinak minden szeretetét. Rég túllépvén már gyermekkorán, még most sem szabadíthatja magát halálos öleléseiből ki a rég elhunytnak.” Peter L. Berger amerikai konzervatív szociológus világos megfogalmazása szerint „az ember nem használ egy nyelvet teljesen ártatlanul. Minden nyelv értékrendek, értelmezések, és valóságképek egész sorát hordozza magában, amivel befolyásolja annak a személynek a tudatát, aki ezt a nyelvet használja.” Így vagyunk ezzel a politikai szóhasználat tekintetében is! Frank Füredi, Londonban élő magyar társadalomtudós egyenesen úgy fogalmaz, hogy „ameddig a régi nyelvhasználat foglyai vagyunk, addig maradunk az értelmetlenség börtönében.” A szavak és fogalmak, amelyeket kiejtünk és leírunk, megszabják mondanivalónkat, sőt adott esetben politikai véleményünk tartalmát, intenzitását is. Problémánk az, hogy a politikai nyelvezet liberális dialektusa még mindig monopolhelyzetben van – a cél, hogy ezt konzervatív nyelvjárással váltsuk fel. Ez lehetséges, hiszen a szellem azé, aki megműveli – senkinek sincsen hitbizománya a „szürkeállomány” és az értelem fölött. Sok a tennivaló, ugyanis a szellemi építmény összeomlását követően, mint lerombolt ház után az alap, hátramarad az értelmezési keret és akárcsak a téglák, a szavak. Ahhoz, hogy új keretet teremtsünk, először a saját szavainkat kell használnunk. George Lakoff, a Berkeley erősen baloldali kognitív-nyelvészprofesszora szerint 1980-tól kezdve a Republikánus Párt kettős előnyre szert téve győzte le a Demokrata Pártot, amikor a jobboldal tematizálta a közéletet, amely az általa meghonosított fogalmakat használta (Ne gondolj az elefántra). Márpedig aki ellenfele szavait használja, természetszerűleg arra kényszerül, hogy az ő nyelvét is beszélje.

3. Olvassuk, idézzük és bátorítsuk a másikat! Legyünk lojálisak egymáshoz!

A politika találkozások mentén zajlik, a kultúra érintkezésekből születik. A jobboldali konzervatív kulturális közeg – igencsak üdvözlendő módon – többszólamúvá vált, nemzetségekből felépülő klánjai afféle törzsszövetséget alkotnak. A fő kérdésekben nincs vita, de a szállásterületek körüli határvillongások elkerülhetetlenek, s ez nem is baj. Jelenleg azonban nem a különbségek felnagyításának ideje van, hanem annak megerősítése, ami közös. Az együtt létrehozott kulturális javak annál jobban és gyorsabban találják meg helyüket, minél inkább mi magunk illesztjük őket oda. A könyvek befogadását ismertetések teszik könnyebbé, a filmek jóhírét támogató kritikák viszik. A megszülető szellemi eredmények folyamatos értelmezése olyan hálót hoz létre, amelyben a legkülönfélébb ismeretterületek produktumai (cikkek, könyvek, filmek, színdarabok, kiállítások) egymásra vonatkozó interpretációs mezőt hoznak létre. Egymás teljesítményének tisztelete, a másik idézése és eredményeinek használata, gondolatainak értelmezése közös kultúránkat építi. A bizalom és a lojalitás nemcsak erényes és becsületes dolog, hanem már rövid távon is kifizetődő. Aki először értelmez, azé az előny. – Ki mástól lehetne várni szellemi szövetünk megszövését, ha nem saját magunktól?

4. Használjuk meglévő művelődési struktúráinkat! Írjunk és építsünk be minél több művet szellemi hátországunkba!

Az infrastruktúra erő. S miután a kulturális küzdelem alapvetően meghatározza a politika dinamikáját, a kulturális intézményrendszer stratégiai jelentőségű. Az új baloldal „hosszú menetelése az intézményeken keresztül” (Rudi Dutschke), amely a ’68-as diáklázadás után az egyetemi–könyvkiadói–tömegtájékoztatási–alapítványi struktúrák elfoglalását jelentette, közismert példája egy kulturális forradalom győzelmének. De idézhetjük az amerikai jobboldal diadalmenetét is, amely az 1950-es években konzervatív reneszánszként kezdődött (Russell Kirk), jobboldali mozgalomként folytatódott (William F. Buckley) és republikánus korszakhoz vezetett (Ronald Reagan). Amint a kritikai elmélet eredménye hosszú távon a balliberális hegemónia lett, a dekonstrukció filozófiája pedig a társadalom (a tekintély, a család, végül a nemek) felbomlásához vezetett, úgy a jobboldali gondolat idővel konzervatív korszakban összegződhet. Minél erősebb a kulturális hálózat, amelyet iskolák, intézmények, fórumok, műhelyek és könyvek, de még inkább ezek rendszeres használata alkot, annál hatékonyabb a nevében zajló politikai cselekvés. Kulturális javaink egymásba kapaszkodó hiperlinkjei, a kereszthivatkozások szövevénye, az ezeket létrehozók közötti kapcsolatrendszer sűrű szövésű hálót fon, amely tetszőlegesen szélesíthető és mélyíthető. Akié a szó, azé a mondat. Akié a mondat, azé a könyv. Akié pedig a könyv, azé a könyvtár – és akié a könyvtár, azé a tudás.

5. A szellem emberei támogassák a cselekvés embereit!

A politikai beszéd alapja a helyzetmeghatározás. Annak definiálása, hogy ki hol áll és honnan – mi mellett és mi ellen – nyilatkozik. A konzervatív pozíció gyakran a legnehezebben tartható politikai álláspont, hiszen többnyire úgy van köztes helyzetben, nemegyszer két tűz között, hogy politikai képviselete a jobboldalon van. A teljes politikai látképnek kell átrendeződnie ahhoz, hogy a jobboldal centrális helyzetbe kerülhessen. Ez Magyarországon 2010 óta meg is történt, amely felállás stabilizálódni látszik. A konzervatívok kényelmes helyzetbe kerültek: politikai preferenciáik arrafelé vannak, ahová a szívük is húzza őket. Létezik azonban egy rossz szokás, amikor a jobboldali kormány realitások között véghezvitt, ezért szükségszerűen kompromisszumokkal járó tevékenységét minduntalan egy képzeletbeli – és valamiféle angolszász hagyományból importált – „konzervatív mércéhez” méricskélik. Márpedig az álláspont meghatározása nem a „szentek köztársaságában” (Rousseau), hanem a valóságban történik; amelyet nem az abszolút ideák, hanem a szűkösség, a véletlen és a nem szándékolt következmények határoznak meg. Dönteni kell Kant és Hobbes között, azaz letenni a garast a kényszerűségek közötti Sein lehetségessége, vagy a kívánatos Sollen képtelensége mellett. Dessewffy Aurél, a reformkor tragikusan fiatalon elhunyt ifjúkonzervatív vezetője így írta le saját politikai pozícióját röviddel 1842-es halála előtt: „Jobbrul s balrul, mögöttem s előttem hallom zúgni a szörny szót, hogy »kormányember« vagyok. Én pedig egyenesen kimondom, hogy igen is »kormányember« vagyok. Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást ellehetetlenítenek.” – Mondatai ma érvényesebbek, mint valaha.

Tihany, 2017. késő nyara