Tőkéczki László bátor ember volt. Egy történet szerint a ’80-as évek második felének egyik nagy rendszerváltoztató értelmiségi találkozóján a szocializmus demokratizálását és reformját vitatták meg. Hozzászólásában ő is javaslatot tett, mégpedig arra, hogy ott vegyék fel a fonalat, ahol Tisza István elejtette. Egész pályáját végigkísérte az eredeti, magyar nemesi liberalizmus hiteles képviselete, amelynek konzerválásában látta, többek között, a saját feladatát is. Egyik találó és jellemző megfogalmazása szerint – idézem – „a változások lassítása sokszor szerencsésebben szervesítheti az újítást, mint a divatmajmoló haladásőrület radikalizmusa”. Tőkéczki László sohasem volt korszerű, éppen ezért mindig, így ma is, időszerű marad.

Tőkéczki László türelmes volt. Szemináriumain, doktori óráin, a Valóságnál végzett szerkesztői munkájában, előadásaiban és televíziós megnyilatkozásában egyaránt fáradhatatlanság, megbocsátó, de sohasem fensőbbséges vagy leereszkedő türelem jellemezte. Rászánta a dolgokra az időt. Türelmének oka volt, és ez a türelem volt az ereje.

Tőkéczki László vándortanító volt. Nem volt ritka, hogy évente száz előadást – vagyis átlag három-négynaponta egyet – vállalt Eperjestől Újvidékig és Burgenlandtól Székelyföldig. Széles volt az akciórádiusza: szellemi portyázásai során az egész magyar világot bejárta. Úgy emlékszem rá, mint aki mindig jött a folyosón: legendás, kéziratokat őrző válltáskájával, mindent nyitó kulcscsomójával, a rá jellemző magázódó hanghordozással, örök derűvel.

„Tőke mester” – mi, tanítványok, így hívtuk egymás között, s akkor még nem sejtettük, hogy órái olyan eredeti tőkefelhalmozást jelentenek a szellem világában, amelynek kamataiból halálunkig el lehet élni.

Tőkéczki László nagyon közvetlen volt. Nem ismerte az akadémiai gőgöt, sohasem hivatkozott tekintélyére (pedig tehette volna), mindig érvelt és sohasem kinyilatkoztatott. Nem sokat adott az elitértelmiség szavára és státuszára, az ismeretterjesztést – a TIT-ben, a képernyőn, publicisztikáiban – viszont nagyon komolyan vette, és mindig nyugodtan, közérthető, követhető, világos stílusban magyarázott. Régi ellentét ez: Jézus a korabeli zsidó világ külterületének tekintett Galileából származott, első csodáját is az ott élők előtt tette (Jn 2,11), ellenfelei, különösen a kevély írástudók, megvetően „galileainak” hívták. Tőkéczki László is ilyen, galileai szellemiségű ember volt.

Tőkéczki László küldetéses, elrendelt ember volt. Megértő, belátó, ráhagyó és hívő emberként tudta, hogy tetteinknek – egyik kedvenc kifejezését idézve – „nem szándékolt következményei” vannak, és a végső döntés a kegyelem. Nem hitt a mennyország akarásában, mert kálvinista hittel vallotta, hogy csak a mennyország akarhat minket, és ez elegendő.

Legyen ez zarándokhely.

(Elhangzott Tőkéczki László Széchenyi-díjas történész, egyetemi tanár síremlékének avatásán, 2020. január 23-án a Fiumei Úti Sírkertben.)