Karácsony, Jézus születésének ünnepe jó apropó arra, hogy egy pillanatra megálljunk és elgondolkodjunk azon, mit is jelent számunkra a szabadság. Mert jelen világunkban két út lehetséges. Az egyik a liberális, a másik a keresztény szabadság útja. De mi is a valódi különbség a felvilágosodás eszméjében gyökerező, mostanság idealizált individuális és liberális, illetve az időben jóval régebbi, ma már csak az európai kultúra szövetszálain felsejlő keresztény szabadságfelfogás között? Ahogy azon is el kellene gondolkodnunk, hogy melyik szabadság-elmélet társadalmi gyakorlattá tétele vezethet egy minőségileg jobb, morálisan elfogadhatóbb és biztonságosabb, ezáltal boldogabb élethez.

A modern, a felvilágosodás naiv optimizmusában született szabadságfogalmunk negatív előjelű jelentése röviden az, hogy egy másik egyén akaratától függetlenül mit is tehetünk meg. Alapja a 19. századbeli filozófus, John Stuart Mill által részletesen kifejtett tézisben keresendő, miszerint „minden egyén joga addig terjed, míg más egyén szabadságát nem korlátozza.” (J. S. Mill: On Liberty) E logika máig érvényes a nyugati társadalmak történelmi végtermékében, az úgynevezett liberális demokráciákban. A megfogalmazott, pontosabban az államhatalom részéről folyamatosan védett és támogatott egyéni szabadságjogok korlátját (vagy éppen korlátlanságát) hivatott mindez meghúzni. De ahogy a klasszikus liberalizmus „első generációs szabadságjogai” minden demokrácia minimumává váltak (véleménynyilvánítás szabadsága, gyülekezési szabadság, sajtószabadság, vallási tolerancia, magántulajdon védelmének joga, stb.); és ahogy a „második generációs jogok”, melyek az egalitárius elvek érvényesülésével (szociális jogok) a jóléti társadalmak demokratikus alapjaivá váltak, úgy a modern (II. világháború utáni) nyugati liberalizmusnak új és új területeken kellett a szabadságot keresnie és követelnie. Ellenben maga az eszme üresedett volna ki és vesztette volna el „innovatív jellegét”, ezzel együtt a mindig aktuális politikai célok megtervezésének lehetőségét. De nem ez történt.

A liberálisok és az őket követő más politikai erők újabb ás újabb területeken követeltek – az elmúlt fél évszázadban – szabadságjogokat olyan logika mentén, mely a „valamitől való független cselekvést”, mint lehetőséget tartották a leginkább üdvözítőnek. Még akkor is, ha az egyén, az egyre inkább táguló cselekvési körével nem nagyon tudott mit kezdeni.

Így az Isaiah Berlin által az Oxfordon megfogalmazott, majd írásban is közreadott individualista és liberális „negatív szabadságfogalom” gyakorlattá tétele lett a liberális demokráciák egyik alapvető célja Nyugat-Európában, majd a Szovjetunió bukása után Európa-szerte. Mely röviden azt jelenti, hogy a modern, liberális fogalom a „szabadság valamitől” jelentésben keresendő, szemben a klasszikus (ógörög és keresztény) értelmezéssel, mely a „szabadság valamire” kategóriában van. Így a liberális demokráciák működésének egyik legfontosabb célja az lett, hogy tágítsák azt a területet, ahol az egyén, minden közösségtől, hagyománytól, és más egyén akaratától függetlenül megteheti azt, amire képes, és amit akar. (Isaiah Berlin: Négy esszé a szabadságról)

Azaz a „milli logika”, miszerint „minden egyén (individuum) szabadsága addig tart, míg más egyén (individuum) szabadságát nem korlátozza” megmarad itt is kötelező érvényűnek, kiegészülve azzal, hogy minden más entitástól (közösségtől és hagyománytól, azaz időben és térben is az egyén felett álló értékrendszerektől) független módon cselekedhet.

E logika következménye viszont összetett. Egyrészről ugyanis elindította az egyén szabadságának végtelen területfoglalási igényét, amely mára már kiterjed a szexuális jogokra (melegjogok, genderelmélet, a homoszexuális párok gyermekvállalási joga stb.), az életről való döntés jogára (abortusz, eutanázia, klónozás és más bioetikai kérdések), illetve olyan szélsőséges ügyekre is, mint például a bódulathoz való jog, ami a drogliberalizációt jelentheti. És amely egy olyan végtelen történet, amelynek voltaképp nem látjuk az ember életére gyakorolt hatásait, csak annak minőségi átalakulását.

Másrészről pedig a végtelen territóriumfoglalás mellett negligálására kerültek az olyan természetes közösségek, mint a nemzet, a klasszikus család intézménye és a hitbéli közösségek. A modern liberális olvasat szerint ugyanis e közösségek „akadályai” lehetnek az egyéni szabadság kiteljesedének. (Lásd: John Gray: Liberalizmus, illetve Pierre Manent: A liberális gondolat története.) A közösségeket pedig (kicsit hasonlóan a marxista gondolkodáshoz) a modern liberalizmus minden esetben csupán egy laza, az egyén szabadsága által választott „csoportos együttműködéseknek” tartja; illetve annak semmiféle transzcendenciát (az egyén felett álló értékeket) nem tulajdonít. (Lásd: F. A. Hayek: The Constitution of Liberty). Így, a modern liberalizmus szerint – ahogy a nyugati típusú liberális demokráciákban láthatjuk is – a „természetes közösségek” nem rejtenek önmagukban semmiféle valós értéket, így külön jogokkal nem ruházhatók fel.

Az első és legfontosabb különbség a liberális és a konzervatív (ebben az esetben keresztény) szabadságfogalmunk között tehát az, hogy míg az előbbi csak és kizárólag abból indul ki, hogy milyen egyéni jogokat kell végtelenül tágítani, ugyanakkor a közösségeket, mint az egyén korlátjai negligálni, addig az utóbbi, az úgynevezett természetes közösségeket is jogokkal ruházná fel a gyakorlatban. Minőségileg és mennyiségileg is növelné a család, a nemzet és a hitbéli közösségek jogait; deklarálná, védené és működtetné azokat az egyéni szabadságjogok mellett, akár szemben velük. (Lásd erről Lánczi András: A XX. század politikai filozófiája című munkáját.)

„A szabadságot Krisztus szerezte meg nekünk.” (Pál apostol levele a Galatákhoz, 5:1)

A kereszténység szabadságfogalma nagyon összetett gyakorlatot takar. Először is megfigyelhető a konzervatív gondolkodásban oly fontos kollektív jogok biztosításának igénye; ugyanakkor egy olyan valóság is, amit Máté evangéliumában lelhetünk fel: „Mindazt tehát, amit akartok, hogy az emberek megtegyenek veletek, ti is hasonlóképpen tegyétek meg velük” (Máté 7:12). Azaz, nem csupán a negatív oldalról, hanem egyfajta pozitív szemléletből közelíti meg az egyén korlátját (szemben a későbbi felvilágosodás kori liberális doktrínával). Tegyetek úgy és olyat, amit és ahogy szeretnétek, hogy veletek is tegyenek mások – szól a keresztény szabadság „kategorikus imperatívusza”. Ez pedig a modern liberális, „negatív szabadságfogalom” ellentettje.

Elmondható – harmadjára – az is, hogy a kereszténység bölcsőjében, leginkább Szent Ágoston írásainak köszönhetően az az elterjedt és elfogadott gondolat, miszerint minden egyén szabad akarattal (liberum arbitrium) rendelkezik, aminek köszönhetően választhatja az Istennek tetsző (morálisan jó), a kegyelemhez vezető utat, vagy ezzel szemben magát a jó hiányát, azaz a „rossz” cselekedetet is. (Szent Ágoston: A szabad akaratról) Azaz, minden egyén szabadságán múlik az, hogy követi-e a keresztény morált (Tízparancsolat és Krisztus szeretet-tanítása), vagy sem. Tehát a szabadság – a keresztény gondolatkörben – nem csupán egy üres cél, de nem is egy morálisan kifordult és relatívvá vált tartalommal rendelkező cselekedetben keresendő, hanem nagyon is erkölcsös kérdés.

A keresztyén szabadság fogalmáról ír Martin Luther is, a katolikus egyháztól kissé eltérően, elindítva a protestáns felfogás kibontását – amin szintén el lehet röviden gondolkodni. (M. Luther: A keresztyén ember szabadságáról – De libertate Christiana.) „A keresztyén ember mindennek szabad ura, és senkinek nincs alávetve”, ugyanakkor: „A keresztyén ember mindennek szolgája, s alá van vetve mindeneknek.” E gondolatok a „megigazulást”, illetve az „üdvözülést” a kötelességteljesítéstől és az arra való szabad akarattól teszi függővé, ami az ágostoni „szabad akarat” fogalmának továbbgondolása.

A különbség tehát nagyon összetett. Míg a liberális elvek az egyén szabadságjogát abszolutizálják és terjesztik ki új és új cselekvési területre, addig a keresztény (és ebben az esetben konzervatív) szabadság-felfogás konkrét előnyökkel ruházná fel a természetes közösségeket, a nemzetet, a klasszikus értelemben vett családot és a hitbéli közösségeket. Továbbá igaz az is, hogy míg a liberális szabadságfogalom negatív, illetve az egyénekhez kötött szembenálló szabadságjogok adnak csak neki virtuális korlátot, addig a keresztény szabadságnak van kollektív, pozitív, a kölcsönösségen alapuló oldala is. Ez utóbbi adja a garanciát arra, hogy ne „pottyanjanak ki” olyan emberi értékek egy társadalmi együttélésből, mint a szolidaritás, az önzetlenség, az adakozás és az anyagi előnyöket nélkülöző szeretet (jézusi szeretetfogalom). Végül pedig nagy különbség az is, hogy míg a liberális eszme önmagát a szabadságot tartja morálisan előnyösnek, tartalomtól függetlenül, addig a keresztény szabadságfogalom mindig önmagában hord egyfajta erkölcsi követelményt, melyet az isteni kegyelemtől tesz függővé.

Az elmúlt fél évszázadban, a nyugat-európai társadalmakban, azaz az úgynevezett liberális demokráciákban leginkább az időben sokkal későbbi szabadság fogalmának logikája érvényesült, melynek jól látható következménye az ember „elidegenedési folyamata”, amely során az egyén először a természetes közösségektől, majd a másik embertől, utána az Istentől, legvégül pedig önmagától is elidegenedik. A modern, negatív értelemben vett szabadság megvalósulásától tehát nem hogy jobb és boldogabb élet várna ránk, hanem inkább egyfajta magányos tévelygés, a szorongás és a civilizációs lelkibetegségek lehetősége, amely – a tapasztalatok szerint – valóban rontja a „nyugati ember” életminőségét.

Ahogy az egyébként Jean-Paul Sartre filozófiája és irodalmi munkája között lévő feszültségből is jól megfigyelhető. (Előbbire lásd a „A lét és a semmi” című művet, utóbbira pedig például „Az undor” című kisregényt!) Az ateista egzisztencializmusban született szabadságfogalom ugyanis a liberális szabadság-felfogás végterméke annyiban, hogy a minden korlátjától elszakadó, a magáról minden külső „kényszert” lerázó individuum cselekvési lehetőségeit idealizálja; az irodalmi munkái pedig ezzel szemben tele vannak a modern szabadság súlya alatt szorongó, a döntéseket erkölcsi iránytű nélkül meghozó, nyomorúságos lelkű főszereplőkkel.

A jövő kérdése tehát az, hogy folytatódik-e az egyéni szabadságjogok területfoglalása és maradnak-e a mai demokráciák az egyre szélsőségesebb liberalizmus és végtelenített individualizáció fogságában, annak az egyénre gyakorolt minden negatív hatásával, vagy egy „ellenforradalmi” kulturális kurzusnak köszönhetően visszatérünk a keresztény kultúrkör által ránk hagyományozott szabadságfogalomhoz, mint a társadalmi együttélés biztonságos logikájához. Ez pedig nem csupán politikai, hanem kulturális kihívás is.

Nos, e kérdésen nem csupán Karácsonykor kell elgondolkodnunk…

(Kép forrása: itt)