Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

A transzpolitika nyomorúsága

Vannak emberek, akik sehol sincsenek jelen igazán. Az étkezőasztalnál a telefonjukat nyomkodják, az év első munkamegbeszélésén már a vakációjukat tervezik, és míg Nápolyban a szusi, Tokióban a pizza esik nekik a legjobban. A technológiai fejlődés csak megerősítette az ilyen emberek helyzetét. Miközben Amerika már a világ szinte bármely pontján megtalálható, Franciaország szinte a saját területén sem. Ez a fajta jelenlétkiesés ma már politikai probléma. Ahogy az Egyesült Államok az ipari termelését helyezte át Kínába, úgy szervezi ki például Európa a reményeit, a politikai képzeletét és a problématudatát Amerikába. Természetesnek vesszük, hogy általában többet tudunk a legfrissebb washingtoni fejleményekről, mint Pozsony, Prága vagy Varsó politikai életének eseményeiről. Mintha nem is itt élnénk.

„A szabadság Nyugatról jön.” A távolság effajta reáltranszcendenciáiban lehorgonyzott identitás utoljára a romantika korában volt képes politikai stílust teremteni: immár egy forradalmi lelkesedés jegyében, ugyanakkor még egy arisztokratikus kultúra formaszigorának alávetve. Ebben az átmeneti, tünékeny és extatikus állapotban fogant meg a 19. század politikája, egy különleges csillagzat alatt, ami lehetővé tette az esztétikai és politikai kategóriák keveredését. Az angolok jól iskolázott németek akartak lenni, a franciák a gentleman-státuszra törekedtek, a németek pedig lopva Párizs lélegzetét figyelték. Mindeközben Észak-Európa babérligetekkel álmodott, a Napóleont térdre kényszerítő orosz tábornokok előszeretettel fejezték ki magukat franciául, Byron görögnek érezte magát, Gribojedov pedig perzsa háremekért rántott kardot. „Nézzen körül. Nem áll-e mindenki fél lábbal a levegőben? Mintha mindenki utazna. Senki számára nincs meghatározott létezési szféra.” Csaadajev rendkívüli éleslátásról tanúságot téve jellemezte így az orosz lelki alkatot, de kritikájával a politikai romantika gyengeségére is rátapintott. Hiszen amint elfogadjuk, hogy a fenséges és kívánatos dolgokat csakis a megközelíthetetlen messzeségben pillanthatjuk meg, azonnal megfosztjuk a szellemet az aktív jelenléttől és tartózkodásra kényszerítjük. A vágyak és célok ekkor százfelé ágaznak, az emberi viszonyok pedig egyre képlékenyebb alakzatokat vesznek föl. Ilyen fennforgás mellett Európában már alig van szükség bármiféle felforgató szándékra.

0*Tg02yceiQqoBFHPX.png

A kollektív szenvedélyek értelmetlen, sötét és orgiasztikus szétszóródása megbízhatóan váltja ki a kulturális másnaposság tüneteit. Ezek kimerítő elemzéséhez alighanem átfogó képet kellene nyújtanunk az elmúlt ötven év szellemi életéről, itt tehát jobb, ha megelégszünk a legnyilvánvalóbb tényekkel. Fáradékonyság, hányinger, gyakori identitászavar és szellemi étvágytalanság. Az is megfigyelhető, hogy az extázis görcsei nyomán nem csupán a testeket lankasztja el önmagukkal való azonosságuk homályos emléke. Ennél is fontosabb az a szellemi hatás, amely bármiféle politikai identitással szemben még ma is undort ébreszt a nagy narratíváktól émelygő európai közszellemben. Az imént felsorolt tünetek mindegyike megfigyelhető a nyugati blokk országaiban, ahol szájpadlására tapadt nyelvvel, a múlt szilánkjaival talpa alatt szívja a kilépő cigarettáját a transzatlanti polgárság – és így hunyorít bele a 21. századba. A rendszerkritikus jobb- és baloldal szerint ez a hangulat, ez a kulturális légkör fojtogatja, rontja meg és teszi beteggé a politikát, hiszen a ma tapasztalható kulturális másnaposság kizárja bármiféle önigenlés lehetőségét.

Eközben a tisztátalan viszonyok, melyek között a politikai jelentések újabban megfogannak, feljogosítanak bennünket, hogy Carl Schmitt kifejezésével élve a „szavak promiszkuitásáról” beszéljünk. Vannak ugyanis olyan nemzedékek, amelyek a politikai nyelv tisztaságára nem ügyelve hagyják, hogy a fogalmak, eszmék és identitások frivol összetételekben párosodjanak egymással, egészen a teljes értelmetlenségig. Egyesek szerint ez a posztmodern. Mások a történelem hanyatló fázisaira, illetve a korfordulókra jellemző elbizonytalanodás jeleként értelmezik ugyanezt. Bárhogy legyen is, Európa már biztosan elérte a perverziónak ezt az állapotát, mivel a huszadik század után úgy viszonyul a politikához, ahogy csak egy orgia résztvevői viszonyulhatnak a szexualitáshoz – utólag. Ezt az állapotot szokták posztpolitikai konszenzusként jellemzi. Kétségkívül találó megnevezés, de megvan az a hibája, hogy akaratlanul is bizonyos közömbösséget sugall a fennálló problémával szemben és így elzárja előttünk a gyanú, a megvetés és a remény útjait. Ahhoz, hogy érvényeset állíthassunk a politika elfajzásáról, sajnos továbbra is ragaszkodnunk kell az orgia hasonlatához, továbbá kölcsön kell vennünk Jean Baudrillard szóhasználatát is, aki az álruhában járó nemiség – másként szólva a szexus világán túli szexualitás – mintájára transzpolitikáról beszél. Olyasmi ez, mint a posztpolitika, de annál még hangzásában is nyugtalanítóbb. Ezzel tehát meg is találtuk azt a táblát, amely minden tekintetben alkalmas rá, hogy a kortársi liberalizmus szemöldökfájára függesszük.

Amit ugyanis mostanában közkeletűen liberalizmusnak neveznek, az valójában transzpolitika, ami úgy viszonyul a politikához, ahogy a transzszexualitás a nemiséghez.

Amint az orgiának vége, a felszabadulás nyomán mindenki az identitását, nembéli hovatartozását keresi” – írja Baudrillard arról, hogyan is váltunk transzpolitikusokká – tehát miként lettünk egyszerre „politikailag közömbösek és nem-különbözőek, androgünek és hermafroditák, miután magunkévá tettük, megemésztettük és elvetettük a legellentmondásosabb ideológiákat, már csak az álarcot viseljük, és gondolkodásunkban – talán tudtunk nélkül – a politika transzvesztitái lettünk.” A szerző nem hazudtolja meg magát, mert akárhányszor ír a transzpolitikáról, egy pillanatig sem érezzük úgy, mintha különösebben nyugtalanítaná a jelenség. Egy valamivel elfogultabb (tehát kevésbé nihilista) megfigyelő, Paul Virilio pontosan ezt fel is rója neki, mert az ő számára a transzpolitika sokkal inkább olyan „tökéletesen negatív” fejlemény, amely a közélet technológia általi megfertőzését, a politikai látszatok túltermelését, a háborús és a társadalmi gondolkodás keveredését és a politikai tér végzetes beszűkülését hozza magával. Számára, „a transzpolitika egyszerűen azt jelenti: már nem politika.”

A transzpolitikáról szóló gondolkodást elindító szerzők, minden véleménykülönbségük ellenére is egyetértenek abban, hogy az elsorvasztja az életerős politika legfontosabb előfeltételeit: az önigenlés és a döntés képességét. A hatalom új formája így a „piaci” alapon működő technoszférában és az emberek természetes normatudatától egyre csak távolodó jogi hivatalosságokban szilárdul meg. Ilyen viszonyok között alakul ki és termelődik újra a transzpolitikai gondolkodásmód. Veszélye nem abban áll, hogy képviselője bizonyos helyzetekben várhatóan nem lesz szolidáris a saját politikai közösségével. Az ilyen embert nevezhetnénk egyszerűen különcnek vagy apolitikusnak is. A valódi veszélyt nem is a középen állás polgári erénycsőszei jelentik, hanem az az embertípus, amely egyetlen politikai testtel sem tudván azonosulni, meg akarja csonkítani az összeset. Ő az igazi transzpolitikus, aki nem csupán a klasszikus értelemben vett politikát tartja meghaladandónak, hanem azt a konkrét politikai közösséget is, amelyben él. Transzpolitikája – jelenlét helyett tartózkodás, mert a távolságnak tulajdonítja azt az értéket, érvényt és méltóságot, amellyel a sorsát üstökön ragadva egy közösség akár maga is rendelkezhetne. Ettől szenved egész Európa. Legfőbb törekvése egy transzpolitikai program végrehajtása: mindenkit elbizonytalanítani az identitásában, mindenkit illemtudó pincérré tenni a saját ebédlőjében.

„Mi más az erény, mint önmagunktól különbözni, mindig a legtávolabb élőket szeretni és egy szuperhatalom függésében mazochisztikusan elernyedni?” – valahogy így sustoroghatnak egymás közt azok, akik az Európai Alkotmányszerződés szövegéből eltávolították az európai kultúra utolsó nyomelemeit is minden olyan megfogalmazással együtt, amely a politikai alanyiság logikáját sugallta volna. Persze mint afféle, a döntés elhalasztását előkészítő testület, az Európai Konvent csődöt is mondott, de a gondolkodásmódja mégis egyre inkább begyűrűzik, ha nem is az írott szó, de a fenti sustorgás útján. És közben csak a lényegről nem lehet világos szavakkal beszélni. Korunk két legfontosabb kérdése Günter Maschke szerint így hangzik: „1. Miért én, miért nem más? 2. Miért nem más, miért én?” Olyan felvetések ezek, amelyekre hiába is keresnénk választ az európai alkotmányszerződés tervezetében vagy más hasonló transzpolitikai szövegekben. A puszta megfogalmazódásuk is válságtünet. A reggeli csöndben az ilyen kérdéseket minden ember és utca meg tudja válaszolni magának anélkül, hogy a szomszédba menne tanácsért. Ezekből a néma válaszokból emelkedik azután a többes szám első személy, tehát a politikai nyelv síkjára a tragikus életérzés. A politika visszatérése ekképpen, az önigenlő erők térbeli egyesülésével veszi kezdetét.