A koronavírus-járvány arra készteti a nyugati civilizációt, illetve annak vezető politikusait, hogy újraértelmezzék az ezidáig liberális szellemiség mentén szerveződött politikai, gazdasági és társadalmi rendet, illetve átszabják kulturális kereteinket. Ha nem képesek rá, akkor át kell adni helyüket a másként gondolkodóknak, hisz az általuk erőltetett, ma (még) jellemző, de egyre döcögősebbé váló együttélési forma fenntartása alkalmatlannak bizonyult a világméretű krízis megoldására. Tény, hogy a fennálló világrend megrendült, amelynek „legnagyobb vesztese a liberalizmus” (Békés Márton); illetve az a „hedonista életforma”, amely a liberalizmusból ered (Molnár Tamás) tovább nem folytatható. A globalizációval szemben legéletképesebb szellemiségnek, a lokalitást hirdető nemzeti konzervativizmusnak így valóban lehetősége lehet majd egy olyan új világrendet építenie, amelyben a nemzetállam szerepe nagyobb mértékben érvényesül, de véleményem szerint mindez csak akkor lehetséges, ha a globális tragédia elmúltával végérvényesen megváltozik az egyén identitása is. Ellenben, bármilyen nagy esély is kínálkozzon a közösségi alapon szervezett, lokális-központúságú „régi-új világrend” megteremtésére, mégsem fog sikerülni, a világ pedig visszatér az elmúlt száz évben „megszokott viszonyokhoz”. Mi, nemzeti értékeket valló konzervatív emberek pedig ismét a liberalizmus és a baloldali egalitárius eszmék hazugságokkal teli világában, a tudományos és a „szellemi élet illegalitásában” találhatjuk magunkat.

Az elmúlt száz év egyik, ha nem „a” legnagyobb válságát éli a nyugati civilizáció. Tény, hogy az eddig univerzálisnak hitt és erőltetett liberális gyakorlat, amely a közösségi lét fontoságát, a nemzetállamok, a család, a közös hitű csoportok és a lokális együttélési formák létezését, illetve működését negligálta, hasztalannak bizonyult a globális krízis megoldásában. Így tényleg valami másnak kell jönnie; ebben a „másban” pedig, nekünk, nemzeti konzervatívoknak történelmi lehetőségünk nyílik arra, hogy a felvilágosodásban kisiklott „teremtett világot” visszabillentsük „régi-új” helyére. De ez csak akkor lehetséges, ha a „nyugat emberének” identitását, a fogyasztási lázban, az anyagi jólétben és a „hedonista életvitelben” tobzódó egyén attitűdjét (Molnár Tamás) is meg tudjuk alapjaiban változtatni. Mert attól tartok, hogy ez magától, pusztán a globális krízis okozta válság tanúságaiból nem fog megtörténni.

Ugyanis az a tapasztalat, hogy a lokális válaszok sikeresebbek lehetnek, mint a globális (a liberalizmus által követett) problémakezelés a járvány során, egyáltalán nem jelenti azt is, hogy az egyén identitása, attitűdje, szándéka és cselekvési minősége is „egyenes arányban” változik majd ezzel. Az ember ugyanis, a társadalmi körülményektől függetlenül (a szabad akarata szerint) választhatja a „jót” és a „rosszat” is egyaránt. De az is igaz – és reményekre adhat okot, nekünk, nemzeti konzervatívoknak –, hogy a lokalitás, szemben a globalizmussal, nagyobb lehetőséget biztosít az általunk biztonságosnak és „kiteljesedettnek” tartott életminőségre. (És természetesen – ami tény és nem vélemény – nagyobb teret biztosít a liberalizmustól eltérő vélemények gyakorlattá válásának, ebből fakadóan pedig az áldásos pluralizmusnak.)

A politikai hatalom egy demokráciában mindig és kizárólag a nép által eredeztethető, így az egyre tömegesebbé váló igény arra, hogy a világ megváltozzon – jelen esetben olyan társadalmi környezetet hozzunk létre, ahol sikeresen tudunk harcolni a járvánnyal – egyre nagyobb nyomást gyakorol majd az „uralkodó” politikai elitre. Terveikre és cselekvésükre egyaránt. Mondhatjuk úgy, hogy a nemzeti és az egyéb mikroközösségekben való hit, illetve a nemzetállamok cselekvésének irányában megnyilvánuló bizodalom ma már jobban terjed a nyugati civilizációban, mint maga a vírus. Így a politikai hatalmat gyakorlóknak vagy változtatniuk kell az eddig univerzálisnak gondolt vagy éppen erőltetett (soft power) liberalizmus szellemiségével fenntartott kulturális hegemónián vagy át kell adniuk helyüket a változásért (visszaváltozásért) tenni akaró nemzeti konzervatívoknak. Hisz ma már jól látszik, hogy míg nem lesz védőoltás, addig csak úgy tudjuk kezelni gyámoltalan helyzetünket, ha erősítjük és bővítjük a nemzetállamok cselekvési körét és lehetőségét, illetve többletjogokat biztosítunk az utóbbi száz év legnagyobb veszteseinek, a családnak, a hitbéli közösségeknek és a lokális együttélési formáknak.

Civilizációnk tekintetében valóban fordul a politika széljárás, és valóban megrendült a világrend, valami új dolog vár ránk (Békés Márton); és igaz az is, hogy a 20-as években immár kijelenthetjük azt, hogy: „új század van, új világ kezdődik” (Schmidt Mária), ámbátor, ha az egyén nem képes „felnőni” az új világrend működéséhez, akkor mindez csak lehetőség szintjén rekedhet meg. Ha továbbra is a megszokott fogyasztási igényekre és a liberálisoknak oly „természetes hedonista életvitelre” (Molnár Tamás) építi a legtöbb ember létezésének értelmét, akkor nem lesz korszakos változás. Ha az egyén attitűdjének alapjai ingoványosak maradnak, akkor nem húzható fel rá „erős vár” – bármilyen erőfeszítéseket is tesznek, vagy grandiózus politikai és „kulturális ellenforradalmat” (Molnár Tamás) vívnak meg a nemzeti konzervatívok. A felvilágosodás forradalmiságának rabságában élő nyugati világ ellen ugyanis lehet konzervatív „ellenforradalmat” hirdetni, komoly csatákból győztesként kikerülni, de a „kulturális hidegháborút” az egyén viselkedésének rögzült formáinak megváltoztatása nélkül nem lehet megnyerni. A konzervatív kulturális forradalom (a felvilágosodással szembeni ellenforradalom) sikeres megvívása mit sem ér, ha az egyén identitása nem változik a világgal együtt.

Az emberek ma a politikát nemcsak az érdekeik előmozdítására, hanem „saját identitásuk meghatározására is használják” (Huntington), így az ebből eredő kölcsönös viszonyra – ha a (vissza)változás eredményét egy „jobb, élhetőbb és biztonságosabb világnak” tartjuk – ma, nekünk, nemzeti konzervatívoknak jobban oda kell figyelnünk, mint az elmúlt száz évben. A kölcsönös viszony ugyanis azt jelenti, hogy miközben az egyén alakítja a politikai kultúrát, addig a politika gyakorlata is hatással van az egyén identitására. Oda és vissza hatás ez, melyet, ha nem értünk meg, ha nem koncentrálunk rá eléggé, nem avatkozunk be tudatosan ebbe a viszonyba , akkor a tragikus korszak után megvan rá az esély, hogy visszatérjen a liberalizmus uralta globális világrend; és nekünk, nemzeti konzervatívoknak ismét „tudományos, szellemi és kulturális illegalitásba” kelljen majd vonulnunk.

A szabad politikai társulásnak feltétele, hogy az állampolgárok szolidárisak legyenek egymással, ami pedig leginkább akkor lehetséges, ha az egyéneket közös kulturális identitás köti össze (Scruton), amennyiben ez hiányzik vagy az „egyén-egyén” vagy az „egyén-közösség”, illetve az „egyén-politikai hatalom” közötti viszonyban, akkor nem hogy a szolidaritás fog csorbát szenvedni, de komoly esélye lesz a „kulturális polgárháború” eszkalálódásának, amely állapot nem fogja a nemzeti konzervatívizmust „győzelemre” vezetni. Ezért kell az emberek identitásra is hatással lennünk, mert félő, hogy magától nem fog beállni semmiféle fordulat. Marad a hedonizmus, az anyagi szemlélet, az individuális önzőség, így pedig könnyedén visszaáll a globális világrend – romokban ugyan, de jobb híján.

A hidegháború utáni világ szabályait a kulturális identitások adják ma is (Huntington), így amennyiben a nemzeti konzervatívizmus nagyobb erőt akar képviselni a tudományos-kulturális élet területén, a politikai hatalomban és társadalmi szervezés gyakorlatában egyaránt, úgy az egyén identitására is hatással kell lennie – ez a világrend megváltozásának egyik fontos feltétele. Nem feledkezhetünk meg erről tehát, ha véget ér a szörnyű járvány kora.